Darvas IvánVárkert BazárEszenyi EnikőCsokonai SzínházTérey JánosSzentendrei TeátrumBakonyi Alexa
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 10., péntek

    “Mintha egy felsőbb erő hazaküldött volna minket gondolkodni” – Interjú Simkó Katalinnal

    2020. március 25., szerda 06:33

    Simkó Katalin szabadúszó színésznőt a Jurányiban játszott Nagy vacsora című előadás kapcsán kereste meg Bordás Katinka, de beszélt arról is, hogy érzi most magát, hol dolgozik, és milyen összefüggést lát a darab és az élet között.

    Simkó Katalin / Fotó: Jakkel Rudolf

    Hogy érzed magad mostanában?

    Nemrég egy következő bemutató miatt írogattam magamnak, visszaolvasva a gondolataimat ezt a mondatot találtam: „Nem lesz ez így jó, az egyetlen dolog, ami által definiálni tudom magam, az a színház.” Most pedig nincs színház egyáltalán. Jelenleg egy gyógyszertárban dolgozom részmunkaidőben, kisegítőként, ez azért is jó az anyagiak mellett, mert rendszert visz az életembe, nagyon szét tudok esni, ha nincs mit csinálni. A gyógyszertárban árut veszek át, kézfertőtlenítő oldatokat porciózok üvegcsékbe, felcímkézem azokat, persze mindezt akkor, amikor van oldat, mert az alkohol most hiánycikk, ahogy a C vitamin, maszk, lázmérő, algopyrin.

    Én ebben a mostani helyzetben olyasmit látok, mintha egy felsőbb erő hazaküldött volna minket gondolkodni. Van ebben valami dramaturgia, hogy tönkretettük a világ légzőrendszerét, és most attól való félelmünkben, hogy megfulladunk, el kell bújnunk valami elől, ami láthatatlan, még csak nem is élőlény, mert egy vírus nem az. Hirtelen megszűnnek az olyan fogalmak, hogy jobb vagy baloldali, férfi vagy nő, szegény vagy gazdag, bevándorló vagy őshonos, mert mindannyian nagyon esendőek vagyunk. Olyan krízishelyzet ez, amiben egyetlen mérce marad: ki emberséges és ki nem. A napokban láttam egy ábrát: egy női fejen azt szemléltették, hogyan lenne most ideális kimenni az utcára. A haj teljesen be volt fedve kendővel, az arcon maszk volt. Pontosan azt a látványt nyújtotta, amit pillanatnyilag Európában rengeteg ember gyűlöl. Pusztán a látványt gyűlölik, tekintet nélkül arra, hogy ki van az öltözet mögött. Különös fricskája a történéseknek. Egytől egyig beélesített fegyverek vagyunk, bármelyikünk fertőzhet, anélkül, hogy tudnánk, ezért fontos a szigorú személyes távolságtartás, ezáltal viszont éppen olyan számkivetetté válunk mindannyian, mint akiket valamilyen okból eddig kitaszított a társadalom.

    Fotó: Gulyás Dóra

    Két bemutatómat is elcsúsztattuk a veszélyhelyzet miatt: az egyik a Staféta nyertes Blaskó Borbála rendezte Hesszelők, aminek március 19-én lett volna a bemutatója a Bethlen Téri Színházban, a másikat május végére terveztük a B32-be, de még ha szerencsés esetben addigra le is csengene a járvány, nem tudunk érdemben próbálni. Szerencsére az NKA engedményt tett, hogy lehet halasztani a bemutatókat. Rendhagyó projektre készültünk, amit színház-kiállításnak is hívhatunk, egy éve tervezgetjük, Forgács Péter rendezi. Egész napos programnak képzeld el, akármikor lehet csatlakozni és elmenni, a kiállítási tárgyak pedig maguk a színészek. Én nem vagyok most annyira megijedve, mert szabadúszó színészként, független szférában találkoztam már néhányszor olyan helyzettel, amikor a színházon kívül kellett munkát keresnem. Várakozás van. De azt tapasztalom, hogy beindult az online élet, kialakultak csoportok, online felolvasások, színházi közvetítések vannak, ami nagyon jó.

    A Nagy vacsora címről mire asszociálsz?

    Először az utolsó vacsora jut eszembe a címről, illetve valamiféle nagy tisztázás, meg egy olyan érzet, amikor az ember be tud telni valamivel, amire már régóta vár, szóval teltség, beteljesülés érzet.

    Fotó: Gulyás Dóra

    Azt szokták mondani, hogy az előadás talán legfontosabb üzenete, hogy észre se vesszük, de automatikusan elkövetjük a felmenőink hibáit. Számodra miről szól az előadás?

    A szöveg maga szándékos írói közhely gyűjtemény, részben ebből is fakad a darab humora. Nekem a legerősebb motívum benne a várakozás, végtelenített várakozás, ami az egész életünk tulajdonképpen. Van az a tudat, hogy mindig jön egy következő pillanat, és mindig történni fog valami. A várakozás jelensége tart minket életben. Várunk, várunk, és akkor érezzük azt, hogy beteljesedett valami, amikor elkövetkezik a halál, ami egészen abszurd módon van megoldva a Nagy vacsorában. Abszolút központi téma még, amit említettél, hogy hogyan visszük tovább azokat az értékeket, sérüléseket, hibákat, amiket a felmenőink ránk hagytak. Engem nagyon foglalkoztat a transzgenerációs hatás, eszerint az őseink traumáit ugyanúgy sejt szinten örököljük, mint például az arcvonásainkat. Ezeket a traumákat addig ismételteti az élet, amíg nem jön egy olyan életképes egyed, aki feloldja a traumát. Szerintem ez benne van ebben a darabban, csak itt nem oldja meg senki a traumákat, hanem egyre távolabb kerülnek a generációk egymástól, egyre magányosabb mindenki. Ha pedig visszacsatolhatok a való életre, akkor most tényleg megtanulhatunk várni.

    Fotó: Gulyás Dóra

    Több szerepet is játszol az előadásban. Melyik áll hozzád legközelebb?

    Nem tudnék egyet kiemelni, mind szinte rajfilmes módon erős karakter, nem a lélektan a fontos bennük, hanem a pontosság, az elrajzoltság. Egyiknek sincs íve a saját színésziszempontomból, villanások ezek a szerepek, illetve ha valamelyiknek van íve, akkor az úgy jelenik meg, hogy valaki átveszi és tovább viszi. Általában azért vannak a darab szövetében, hogy minél több dolog kiderüljön a fő történetszálról. De például a Jessica nevű szeretőben felfedezek olyan dolgokat, amiket általában nem szoktam csinálni színpadon, alkatomnál fogva nem ilyesmit bíznak rám. Tetszik, hogy valami teljesen mást kell mutatni, mint ami megszokott tőlem.

    Milyen volt a Nagy vacsora stábjával való közös munka?

    Van, akivel először találkoztam, van, akivel már többször. A Nagy vacsora csapatára jellemző a szeretet, az odaadás, az egymásra való figyelés, az alázat, a szorgalom. Nagy ajándék, amikor ilyen emberekkel lehet együtt dolgozni. Nekem ezzel a legtöbbször szerencsém van, úgy érzem.

    Szerző: Bordás Katinka

    - Színházi pillanatok az Instagramon -