Simó Enikő Sepsiszentgyörgyön élő és alkotó textilművész, báb- és díszlettervező. A brassói bábszínház állandó munkatársa volt 26 éven át, vendégtervezőként pedig számos bábtársulatánál dolgozott, többek közt Kovács Ildikó és Antal Pál mellett. Az Udvarhely Bábműhely vezetője és két tervezője látogatta meg Enikő nénit, hogy közel fél évszázados bábszínházi tapasztalatairól, a szakma fortélyairól vagy csak úgy, az életről meséljen nekik. A beszélgetés hanganyagának átírt, szerkesztett változatát (szerk. Kiss Krisztina és Deák Katalin) ajánljuk itt szeretettel a Játéktér oldaláról.

Simó Enikővel Balázs Gyöngyi, Lukács Emőke és Szabó Boglárka beszélgetett.

Köszönet a Játéktérnek!

[„gyere, mert ez neked való”]

L. E.: Mi vezette Enikő nénit a bábszínház irányába?

A véletlen. Udvarhely vidékéről, Mátisfalváról származom, művészeti középiskolába Marosvásárhelyen jártam, majd Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet díszítőművészeti karán textil szakot végeztem. Habár nagyon nehéz volt akkoriban az egyetemre bejutni, abban az évben – nekünk, akik vásárhelyen végeztük a szakközépiskolát – sokunknak, majdnem az osztály harmadának ez sikerült. Én – igaz – megnéztem, melyik szakon vannak a legkevesebben, ez volt a textil, mert a lényeg az volt, hogy bekerüljek az egyetemre. De nem bántam meg a választást a későbbiekben sem. Aztán az egyetem elvégzése után bennünket, a textileseket próbáltak elcsábítani a könnyűiparba, mondván: ott a jövő, rögtön biztosítanak lakást stb. Hát, így csábultam el én is, és választottam Medgyest, ahol aztán a textilgyárban tervezőként dolgoztam. Bár ez sem ment egyszerűen, mert amikor jelentkeztem a gyárba, azt mondtam: „én vagyok az új tervező, szeretném látni a lakást, ahol majd lakni fogok, mert ugye a minisztériumban azt ígérték, hogy lesz lakás”. Az igazgatónő így fogadott: „vai, dragă, ce pretenții…” („jaj, kedvesem, hogy magának micsoda igényei vannak…”). Na, hát szó se volt ott lakásról, deszkabarakkban laktam egészen az ‘70-es nagy árvízig. 

Aztán, az árvíz után, rendbetették a gyárat, és folytatódott a munka. Engem nagyon idegesített, hogy a gyári munka után kevés időm maradt arra, hogy a művészi elgondolásaimat kivitelezzem. Azért mégis csináltattam egy szövőrámát, hogy majd délutánonként otthon szőni fogok. Na, de jött az árvíz, és elvitte a megkezdett faliszőnyeget, rámástól együtt. Egy szál ruhában maradtam.

Medgyesi kalandos életem egy napján telefonált a barátnőm Brassóból, hogy az ottani bábszínházba tervezőt keresnek. Azt mondta: „gyere, mert ez neked való”. Ő tudta, hogy szerettem volna meseillusztrációval foglalkozni. Elmentem, versenyvizsgáztam, és sikerült. Így lettem báb- és díszlettervező. A probléma csak az volt, hogy az egyetem utáni, kötelező hároméves gyakorlat nem járt le, és nem engedtek el a gyárból. De ez is megoldódott nemsokára. 

Sz. B.: Hogyhogy nem engedték el?! Hát ha lakást sem adtak…

(nevet) Jaj, maguk ezt már nem is értik! Teljesen más világot éltünk akkor… Mese nem volt, dolgozni kellett tovább a gyárban. Egyszer viszont elküldtek egy kongresszusra Moszkvába, és Bukarestben kellett felülni a repülőre. Én egyébként nem vagyok ügyes ilyen dolgokban, nem tudom, honnan volt annyi bátorságom, de fogtam magam, és felmentem a minisztériumba. A kultúrminisztériumba! Románul sem tudtam jól, messze érződött, hogy magyar vagyok, de bementem, és mondtam, hogy „képzőművészeti főiskolát végeztem, megnyertem egy versenyvizsgát a brassói bábszínháznál, és nem engednek el a gyártól, mert a hároméves gyakorlatot el kell végezni”. Még most is emlékszem a nőre, azt mondta, olyan nincs, hogy versenyvizsgával ne engedjenek el. Menjek csak vissza, és egy hét múlva megjön a papír. Tíz nap múlva, mire visszajöttem Moszkvából, hívatott az igazgatónő. Az orrom előtt zörgetett egy kulcscsomót, hogy „itt a lakáskulcs”, de mondtam, hogy „köszönöm, már nem kell”. Így kerültem Brassóba, a bábszínházhoz. 

[megtanulni „színházul”]

L. E.: Milyennek tűnt a színház a gyár után?

Hát, nem mondom, hogy könnyű volt. Én eléggé puritán környezetből jövök, nem ismertem teljes mélységében a román kultúrát, az embereket – Brassóban viszont a bábszínház román nyelvű volt. A színház nyelvét pedig szintén nem ismertem, átlagos színházba járó ember voltam. Az elején tehát meg kellett tanulnom „színházul”. Erre bőven volt alkalom, mivel az elődöm külföldre ment, a társulat pedig tervező nélkül maradt, így nem tudták teljesíteni az éves színházi tervet, ami akkor két új és egy felújított előadást jelentett. Ez volt a „terv”. Ennek bepótlása hirtelen az én nyakamba szakadt. Az első évben, ahogy odakerültem, hét új előadást mutattunk be. Reggel bementem a színházba, és este tízkor jöttem ki. Ez így ment három évig. Rendező sem volt helyben, állandóan váltogatták egymást. Képzett bábrendező pedig akkoriban alig akadt; legtöbbször olyanokkal dolgoztunk, akik a nagy színházakból valami miatt kiestek. Őket betették hozzánk, mert azt hitték, hogy „jaj, de könnyű bábszínházat rendezni”. 

L. E.: Milyen volt a cenzúra?

Az megvolt. Az előadást csak úgy lehetett bemutatni, ha az elvtárs azt mondta: „mehet”. Meg kellett várni, hogy lejöjjenek Bukarestből, és rábólintsanak. Mindig féltünk a bukarestiek látogatásától; nagy kajálásokat rendeztünk nekik, mert szerették, ha etettük-itattuk őket. Ha egy szerzőt ki akartak nyiffantani, megtették. Nem számított, hogy a szövegben nem volt politika, ha az író kegyvesztett volt valamiért, úgy álltak bosszút, hogy leállították, megnyirbálták vagy lehetetlenné tették az előadást. Szegény Nela Stroescu írónő szép mesedarabját is szálára szedte a kiküldött elvtárs. Akkor még csak egy éve voltam a színháznál, és figyeltem, hogy a pasas csak mondja, mondja, mondja. Hallgattam a szövegét, és csodálkoztam, hogy értek én minden szót, mégsem tudom, hogy miről beszél. Mondtam ezt a mellettem ülő román kollégának, mire ő: „nem is értheti, mert ez a pasas halandzsázik”. Azután többször találkoztam ezzel a jelenséggel, de azóta tudom, hogy ha valakinek nincs mondanivalója, de a funkciója mégis kéri a hozzászólást, akkor úgy szövegel, mint az őrület, de mondani nem mond semmit. Figyeljék csak meg. 

Sz. B.: És mi lett végül az előadással?

Nagy cirkusz lett, persze. Kellett rajta változtatni, pedig nem volt benne semmi politika. De végül is az elvtárs elment, s mi maradtunk: játszottuk az előadást. Hát igen, a bábszínházban is megszenvedtük a kommunizmust. Nálunk ugye 1949-ben alakultak meg a bábszínházak, és az elején nem is voltak igazán szakemberek. Más területről érkező emberek kerültek a bábszínházak élére, ők bábszínházat korábban nem tanultak, viszont szakmailag elhivatottak és elkötelezettek voltak, mindent elkövettek azért, hogy ezt a művészeti ágat magasabb rangra emeljék. Az állam is támogatta ez irányú törekvéseiket: kétévenként Mamaián volt bábostalálkozó, ahol Románia majdnem minden bábszínháza bemutatta az utolsó két évben készült előadásait. Ezek a találkozások voltak valójában a mi iskoláink; és egymástól tanultuk azt is, mit érdemes és lehet csinálni a színházzal.

Azt sem kell elfelejteni, hogy a hatvanas és hetvenes évek a román színjátszás magas nívójú korszaka volt, és ez a bábszínházban is érződött. Aztán 1989 után megnyíltak a határok, lehetőségünk lett részt venni külföldi fesztiválokon. Voltunk Moszkvában is a bábosok világtalálkozóján, Franciaországban, Spanyolországban, Lengyelországban. Csodálatos világ tárult elénk: nagy élmény volt követni a világ bábmozgalmait. Számomra különösen meghatározó volt az afrikai bábosok előadása. Azelőtt úgy gondoltam, ott nagy szegénység van. De olyan gyönyörű, különleges és magas nívójú előadásokat hoztak az afrikaiak, hogy hihetetlen. A nyelvet nem értettük, az előadás maga mégis nagyon lekötött. Azóta tudom, hogy ha jó az előadás, legyen az bármilyen nyelven, megérti az ember. 

[„annyit szórakoztam”]

B. Gy.: A műhelyek szempontjából is szerencsésebb volt az az időszak? A romániai bábszínházak és -tagozatok jelenleg egyáltalán vagy csak elvétve rendelkeznek bábkészítő műhelyekkel. A bábokat ma már leginkább a tervezők készítik, szoros határidőkön belül. Hogy volt ez régen?

Minden színház rendelkezett műhellyel és hozzáértő emberekkel. Brassóban volt egy varrónő, egy asztalos és egy mindenes, aki egyben szobrász és kivitelező is volt, igazi bábszínházi ember. Ő a technikai rajzaimat egy az egyben „leolvasta”, és meg is valósította. Erhard Wächternek hívták, érdemes a nevét megjegyezni. Amikor egy színháznak megvannak az alapemberei – beleértve a háttérben dolgozókat is –, és kialakul a csapat, akkor jó színházat lehet összehozni, mert lesz profilja a színháznak. 

Fontos továbbá a rendező és a tervező szoros együttműködése, mert amikor egy előadás készül, mindenekelőtt a szöveget vesszük nagyító alá – először a rendező, majd a tervező szemszögéből. Kifordítjuk, befordítjuk. Megint kifordítjuk, megint befordítjuk. Ez igen csak kreatív időszak, sok ötlettel és gondolattal. Elméletben felépítjük az előadást, hogy mire a műhelyben elkezdődik a munka, nagyjából letisztulva lássuk. Persze, még változhat bármi, mert közben is jönnek ötletek. Brassóban volt egy nagyon tehetséges bábszínész – hasonlított Kopeczkyhez –,^[1] később ő lett a rendező. Jó volt vele dolgozni, mert annyit ötleteltünk együtt, hogy minden darabból még két előadást csinálhattunk volna. Viszont a végén jó érzékkel tudta félretenni azokat az ötleteket, amelyek nem szolgálták az előadást. Szóval, szelektáltunk, mert a bábszínház folyamatos kísérlet: ötletek jönnek-mennek, de az előadásból sokat tanulunk mi, felnőttek is.

A hetvenes évek elején még nem volt lehetőség videófelvételre, így az előadásokról kis vázlatokat készítettem. Maguknak is javasolom, amit sokszor alkalmaztam: papírokra lerajzoltam az egész előadást, egy-egy darabhoz volt száz kicsi papírom. Az elsőre odaírtam, hogy 1., és lerajzoltam azt, ahogy az előadás kezdődik, a legelső pillanatot. Amint gazdagodott vagy valami megjelent, jött a második papír, lerajzoltam azt is. Ezeket megőriztük, mert az előadásokat idővel elfelejti az ember, de a papíron minden megmaradt kicsiben.

Sz. B.: Olyan ez tulajdonképpen, mint egy analóg storyboard.

És tényleg segít, mert sokszor ezeket nézve jut eszébe az embernek, hogy „igen, ebből lehet indítani, ebből lehet valami”. Segít látni a folyamatokat. Én mindig abban gondolkodtam, hogy a látvány önmagában alakuljon. És erre a gyerekek is nagyon fogékonyak, ők is élvezik, amikor a szemük előtt átváltozik valami. Azt sohasem szerettem, hogy elkezdődik az előadás, jön egy nagy duma, aztán sötét, közben behoznak egy teljesen más díszletet, majd a színpad kivilágosodik. Nem-nem.

[hosszú az út Zágrábtól Brassóig]

L. E.: Enikő néni nemcsak Brassóban, hanem az ország különböző színházaiban is dolgozott – többek közt Antal Pállal^[2]és Kovács Ildikóval^[3].

Antal Pállal a találkozásom érdekes történet, mert életem első bábelőadása az Antal Pál rendezte János vitéz volt valamikor az ötvenes években – azt hiszem, még nem jártam iskolába. Egyik nap jött haza édesapám Udvarhelyről, és mondta, hogy ott turnézik a vásárhelyi bábszínház. Édesapám, aki református pap volt, fogta magát, és elment egyedül az előadásra. Sőt, annyira tetszett neki, hogy azt mondta: „ezt a gyerekem is meg kell hogy nézze”, és beszélt a társulat egyik tagjával, hogy tegyenek félre két jegyet harmadnapra. Akkor már Keresztúron játszottak, úgyhogy édesanyám meg én elmentünk a vonattal Keresztúrra. Így láttam életem első bábszínházát. Soha nem felejtem el az élményt. Az Iluska-bábot Havasi Rózsi néni mozgatta, aki a vásárhelyi bábszínház első generációs bábosa volt. Teljesen elvarázsolt, ahogy Iluska mosott a patakban, és vastagfonatú szőke haját időnként hátracsapta. Jóval később, amikor Antal Pállal összetalálkoztunk bábszínházi berkekben, elmondtam neki ezt a számomra fergeteges élményt. Meghatódott. 

Antal a vásárhelyi színház állandó rendezője volt. Ő a klasszikusabb vonalat szerette, Haller József^[4] szobrásszal együtt nagyszerű, elegáns, nívós előadásokat alkottak. Antallal keveset dolgoztam együtt, Kovács Ildikóval többet – általában román színházakban, mert ők hívtak. A kettejük stílusa teljesen más volt. Ildikó játékosabb, kísérletező alkat volt. Csak bámultam, hogy még a giccset is művészi rangra tudta emelni. Rájött, hogy a bábszínházban ez is működik, ha a helyére teszik. Ildikó sok mindenbe belefogott: festett, írt, de amit leginkább művelt, az a bábszínház volt. 

Ildikót úgy ismertem meg, hogy amikor hatodéves voltam Kolozsváron, az egyetemistákkal megrendezte Csokonai groteszk játékát, a Karnyóné, vagyis a vénasszony szerelmét. Engem is hívott oda, nem játszani, hanem díszletet és kosztümöket készíteni. Akkor dolgoztam először színházban. Nagy sikere lett az előadásnak, és Ildikó elhatározta, hogy ezt a bábszínészeivel is megrendezi. Az szintén nagyszerű előadás, igazi siker lett – leginkább azért, mert a vénasszony szerepét Péter János^[5] játszotta. János vékony, szikár pasas volt, érdekes, kifejező arccal és szemmel, meg nagy, csontos kezekkel. El lehet képzelni őt a Vénasszony szerepében. Nagy komédiás volt! De az egész társulat csodásan játszott, nekik való szöveg volt ez a Karnyóné…

Jánosról még annyit, hogy amikor Sinaiára mentünk továbbképzőre, vártuk a vonatot, és az állomáson ő elővett a táskájából csak úgy egy szőrmókot, egy kutyabábot, amivel elkezdett mókázni. Az állomáson mindenki körénk gyűlt, ámultak-bámultak. Nem értették, hogy egy kutya hogy tud ilyen jópofa lenni. Azt hitték, hogy élő. Ilyen műsort csinált János két perc alatt.

Sok jó előadása volt Ildikónak. Megrendezett Kecskeméten egy ún. nemzetiségi előadást^[6] három bábossal: Pályi Jánossal^[7], Kovács Gézával^[8] és Rumi Lacival^[9]. A román, a magyar és a német népi bábfigurákat összehozták egy előadásba, három nyelven próbálták a maguk igazát érvényre juttatni. Kovács Géza volt a román Vasilache, Rumi Laci a német Kasperl, Pályi János pedig a magyar Vitéz Lászlót alakította. Fergeteges játék volt!

A kolozsvári bábszínháznak volt még két különlegessége: egyik a pantomim – nagyon jó pantomim-előadásaik voltak felnőtteknek is –, a másik meg az eszperantó nyelv. Egyszer bennünket is meghívtak Zágrábba egy bábfesztiválra. A feltétel az volt, hogy az előadások csak eszperantó nyelven mehetnek. Nosza, a színészeknek meg kellett tanulniuk eszperantóul az előadást. Én is nekifogtam akkor eszperantót tanulni – csak úgy, játékból –, és bár nincs tehetségem a nyelvekhez, az eszperantó könnyen ment. Zágrábban egy nyelvkurzuson első díjat kaptam. Nem vicc! És kétezer dinárt. (nevet) Azt hittem, elájulok, mert kinek volt pénze akkoriban… Senkinek. Másnap jöttünk is haza, a dinárt meg le kellett vásárolni. Így vettem ott egy szép, köves gyűrűcskét, s mivel hosszú az út Zágrábtól Brassóig, egy éjszakát megpihentünk Belgrádban, ahol vásároltam jóféle bort, Hrabal volt a neve. Szép, kétliteres üvegben volt, egyik kollégánk aztán modern lámpát készített belőle. Szóval elmulatéroztuk, megünnepeltük a jugoszláv utat. Így párolgott el a kétezer dinár, de az emlék, az megmaradt.

[„Megyünk turkálni!”]

B. Gy.: Amikor a szentgyörgyi Cimborák Bábszínházban dolgoztam, az előtérben ott ültek a A fülemile című előadás^[10] bábjai, Péter és Pál, amelyeket Enikő néni készített. Minden nap megcsodáltam őket; nekem már ülve, mozdulatlanul is nagyon tetszettek.

Azok a bábok úgy készültek, hogy egyszer csak jött Kálmán, és azt mondta: „Enikő néni, előadást kell csinálni, de nincs pénzünk”. Erre én: „Kálmán, akkor rongyból! Megyünk turkálni!” Ha hiszik, ha nem, azok összeválogatott rongyokból készültek. Úgyhogy a semmiből is jópofaságokat lehet csinálni. A szegénység és a nyomorúság érdekes dolgokat hoz ki az emberből.

Kálmánnak egyébként jó volt a humorérzéke, a humor meg nagyon fontos a színházban. A jó humor! Szeretem a bábszínházban, amikor a szülők eljönnek a gyerekekkel, amikor a felnőtt – pontosan úgy, mint a gyerek – bele tudja élni magát a mesébe. Gyerek tud lenni a bábszínházban, és ez nem derogál neki. Hát, ez a boldogság!

Az interjú folytatását ITT érhetik el.

Köszönet a Játéktér szerkesztőinek!