Az Utcaszínházi Alkotóközösség (UtcaSzAK) nagy hiányt pótol, többek között hátrányos helyzetű településekre viszi el a művészetet, hogy azok is színházi élményben részesülhessenek, akiknek erre máshogy nincs lehetőségük. Az Alkotóközösség most a fennmaradásáért küzd. A művészeti vezetővel, Simon Balázzsal beszélgetett a Józsefvárosi Újság a településekre elvitt művészet fontosságáról, a kiszolgáltatottak támogatásáról, őszinteségről, a kultúrfogyasztás dömpingjéről.

Szerző: Ayhan Gökhan / Józsefvárosi Újság

Hol, milyen településeken fordult meg az Utcaszínház, milyen projektek valósultak meg az elmúlt időszakban?

Az utóbbi nyolc évben hazai és külföldi roma és nem roma művészek 120 színházi előadással, koncerttel, kiállítással, filmvetítéssel és művészeti foglalkozással közel 400 alkalommal hoztak örömet az ott élők, elsősorban gyerekek számára, akik a legritkábban jutnak hozzá magas kulturális értéket képviselő programokhoz. Ez a TeatRom fesztivál, mégpedig Abaújszolnok, Alsóvadász, Bábonyibérc, Borsodbóta, Csenyéte, Csokvaomány, Encs-Fügöd, Farkaslyuk, Felsővadász, Fúlókércs, Gadna, Gagybátor, Hernádszentandrás, Homrogd, Kázsmárk, Méra, Lyukóvölgy, Rásonysápberencs, Sajókaza, Selyeb, Szakácsi, a Számozott utcák, Szendrőlád, Szikszó, Tetemvár; Borsod megye és Magyarország legszegényebb településein. Ebben az évben csodálatos napokat éltünk meg a frankfurti Antagon Színházzal. Csoportot viszünk a Rákospalotai Leánynevelőben és zuglói közösségi terünkbe, a Fűszer és Csemegébe is. A közelmúltban egy, talán a profilunktól eltérő, de mégis nagyon fontos esemény is fűződik a nevünkhöz: egyhetes szimpóziumot és műhelymunkát szerveztünk Peter Brook korszakos rendező alkotótársának, Marie-Hélène Estienne-nek a részvételével.

Mint említetted, a Rákospalotai Leánynevelő előzetes letartóztatásba vett növendékeinek tartotok heti foglalkozást. Hogyan képzeljük ezt el?

Az E-Mancik Színházi Manufaktúra két színésznőjével, Dobra Marával és Tar Judittal dolgozunk most már második éve ebben az intézetben. Marával azonban évtizedes a múltunk a leányjavítóban, 2014-ben jártunk itt először együtt és három éven át utána rendszeresen. Az első munkafolyamaton alapult a Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara című, 2016-ban bemutatott előadásunk. Idén csatlakozott hozzánk Fazekas Veronika képzőművész.

Összművészeti foglalkozásokat vezetünk, érzékeny, finom és biztonságos közegben próbáljuk egy kicsit oldani a traumáikat,

valamint csoporttudatosságot és közösségi felelősség- és cselekvésérzetet erősítünk bennük, amikor előadásokat hozunk együtt létre. Tavaly év végén és idén már karácsonyra is segítünk nekik kiállni a színpadra az intézet egész közössége elé, megtalálni a közös témákat, a mindannyiunknak tetsző formákat és valamilyen fajta örömöt a megmutatkozásban. Ezek a bemutatkozások segítenek értelmet, hozzáadott értéket találni számukra az eddig megismertekhez képest ebben az újfajta tanulásban.

A művészet, a képzelet, a fantázia segíthet a hátrányos helyzetben, krízisben, kiszolgáltatottságban élő közösségek tagjainak. Megmutatja, hogy létezik másik út. Reményt ad, hogy a mesékben sokszor a szegény legényből lesz a király, ez akár átültethető az ő valóságukba is?

Úgy gondolom, hogy a művészet valójában emberi-társadalmi funkció és eszköz, minden emberi lény számára egyformán létfontosságú. Az, hogy bizonyos emberek látszólagos jólétben vagy kulturális értelemben vett rendezettségben élnek, nem jelenti azt, hogy belső életükkel vagy társas kapcsolataikban megfelelő minőségi időt töltenek.

A radikálisan megváltozott világunkban mindenki egyre többet tartózkodik virtuális terekben, izolált valóságokban. A mesék valósága helyett a mozgóképekkel készen kapott narratívák költöztek az agytekervényeinkbe. Ezek az ipari módszerekkel előállított művészeti termékek ugyanazokat az archetípusokat fogalmazzák újra, amelyeket a mesék is megelevenítenek. Nem a mesék hiányoznak.

Egyre kevesebb alkalma, lehetősége van az embernek arra, hogy saját maga alakítsa a képeit és képzeteit, nagyjából mindent készen kap, és valóban ezeket is adja vissza, amikor az ún. kreatív működésre kerül a sor. Szerencsés hír, hogy ez a tendencia bármikor megtörhető, olyan narratív, színházi, aktív művészeti helyzetekkel, eszközökkel, amelyek ezt a régi típusú, hívjuk most így, analóg működést felébresztik.

A legszegényebb számára is a saját megélt sikerélménye ad reményt. Értékes és sikeres szeretne lenni, a mi foglalkozásaink erre adnak a számára lehetőséget. Sikeres lehet mint kapcsolati résztvevő, sikeres lehet mint előadó, mint játékos, mint kérdező. Az előadás révén újjászülethet a közösségen és önmagán belül is. Az is egy kicsit hasonló élmény, amikor olyan településre vagy egyéb zárt közegbe megyünk egyszeri előadásokkal, ahol nem szokás az ott lakók felé figyelemmel és elfogadással fordulni. De a rendszeres foglalkozások és az időnkénti előadások az igazi jó keverék.

Nemrég felhívást tettetek közzé, miszerint a Utcaszínházi Alkotóközösség bajban van, kérdésessé vált a fennmaradás. Mi történt?

Az Utcaszínházi Alkotóközösség hosszú távú színházpedagógiai programjai mellett 2024 szeptembere és októbere folyamán két nagyszabású eseménysorozatot is megvalósított. Az idei TeartRom fesztivál vagy a Brook 99, éves előkészítő munka után, komoly színvonalon, sok embert elérve történt meg. A másik oldal korántsem sikertörténet: az elmúlt évben az egyesületnek közel 5 millió forint hiánya termelődött.

Minek vágtunk bele, ha tudtuk, nincs meg a pénz? Amennyiben ezek a programok nem történnek meg, az az UtcaSzAK megszűnését vonja maga után a független szervezetek sajátos működési és regisztrációs szabályainak megfelelően. Nem volt tehát más választásunk, mint előre menekülni, bízni abban megint, hogy a minisztérium és mások által kiírt pályázatok határidő szerint elbírálásra kerülnek, és reménykedni, hogy ezeken a pályázatokon sikerrel is járunk. November negyedik hete van, és eredmények továbbra sincsenek. Talán kimondható, hogy az állam semmilyen felelősséget nem vállal közhasznú munkásságunkért.

Szerinted az állam miért nem segít? Próbálkoztatok-e nagyobb kultúrafinanszírozó alapítványoknál, állami szervezeteknél, önkormányzatoknál?

Van egy nagyon hosszú és egy rövid válaszom, melyikkel kezdjem? Kezdem a hosszúval. Az őszinteség, illetve az emberi igazságok keresése az élő színház velejárója, előfeltétele. A jelenlegi hatalom megbélyegzi az igazságot kereső színházat, és a pénzéért olyat akar látni, ami szórakoztat, nevel és esztétizál.

A NER tudja, hogy az adófizető-szavazó-néző belső világában a fájdalmas igazságokra válaszként azonnal belső konfliktus keletkezik. Aki fél a saját lelkiismeretétől, biztosítékot akar arra, hogy „pihenés” közben nem fog szembesülni bármiféle fájdalmas igazsággal. Talán ez lehetett az oka annak, hogy a görög poliszokban kötelező volt a részvétel, sőt némi pénzzel biztatták az embereket, hogy színházba járjanak.

A színház csak valamely fájdalmas módon tudja betölteni hivatását, amely az emberi minőség átalakítása az egyes embernél a nagyobb igazsággal való találkozás révén. Azoknak az alkotóknak, akik a ma megfelelően finanszírozott magyar állami színházakban dolgoznak és próbálnak olyan előadásokat létrehozni, amelyek megfelelnek a kevésbé igazságvezérelt, inkább szórakoztató elvárásoknak, talán a hazugság az, ami fáj.

Az igazságot és finanszírozást kereső független színházak sorsa Magyarországon reménytelen. Orbán Viktor önkényuralmának egyik fő ellenségévé váltunk, hiszen minden egyes mozdulatunk szükségképpen rávilágít az általa felépített rendszer igazságtalanságaira. Ezek a feszültségi mezsgyék még inkább felforrósodnak ott, ahol egyes színházaknak már a puszta létezése is felhívja a figyelmet a társadalmi igazságtalanságokra.

Az odafordulás zavarja a legszegényebbek problémája iránt látszólag teljesen érzéketlen hatalom lelkiismeretét. Az UtcaSzAK fő hibája talán nem is az alapítók politikai függetlensége, hanem az, hogy a legszegényebbek kiemelkedő minőségű színházzal való közvetlen megszólítása rámutat

Röviden, Mészáros Lőrinc alapítványa is, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke is megüzenték, ne keressük őket soha többé – ezt úgy fordítom magamnak, ezek az ő szegényeik, ők akarnak rendelkezni a tudati tartalmaik felett.

És ez még csak a jéghegy csúcsa…

Akármiért is történt, bezárult az összes ajtó. Először, még a 2010-es évek végén eltűntek az európai operatív programok, eltűnt a norvég alap, a svájci alap és számos más európai támogató. 2021 tájékán azok a belügyminisztériumi források tűntek el, amik a romákkal kapcsolatos munkáinkat addig olykor finanszírozták, és ezzel egy időben elzárultak azok a csapok is, amelyek az előadó-művészeti szervezeteknek juttatott különtámogatások révén segíthették volna ezt a speciális munkát, amit az UtcaSzAK képvisel.

Végül ebben az évben már elbírálásra sem került – megjegyzem, nem először – a kiegészítő alap, miközben a havi működés költségei (bérek, számlák) nem kerülnek felfüggesztésre, és ez minden tartalékunkat felőrölte. Itt nem csak a minisztériumi forrásokról van szó, Budapest sem tud vagy akar jelen pillanatban felelősséget vállalni a függetlenekért, tőlük is várjuk két-három éve a nekünk szóló működési pályázat kiírását.

A színházkedvelő magánszemélyek hogyan segíthetnek nektek, támogathatnak titeket?

Egyértelműen rendszeres támogatásra, minimálisan

ennyi elég lenne ahhoz, hogy a jelenlegi státuszok megmaradjanak. Két ember kampányszerűen begyűjtött néhány százezer forintból nem él meg. Nehéz a mi témáinkra – például börtön, drogbetegek, nyomornegyedek – biztos és hosszú távú támogatókat találni, nem csak az állam, az átlagember is elzárkózik ezektől.

Néhány éve, amikor az Átrium, egy budapesti független színház került hasonlóan nehéz helyzetbe, néhány hét alatt közel 100 millió forintot gyűjtöttek össze. A legszegényebbeknek szolgáltatott művészeti programokra a hosszú évek tapasztalata szerint a legkomolyabb adománygyűjtő kampányunk sem volt képes félmillió forintnál többet összekalapozni.

Reménykedünk abban, hogy most sikerül legalább

A legfontosabb programjaink meg kell, hogy maradjanak. Rákospalotára mindenképpen járni fogunk, és TeátRom is lesz, de csak úgy mint afféle önkéntesség. Egyre valószínűbb az, hogy a megoldás ez, s nem tekinteni többet az UtcaSzAK-ra mint munkáltatóra. Önkéntesek leszünk, ameddig máshonnan kell a megélhetéshez szükséges pénzt megkeresnünk.

Milyen űrt kíván betölteni az Utcaszínház a magyar színházi szcénában, megszűnésével mi tűnne el végérvényesen?

Néhány hasonló profilú szervezet van, ilyen a Láthatáron csoport, a Káva, a Kerekasztal, a Sajátszínház. Ez utóbbiak állnak a legközelebb hozzánk, amikor roma emberekkel csinálnak színházat. De annyi biztos, hogy ilyen messzire, mint mi, egyetlen szervezet sem ment Magyarországon az alkalmazott színházi technikák kibontakoztatásában. Mi nagyon rövid idő után azokban a közösségekben kezdtünk el csoportokat és előadásokat készíteni, ahova elmentünk, és nem a mi előadásainkat játszottuk el nekik.

Ez forradalmi, hiszen a leghátrányosabb helyzetű közegekben

jóval több, mint amit a művészet általában adni szokott. Nem kellene olyan hihetetlen mennyiségű munka ahhoz, hogy ez olyan szintre kerüljön, olyan hatást érjen el, mint azok az előadások, amelyeket hivatásos művészek csinálnak. De ezt sohasem próbálhattuk ki, még a legjobb időszakban, amikor nyolc csoport, ötven pedagógus és önkéntes, több száz gyerek volt a hálózatban, sem kaptuk meg a projektek szükséges költségeinek a felét és a működési költségeink harmadát sem – de tudtuk csinálni, ilyen kevésből is, minimálbérrel –, volt tábor, voltak foglalkozások, lehetett bízni legalább a fesztiválban.

Ma ez is múlt idő, ezt a kis kezdeményt is kinyírták az elmúlt öt évben. Felfoghatatlan. Valójában a borsodi településeken hiába várakozó gyerekek már rég elszenvedték ezeket a károkat, és ez az űr már réges-régen ott van – őbennük, a több tucat kartárs vezetőben, akik diákrendezői tanfolyamot végeztek, és ma nem vezethetnek csoportokat. Előttem a venezuelai El Sistema komolyzenei program lebegett, ahol kisgyerekkortól az iskolakezdéssel együtt elkezdik a súlyponti művészeti nevelést, és ennek elképesztő eredményei láthatók.

Az UtcaSzak számára ezelőtt 10 évvel kellett volna megfelelően hosszú távú támogatást biztosítaniuk a politikai és társadalmi szereplőknek, akiket akkoriban és azután is szüntelenül bombáztunk az ötleteinkkel, felvetéseinkkel, projektjeinkkel. De ahol az oktatás nem fontos, hogy is számíthattunk arra, hogy egy ilyen megoldás, mint a miénk, majd tetszést arat? Nagyon messze vannak a településeink, nehéz onnan valós képet nyerni arról, valójában mit is csinálunk mi ott.

Nehéz meglátni egy politikus vagy fejlesztési szakember szemével, hogy ennek a nagy lépésnek – művészetet a legszegényebbeknek – valójában mi lehetne a haszna, mi az üzenete? Az, hogy neki sem fontos, hogy napi szinten kapcsolatban legyen a művészetekkel, és ezzel, köszöni, elvan, nem szeretne arra gondolni, amit valahol persze nagyon jól tud, hogy ez gáz. És ő is ugyanolyan hiányosan éli az életét, mint azok a roma falvak, ahol rendszerint a közösségi élet egy helyszínen, a dohánybolt mellett található.