KulisszaTakács KatiJordán TamásszinkronAbigélJózsef Attila Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 15., péntek

    “Fontos, hogy a kommunikációnk számára megtaláljuk az új KRESZt” – Interjú Sipos Verával

    2020. május 10., vasárnap 06:02

    Az egymás közti rezdülésekről, félreértésekről, a kommunikációs erőszakról, torzult énképekről, érdekérvényesítésről és a magunkkal szembeni kegyetlenségekről beszélgetett Csatádi Gáborral a Pótszékfoglaló.hu-n.

    Tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló interjújából:

    Az emberek közötti apró, pici dolgokról mi az, ami elsőre eszedbe jut?

    Számomra nagyon fontos a tekintet, melyből fel lehet fedezni a nyitottságot vagy épp a szigorúságot. Sokszor észreveszem, hogy szigorúan nézek, holott csak gondolkodom valamin: ilyenkor egy-egy gesztussal igyekszem jelét is adni ennek. Fontos az érintés, akár egy próba közben is, és ez már sokat képes mondani arról, hogyan tudunk együtt gondolkodni, dolgozni.

    Mennyire szokott zavarni, ha akár te értesz félre valakit, akár téged értenek félre egy-egy gesztus kapcsán?

    Szokott, bár azt hiszem, ma már egyre kevésbé. Ahogy egyre inkább sikerül megismerni magam, és talán magabiztosabb is vagyok, egyre inkább elfogadom, hogy egy-egy ilyen félreértés nem feltétlenül csak az én hibámból történhet. Inkább olyan esetben zavar, ha az adott emberrel alapvetően jó közöttünk a kommunikáció.

    Sipos Vera / Fotó: Dumaszínház

    És ha valaki szándékosan ért félre?

    Olyankor lefagyok, ilyesmire nem nagyon tudok reagálni. Általában nagyon sok mindenben tudok partner lenni, ritkán van olyan, hogy rám akarnának erőltetni bármit is. Ha viszont valamivel szemben zsigerileg ellenérzésem van, akkor azt ott azonnal megmondom. Néha feldúltan, vagy hevesen. Persze megesett, hogy egy-egy ilyen helyzetet egy nappal később kipróbálva már nincs bennem ellenkezés, jól érzem magam benne és belátom, hogy jó út lehet.

    És ha esetleg egy helyzet huzamosabb ideig kényszerítőleg hatott rád? Milyen megoldási mechanizmusaid vannak ilyen esetekre?

    Biztos volt, amikor inkább „elfutottam”, volt, amikor veszekedtem ilyenkor, így adva ki magamból a feszültséget, és volt, amikor vállaltam ennek a nyomását, gondolva, hogy ez is egy tapasztalás, ami később, valami más kapcsán még biztos jól jöhet. És volt olyan is, amikor el kellett fogadni és csinálni tovább, elindítva közben magamban egy gépezetet, ami képes ellensúlyozni mindezt ott belül.

    Hogyan hat rád bármiféle kényszer?

    Általában nehezen viselem, mert viszonylag nagy a szabadságigényem. Ebben a mostani karantén helyzetben, amikor muszáj valami munkát találnom a következő jópár hónapra, amiből fenn tudom magam tartani, egy olyan „kényszerrel” szembesülök, aminek nagyon nehezen engedek. Nehezen működöm úgy, ha valami nem inspirál.

    A készülő Rothschild-monodrámád kapcsán mi az, ami kiváltképp inspirál?

    Iszonyatosan izgalmas számomra egy olyan nő, aki egy háború közepén talpon tud maradni, olyan kaliberű emberek környezetében, akik őt akkortájt körülvették. Nem lehetett könnyű természet, sokan féltek, tartottak tőle, másrészről viszont azt olvasni, mindenkit óvott, gondoskodó volt. Rengeteg minden tisztázatlan a személyisége kapcsán, és azt a keveset is inkább abból tudjuk, hogy éppen kik között, hogyan volt jelen. Hogyan éri azt el egyedülálló nőként, hogy egy ilyen karriert befut, és hogyan éri azt el, hogy ’44-ben az ő szalonja még nyitva van? Akkor, amikor már nem lehetett elhagyni az országot, akkor ő még kijár – mit tett, mit kellett ezért neki tennie?

     Szerinted mi lehetett az ő személyes „titka”?

    Nekem is egy hatalmas talány ez: abban bízom, hogy ez a próbafolyamat valamiféle megfejtésd ad, ami közel sem biztos hogy tényleg úgy volt. Az bizonyos, hogy elképesztően tehetséges nő volt, rendkívüli tudással, jól tudott másolni, és jól lavírozott, kommunikált. Tudta, hogy éppen mit kell mondani az adott nőnek, hogyan kell egy szalont vezetni. Sok mindent nem lehet tudni például a magánéletéről: lehet, hogy a szalon vezető munkatársnőjével volt egy olyan intim viszonya, aminek a leplezéséért sok mindent megtehetett akár… Mekkora lehetett az a fizikai fájdalom – valami fajta fogíny betegsége volt-, ami miatt levetette magát a háza erkélyéről, mi lehetett az, ami azt mondatta vele: ha ez az élet ilyen, akkor én azt így nem akarom tovább élni?

    Sipos Vera

     Ahogy a Kérsz teát? c. előadásban, úgy a készülő Rothschild-monodrámában is lényegi elem a kommunikáció: számodra miért fontos és milyen is a jó, hatékony, a másikat partnernek tekintő kommunikáció?

    Az eddigi életem tapasztalatai azt mutatják, hogy alapvetően mindannyian
    egymagunk, egyedül vagyunk, egyedül éljük le az életünket, még akkor is, ha ehhez kapunk társat, társakat, barátokat. Ami bennünk, belül történik, azt csak mi magunk ismerjük legközelebbről, vagy néhányszor még mi magunk se. Így elvárni azt, hogy ezekre a belső történésekre valaki más úgy tudon reagálni, ahogy azt mi szeretnénk, szerintem lehetetlen. Ezért fontos a jó kommunikáció: hogyan fejezzük ki a haragunkat, a szeretetünket, a dühünket. Van egy sorozat, a Viszony, ami pont ezt a dolgot állítja a fókuszba: egy kávézást, egy találkozást, egy beszélgetést a résztvevők teljesen másképpen élnek meg, számukra teljesen más „mozit” jelent. A távolságtartóbb vagy akár csak a párkapcsolati kommunikációban ezért is jó, ha van egyfajta „KRESZ”, amit betartva egészen más kifejlete lehet egy-egy viszonynak, kevéssé csúszhat félre. Bizonyos szituációkban már nem alkalmazhatóak azok a társadalmon belüli közlekedési szabályok, melyek akár még harminc, negyven vagy ötven évvel korábban működőképesek lehettek. Fontos, hogy a 21. századi kommunikációnk számára találjuk meg ezt az új KRESZ-t!…

    A teljes interjú itt olvasható.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -