Darvas IvánVárkert BazárEszenyi EnikőCsokonai SzínházTérey JánosSzentendrei TeátrumBakonyi Alexa
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 11., szombat

    “… talán csak a szívem dobbant nagyot” – Interjú Szarvas Józseffel

    2020. március 8., vasárnap 06:50

    „Bováryné én vagyok” – szoktunk hivatkozni Flaubert-re, ha azt bizonygatjuk, hogy az írók leginkább önmagukat, a saját történetüket fogalmazzák újra. A színészek viszont a mások által megfogalmazott szövegeket mondják, mások szerepét játsszák. Kivétel Szarvas József, aki az önéletrajzi könyvéből készült Pustol a hó után ismét olyan lehetőséget kapott a Nemzeti Színházban, hogy önmagát adhatja.

    A Tizenhárom almafa Táncos Csuda Mózsijaként lép először színpadra, majd ezt a szerepet elengedve a viszáki Tündérkert megálmodójaként szólalhat meg, mivel napjainkig – sőt, tovább – ér a „trianoni utójáték”.

    A Nemzeti Magazin interjújából:

    „Könnyű neked, Szarvas Józsi…” – idézhetnénk a Tizenhárom almafa bemutatója kapcsán önéletrajzi kötetének címét, hiszen ismét eljátszhatja önmagát! Mit szólt ahhoz, hogy beleírták a darabba?

    – Különösebben nem lepett meg. A szemem sem rebbent, talán csak a szívem dobbant nagyot, amikor az olvasópróbán Verebes Ernő, aki Wass Albert regényéből és sok dokumentum felhasználásával a színpadi adaptációt írta, felolvasta a szöveget, és kiderült, hogy Mózsi után Józsiként is megszólalok. Tudtam, hogy a viszáki Tündérkert valamiképpen beleszövődik majd a darabba. A Wass Albert-regényben Táncos Csuda Mózsi őshonos gyümölcsfákat, pónyikalmákat ültet, és a Tündérkertekben is Kárpát-medencei őshonos fák vannak. Ez hozott össze bennünket. A regénybeli Kommandón, a Kovászna megyei falu fölé magasodó hegyen az ott élő vadőr és családja számára annak idején ezek az almafák jelentették a jövendőt – szimbolikusan és valóságosan is. Az őrségi faluban, Viszákon pedig a Tündérkert fái is a közösség jövője miatt lettek igazán fontosak. A kollégák, barátok, ismerősök tudják, hogy nekem szívügyem ez a Tündérkert. Szoktak is azzal ugratni, hogy történhet bármi, mindegy, hogy mit kérdeznek tőlem, én előbb-utóbb Viszákról, az őshonos gyümölcsfákról és arról a csodáról kezdek beszélni, ami ott történik az utóbbi években. Az egykor kihalásnak indult faluba visszatért az élet. Tényleg fantasztikus, mennyire összehozta az ott élőket, az onnan elszármazottakat ez a kert.

    Egyelőre térjünk még vissza a színházba! Itt sem mindennapi eset, hogy egy színész önmagát játssza.

    – A színész minden szerepében benne van egy kicsit. De olyanról én sem tudok, hogy valaki önmaga szerepében lépett volna színpadra, vagy az előadás az ő élettörténetéről szólna. Az előfordul, hogy a saját versét adja elő a kolléga, arra is van példa, hogy egy önálló esten a számára kedves, valamiképpen róla is szóló szövegeket mondja. Az én esetemben mindkét előadásban közvetlenebb a kapcsolat a színész és a szerepe között. A Tizenhárom almafa Mózsija Józsi lesz, a Pustol a hó esetében pedig már eleve ott van a plakáton a teljes cím: …avagy könnyű neked Szarvas Józsi…, hiszen a 2018-ban megjelent könyvem alapján készült ez az előadás.

    Ennek az önéletrajzi kötetnek a címlapján szerzőként jelenik meg Bérczes László neve is. Az sem tipikus, hogy ketten írnak egy önéletrajzi regényt!

    – Bérczes László nemcsak javítgatta az én kéziratom, de jelentős szerepe volt abban, hogy egyáltalán könyv lett belőle. Nagyon sokat segített a szerkesztésben, a saját gondolataim minél pontosabb megfogalmazásában. Értette a szándékom, tudta, mit is akarok mondani, és azon volt, hogy megtaláljam a legkifejezőbb szavakat, fordulatokat. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy az ő neve is szerepeljen a címlapon.

    Gondolom, nem csak udvariassági okokból volt szükség rendezőre is a könyvből készült színpadi játékhoz!

    – Természetesen a Pustol a hó rendezője is Bérczes László. Ő volt az, aki mindig figyelmeztetett: ne sztorizgassak, ne büfétörténeteket akarjak előadni, mert az méltatlan lenne a mondandóm lényegéhez. De azért is szükség volt az ő munkájára, mert egészen más az írott szöveg és a színpadi játék felépítése, más műfaj, más a regényidő és a színpadi idő. A könyvben egyes szám első személyben emlékezhetek, a színpadon viszont mesélek arról a gyerekről, akinek különböző megpróbáltatások során sikerült felépítenie azt a Szarvas Józsit, aki ma én vagyok.

    Már a könyvíráskor tervezték, hogy ebből előadás is lesz?

    – Nem! Nem! Szó sem volt színházi előadásról. A véletlen hozta így, vagy inkább a gondviselés, de érdekes módon ezt is Viszáknak köszönhetem. Nyár volt. Ebesi és seregélyesi gyerekek táboroztak nálunk. Mindenféléről beszélgettünk. Szóba került az én gyermekkorom, a hortobágyi tanyavilág és persze a színészi hivatás is. Egyik este egy kis műsorral akartam kedveskedni nekik, koruknak megfelelő verseket mondtam, és felolvastam a könyvemből is egy részletet. Tulajdonképpen kíváncsi voltam, érthető-e, követhető-e a történet. Értették a gyerekek. Némán hallgattak. Aztán felolvastam még egy történetet, és ők még mindig hallgattak. Érdekelte őket a folytatás. Amikor kiderült, hogy már tíz óra elmúlt, mondtam, hogy menjünk aludni. Elköszöntem tőlük, indultam volna lepihenni. Ahogy kiléptem a pajtából, utánam szaladt egy kislány, nem mondott semmit, csak megsimogatta a karom. Azt hiszem, ez a gesztus volt az, ami arra biztatott, hogy érdemes minél több embernek elmesélni annak a kisfiúnak a történetét, aki valaha voltam.

    Mi volt a nehezebb: megírni vagy előadni a saját történetét?

    – Az írás volt a nehezebb… A mindig bennem lévő kíváncsi kisgyerekként újra megélni a múltat és hitelesen megírni a velem történteket. Nem! A saját szövegemet megtanulni nehezebb volt!

    Nem félt, hogy nagyon kiadja magát? Olyan családi dolgokat is elmesélt, amilyeneket mások talán röstellnek, elhallgatnak…

    – Nem szégyellem én a saját múltam. Nincs ebben semmi különös. Mások is jártak tanyasi iskolába. Nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló családban nőtt fel. Sokszor megvert az apám, de nem haragszom rá. A könyv elején is ott van, hogy a szüleim emlékének ajánlom, és persze az én két gyermekemnek, Dávidkámnak, Katinkának.

    Ez nagyon szép, de ha saját maga leírja, hogy gyermekként verték, mindjárt lehetőséget ad a lesújtó minősítésre: íme, egy sérült lélek…

    – Az igaz, hogy egy pszichológus számára bőven adnék kutatási témát, de nem gondolom, hogy sérültebb lélek lennék, mint az átlag. Ahhoz, hogy hiteles legyen az írás, hogy sorra vegyem azokat a tényezőket, amelyek hozzájárultak a személyiségem kialakulásához, nem hallgathattam el semmi lényegeset. Az én apám engem tényleg sokszor megvert, akkor azt éreztem, igazságtalanul büntet, de most már tudom, nem akart ő engem bántani, csak nem volt képes fékezni az indulatát. Akkor is csak jót akart, amikor azt erőltette, hogy legyen egy szakmám, menjek hentesnek, mert akkor soha nem fogok éhezni. Természetes, hogy haragudott, amikor otthagytam a vágóhidat. Féltett, hogy nem lesz majd miből megélnem. Nem volt könnyű életünk a tanyán. Miért, hol könnyű? Nekünk, gyerekeknek is dolgoznunk kellett. Valamikor el kell kezdeni viszonyt keresni a munkához. Négyen voltunk testvérek. Sokat vállaltak. Mondták is sokan anyunak: „Nem szégyelled magad?!” Még ma is hallom! Sokat küszködtek a szüleink. Onnan nekünk sem volt egyszerű iskolába járni, pláne télen, hidegben, hóban. Amikor az erős szélben a jéggé fagyott hó hasogatja az ember arcát…

    Pustol a hó!

    – Így van! Erre mondják a pusztán, hogy pustol a hó… Ezt a szót csak a Hortobágyon és Debrecen környékén értik.

    Mégis ez lett az előadás címe! Hogy tapasztalja, értik, miről beszél, ha éppen Kassán vagy Marosvásárhelyen vendégszerepel ezzel az előadással?

    – Értenek! Hogyne értenének! Talán itt, Budapesten a legnehezebb megnyerni a közönséget. Minél távolabb van valaki a természettől, a földtől, annál kevésbé érti, miért olyan fontos, talán nem csak nekem, Viszák, a Tündérkert, az őshonos gyümölcsfáink üzenete…

    Maradva még a nyelvnél! A saját nyelvjárásától meg kellett szabadulnia, most viszont Táncos Csuda Mózsiként kell beszélnie. Visszatanulni sem lehet könnyebb!

    – Annak idején, amikor bekerültem a Színművészeti Főiskolára, nekem természetes volt, hogy a magam í-ző nyelvjárásán beszéltem. Montágh Imre tanár úr megkérdezte tőlem, hogy életem végéig debreceni színész akarok-e lenni? Ha igen, akkor ott fognak érteni, egyébként meg kell tanulnom a köznyelvet. De Táncos Csuda Mózsi nyelvhasználata semmiféle nehézséget nem okoz nekem, mivel a Wass Albert regénye alapján készült színpadi játékban már nem azon van a hangsúly, hogy ő székely. Mózsi magyar ember, aki élhet bárhol a Kárpát-medencében, kénytelen túlélni a nagyhatalmak, a politikai erők küzdelmét, neki gondoskodnia kell a családjáról, a jövőjéről, meg kell őriznie az otthonát, a földjét, ahol megfogan az almafacsemete, ahol kihajtanak a megcsonkított fák is. És most megint ott vagyunk a Tündérkertnél!

    Időzzünk még kicsit a Kommandón! Lehetne ott akár vadőr is Mózsi helyett?

    – Miért is ne?! Kommandó, ahogy Wass Albert leírja, gyönyörű hely. Ott is ültethetek almafákat, bár – bevallom – nem vonzanak igazán a nagy hegyek…

    „Tán csodállak, ám de nem szeretlek…” Mint Petőfi?

    – Igen. Petőfi is alföldi gyerek volt, lehet, hogy esetemben is ezzel magyarázható, hogy nem vágyom különösebben a hegyvidékre. Bár amikor először felvetődött, hogy vennünk kellene valahol egy kis vidéki házat, még az első feleségemmel elmentünk a Mátrába. Szép emlékek kötöttek ahhoz a helyhez is. Mátraházán írtam még diákként az első versemet. Nagyon szép kirándulás volt. Felnőttként is jó volt felidézni az emlékeket, de valahogy mégsem éreztem, hogy ott kéne tanyát vernem. Évekkel később jutottam el az Őrségbe, és Viszák volt az a hely, ahol otthonra leltem. (…)

    Az interjú folytatását ITT olvashatják.

    Szerző: Filip Gabriella   |    Fotó: Eöri Szabó Zsolt

    Nemzeti Színház

    - Színházi pillanatok az Instagramon -