A Hoffmann meséinek van terjedelmes mennyiségű hiteles kézirata, kritikai kiadása, de nincs definitív verziója. Fodor Géza „ismeretlen remekmű”-nek nevezte Offenbach befejezetlenül maradt operáját, amelyre – szintén Fodort idézve – önmagában nem, csak interpretációtörténetileg tekinthetünk. Ezt a történetet írja tovább az Opera előadása december 4-től, amelyet Székely Kriszta rendez.
– Az operának meglehetősen kaotikus az őstörténete, amihez hozzátartozik egy évtizedekre torz formában kanonizálódott verzió, az 1970-es évekből származó alapmű-rekonstrukció, majd a magángyűjteményekből hatalmas mennyiségben előkerült kéziratok, amelyek mind hitelesek, de sokszor egymást fedik, miközben még mindig hiányosak. Ebből az anyagból hogyan válogattatok?
– Szabó-Székely Ármin dramaturg és Kesselyák Gergely intenzív kutatásaival indult a munka, de minél inkább beleástuk magunkat a darabba, annál nehezebbé vált bizonyos döntések meghozatala. Eljutottunk egy pontra, ahol vettünk egy nagy levegőt, és Kesselyák Gergely javaslatára a Pierre Barbier-féle verziót választottuk alappéldánynak. Ebből húztunk és ebbe kerültek a kiegészítéseink, mert kortárs előadást szerettünk volna létrehozni, ami a mai nézőhöz szól dramaturgiájában és látványvilágában is. Filmeken, sorozatokon szocializálódunk, és azoknak a ritmusában gondolkodunk még akkor is, ha operát nézünk.
Dramaturgiailag és zeneileg is egy nagyon sűrű szövetű anyag jött létre, amelyben jól vegyíthető a valóság és a belső világunk által projektált mese, belső igazság vagy félelem.
Ebben a darabban – amit az opera műfaja eleve az abszurdba emel – meséken és a mesékbe belépő valós szereplőkön keresztül látjuk azt, ahogyan a személyiség árnyoldalai felnagyítódnak. A saját életünkben is így működünk: nem mindig vesszük komolyan a saját belsőnket, azt a világot, ami elég erősen meghatározza a másokhoz való viszonyunkat, azt, hogy milyen típusú szorongásainkat vagy szabadságainkat vetítjük ki másokra.
– Hogyan döntöttetek a Múzsa szerepét és a szerelmek sorrendjét illetően?
– Az előjátékba betettük a Múzsa átalakulásról szóló áriáját, ami keretet szolgáltatva megmagyarázza, miért nézzük ezt a történetet, és ki ez a Nicklausse nevű, Hoffmannt folyamatosan kerülgető furcsa, élcelődő alak. A Múzsának van némi köze a romantikus művészmítoszhoz, az ihlet és a világtól való elzártság vagy a tudatmódosító szerek kérdéséhez, ő az, aki magáénak akarja tudni a főhőst, és így fontos ellenpontja annak, amit Hoffmann az életben keres.
Nagyon különlegesnek látom ezt a művet, mert a Hoffmann-történetek horrorisztikus, szinte freudi, komplexusokkal, félelmekkel teli világába kalauzolja a nézőket, és ezáltal unikális helye van az operairodalomban.
A játék tere egy hiperrealisztikus, szinte filmszerű díszlet. Ebből nem mozdulunk ki, de bízom abban, hogy elválnak egymástól azok a sötét, de humorral teli világok, amelyeket az itt megjelenő szereplők megidéznek. A szerelmek sorrendje Olympia, Antonia és Giulietta, mert úgy éreztük, hogy bár az Antonia-képben felnövekszik a zene, mégis klausztrofób, zárt ez a világ, és muszáj kinyitnunk a történetet.
– A szereposztás alapján úgy tűnik, két különböző előadás készül, hiszen az egyik szereposztásban a hármas főszerepet Kolonits Klára alakítja, a másikban pedig Jónás Réka Piroska (Olympia), Ádám Zsuzsanna (Giulietta) és Horti Lilla (Antonia) látható. Ez a te döntésed volt, vagy a felkérés erre érkezett?
– A Magyar Állami Operaház megkeresése erre a két szereposztásra szólt. Kezdetben picit nehezen tudtam elképzelni, de hamar átalakult jóféle, inspiráló kihívássá, és kíváncsian várom, hogy ugyanabban a keretben, de különböző művészekre szabva hogyan születnek meg a képek.
Kolonits Klára nagyszerű és különleges tehetségű alakja a magyar operajátszásnak, akinek méltó, szép feladatot jelent, hogy ezt a hármas bravúrszerepet elénekelje.
Nagyon várom a vele való munkát, már csak azért is, mert bár évek óta jó barátságot ápolunk, még sosem dolgoztunk együtt. Különleges pillanat lesz, és bízom benne, hogy a jó kapcsolatunk ezáltal csak megerősödik. A másik szereposztásban három szintén kiváló művésznő működik közre. Egyrészt azért, mert hárman vannak, másrészt pedig azért, mert pályájuk más szakaszában tartanak, mint Klári, biztosan más tartalmakkal gazdagodik az előadás.
– Alapvetően prózai színházban dolgozol, de viszonylag gyakran kirándulsz a zenés műfajba. Miért szeretsz operát rendezni?
– Nagyon leegyszerűsítve a színházrendezés arról szól, hogyan helyezünk egymás mellé különböző hatásokat. Az opera esetében eleve adott a hatóanyag, a zene, ami megkérdőjelezhetetlen és kiolthatatlan, a művészet összes ága közül a legprimérebb és legzsigeribb hatású. Nincs olyan festmény, ami olyan elementáris erővel hatolna az ember lelke legmélyére, mint négy egymás után leütött hang a zongorán.
Ez nekem olyan érzetet ad, mintha nem is a földön dolgoznék, hanem egy szuperszonikus rakétán ülnék.
– A zeneszerző elvégzi a munkád nagy részét?
– Bevallom, időnként jobban szorongok egy zenés rendezésnél, mint egy prózainál, mert adott egy remekmű, amit a színpadon és a zenekari árokban hatalmas munkával szólaltat meg rengeteg ember, úgyhogy nekem nincs feltétlenül könnyebb dolgom. De az például csodálatos, hogy úgy kezdődik egy opera próbafolyamata, hogy az énekesek pontosan tudják a szerepet, és azonnal a munka manuális részével tudunk foglalkozni. Bármikor dolgoztam az Operában, az énekesek részéről mindig kíváncsiságot éreztem, azt, hogy szerették volna színészileg meghaladni önmagukat; azért pedig én vagyok hálás, hogy a műfajról tudok tőlük tanulni.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Fotó: NAGY ATTILA
A Hoffmann meséi az évadban négy alkalommal, a december 4-i premiert követően 7-én, 9-én és 15-én látható, 19 órai kezdettel az Erkel Színházban.