Színházban lezárni egy évet mindig furcsa, hiszen a színházi évad közepén vagyunk.

Mit kívánsz a színháznak az idei évre?

Nem rosszabbat, mint az idei volt. Nem nyekergek az elmúlt év miatt, ha nem rosszabb, az már jó. Nem volt ez rossz év, és jó volt a vége.

Mi volt a legjobb a 2019-es esztendőben?

Sok jó volt, de a legjobb az, hogy folytatódik Az ember tragédiája. Ez az előadásunk volt az elmúlt hét év legnagyszerűbb együttes alkotása. Volt egy időszak, amikor elbizonytalanodtunk, hogy ez folytatódik-e majd. De most látjuk, hogy folytatódni fog. És amikor ott ültünk a négy íróval – Márton László, Tasnádi István, Závada Pál, Darvasi László – együtt négyen rendezők, beszéltünk velük, fölvázoltuk a közösen egyeztetett koncepciót és jó volt látni az ő lelkesedésüket. A kortárs magyar irodalom négy nagyszerű tehetsége nemcsak az ötletre mondott igent, hanem erre a színházra, erre az alkotóközösségre is. Szerintem ez egy nagy elismerés. Én ezt tartom a legjobbnak.

Hogy értékeled az évet, s nem az évadot?

Szerencsés macska vagyunk, olyan aki a talpára esik. Ez az év sorban hozott olyan helyzeteket, hogy valami vagy ne jöjjön létre, vagy elromoljon, vagy vacak legyen, és valahogy mégis mindig a talpunkra estünk. Ilyen volt ez az esztendő. Gondolok itt a Black Comedy és a 80 nap alatt a Föld körül szörnyen összepréselődött próbaidejére, A vágy nevű villamosban Tóth Ildikó szerencsétlenségeinek sorozatára, a betegségére, az esése miatt begipszelt kezére, a premier halasztásra… és aztán az évad egyik legnagyobb sikere lett.

Fehérváron hogyan pozícionálnád a színházat?

Nekem azt mondják mindig a szervezők, hogy tele van a színház, elviszik a jegyeket. Ránézek a Chicago-ra, a Black Comedy-re, a Játék a kastélyban-ra, hát persze, hogy elviszik, ettől azért még nem esek le a székről. De amikor azt látom, hogy a Bűn és bűnhődésre sem lehet jegyet kapni, akkor örülök igazán, mert az azt jelzi, hogy arra az intellektuális érzékenységre, amit megcéloznak ezek az előadások, kialakult egy fogadókész közönség. Nem tolonganak, nincsenek ezren, vannak néhány százan, de vannak. És az, hogy ez megteremtődött, ez előrevetíti annak a lehetőségét, hogy ez még bővülhet. Amikor a Pelikán termet átalakítottuk, és elképzeltük, hogy ez egy új, progresszív színházi tér lesz, akkor felmerült a kérdés: és ki fog oda járni? Nem tudom, de azt hiszem azok, akik most nem kapnak jegyet a Bűn és bűnhődésre. Én azt gondolom, hogy Fehérváron – köszönhetően az elmúlt évek munkájának – közösségépítő kapcsolatainak – kezdett kialakulni egy olyan réteg, amely igenis vevő ezekre a hangokra. A másik, ami nagyon fontos, hogy a városok általában büszkék szoktak lenni a sportteljesítményeikre. Pláne, ha van egy jó focicsapata vagy egy jégkorongcsapata. Én azt remélem, vagy merem hinni, hogy a fehérváriak is kezdenek büszkék lenni arra, hogy országos hírrel rendelkező színházuk van.

A társulat mennyire érzi magát fehérvárinak?

Azt hiszem, csak annyiban, amennyiben fölmennek a színpadra. Ezeknek az embereknek a zöme nem fehérvári, nem itt élnek, nincsenek színészlakásaink. A társulat mégis nagyon szeret itt lenni, és szereti a város közönségét, de azt a részét, amelyik nem jár színházba, nem ismeri, ez az igazság.

Az új színházi törvényről mi a véleményed?

Én egészen másként gondolkodom, mint ami erről olvasható a médiában. Ami a médiában színházi kérdésként megjelenik, az részben hazugság, részben pedig gerjesztett politikai hátterű hiszti. Azok, akik kulturális diktatúrát emlegetnek, azok nem tudják, hogy mit beszélnek. Én diktatúrában nőttem fel és tudom, mi a kulturális diktatúra. Az egész fiatalkorom ebben telt, pontosan tudom, milyen, és azt is tudom, hogy ez nem diktatúra. Ezt azok mondják, akik az életükben nem éltek diktatúrában.

A színházigazgatói poszt mellett mostantól egyéb módon is részt veszel a város kulturális életében, szenátusi alelnökként. Mit takar ez a pontosan?

Szerintem óriási szerencséje a színháznak és hatalmas szerencséje a városnak, hogy ilyen polgármestere van. Mert a mi polgármesterünk egy olyan politikus minta, ami ritka, mint a fehér holló. Ez a minta olyan dolgokban is megnyilvánul, mint a szenátus, ami egy tanácsadó testület. Azzal a céllal jött létre, hogy sok szociálisan és egyéb módon érzékeny ember, aki figyeli a körülötte lévő világot, nyilvánítson véleményt olyan horderejű kérdésekben, amelyek a város működését vagy jövőjét érintik. Ez egy végtelenül izgalmas dolog. Nagyléptékben építeni, nagyot álmodni mindig vonzó, és egy ilyen folyamatba bekapcsolódni, akár csak egy pici résszel, egy véleménynyilvánítással, mindig jó. Látható, hogy mennyit fejlődött ez a város néhány év alatt és mennyi minden áll még stratégiailag előtte, mint lehetőség. Amennyiben az ember a maga véleményével ezt a folyamatot segítheti, az remek dolog.

Kérdezett: Fejér-Erdélyi Teréz / Vörösmarty Színház