A Füge Produkció október 4-én és 5-én mutatja be a Trafóban a Staféta nyertes rakéták, szintik, istenek c. intergalaktikus koncertszínházat. Szilvay Máté rendezőt kérdezte Bordás Katinka.

Budapesten most debütálsz rendezőként. Hol dolgoztál eddig?

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végeztem 2023-ban Bocsárdi László rendező osztályában, de már előtte is csináltam színházi előadásokat Budapesten. A zene felől jövök. Hat éves korom óta énekelek kórusban, így már gyerekkorban is sok színpadi produkcióban, gyerekoperában léptem fel – tulajdonképpen a kórus és a színház világának találkozásában nőttem fel. 2014-ben beléptem a Soharózába, ami éppen akkor indult el a kísérleti, kórusimprovizációs módszertanok felől a saját színházi előadások irányába.

Óriási energiák voltak itt, és Halas Dóra, a Soharóza vezetője volt az első, aki bizalmat szavazott nekem. Elmondtam neki, hogy van egy ötletem: körgangos budapesti bérház, lent a közönség, a kórus pedig hol közte, hol az első emeleti gangon körben, és szinte csak zenékkel és fényekkel eljutnánk a bérházi élet tipikus karaktereitől és szituációitól egy forradalom víziójáig, egy képig arról, milyen lenne egy ideális világ és egy ideális közösség. Kinyitotta a naptárját és azt mondta, „akkor találjuk ki, mikor csinálod meg.” Ez lett a Közös képviselet című előadás, és akkor kezdtem el érezni, hogy a színházrendezés az én utam. Marosvásárhelyen aztán prózai színházi előadásokat csináltam, például Shakespeare Ahogy tetszikjét, ami a Șerban Ionescu Fesztiválon elnyerte a legjobb rendezés és legjobb előadás díját. Dolgoztam a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban, ott Gombrowicz Operettjét rendeztem, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban pedig Kovács Dominik és Kovács Viktor Jégtorta c. darabját. Furcsa kettősség ez, hogy a budapesti színházi életem eddig a színpadi éneklésről szólt, itt erről ismer, aki ismer – a színházrendezői életem pedig eddig Erdélyben játszódott. 

Mi volt az inspirációja a rakéták, szintik, istenek c. előadásnak?

Az elején rengeteget nézegettük a szovjet űrkorszak karácsonyi képeslapjait, amelyeken pl. a Mikulás Gagarinnal ül egy rakétán vagy a szánját rakéták húzzák a rénszarvasok helyett. Ezek vizuálisan nagyon erős dolgok, mert ellentmondásosak. Egyfelől infantilisek és hurráoptimisták, másfelől van egy vallásellenes rétegük: nincs szükség a kisjézusra. Nem ő jön le az égből, hanem mi megyünk fel. Érződik, hogy az űrverseny szovjet részről a mennyek ostroma is volt, egy újfajta emberkép megalkotásának a szándéka hatotta át. És ennek az új típusú embernek lett a prototípusa Gagarin, az első ember, aki az űrben járt. Nagyon érdekel az ő figurája: a vágya, az ambíciója, a magánya. Egész életében repülni akart, ezért mindent megtett; ez tette híressé és végül ez is ölte meg.

Elképesztő tapasztalat lehet egy ilyen teljesen irracionálisan nagy kockázatú dolgon végigmenni, mint az űrrepülés; olyan típusú extrém élmény, ami segít abban, hogy az ember a saját életét nagyobb összefüggésben lássa. Amikor Al-Farman Petra dramaturggal elkezdtünk dolgozni a szövegkönyvön, az a kérdés foglalkoztatott minket, hogy miért vágyunk az űrbe, ha tudjuk, hogy nincs ott semmi. Mert menő? Az emberektől való távolság, a magány nyugalma miatt? Amikor a magánnyal találkozom, mivel találkozom? 

Hogy kapcsolódik az előadás két szála: az űrutazás és az analóg szintetizátor feltalálása? 

Mindkettő expanziós történet, vagyis a határok kitolásáról szól; és mindkettőben ott a vágy, hogy az ember az isteni léthez, a mindenhatósághoz közelítsen. Az analóg szintetizátor feltalálásával a hangok új dimenziója nyílt meg. A zenehallgatás kultúrájára olyan hatással volt ez az esemény, mint ami az űrutazás lehetővé válásával az emberiség önmagáról alkotott képével eljött. Ez a két dolog audiovizuálisan is összekapcsolódik, pl. Kubricknál, Tarkovszkijnál vagy a retró science-fiction filmekben. Nem véletlen, hogy Tarkovszkij Solarisában a bolygó hangjai a korának és a Szovjetuniónak a legfejlettebb analóg szintetizátorán jöttek létre. 

A mi fikciónk egyébként arról szól, hogy a világtörténelem legnagyobb zeneszerzője, Johann Sebastian Bach eltéved az időben, találkozik Gagarinnal, és a közös zenélésükből létrejön a szintetizátor, amiről kiderül, hogy azzal még akár az űrbe is fel lehet menni. A történet pofonegyszerű, mert a hangsúly nálunk nem a fordulatos történeten vagy a szereplők pszichéjén van, hanem a játékosságon: hogy két időtlen figurával és egy hatfős kórussal közösen, képeken és zenéken keresztül egymásra olvasunk két történetet, amelyekről úgy érezzük, hogy bár látszólag vagy történetileg nincs egyértelmű kapcsolat közöttük, a lényegüket tekintve mégis azonosak.

Mindenkinek ajánlom ezt az előadást, aki szeretné átélni, hogy milyen lehet felmenni az űrbe és megtapasztalni egy másik világot.

Hogyan segítette a Staféta pályázat a munkátokat?

A Staféta nélkül ez az előadás egyszerűen nem jöhetett volna létre. A színház drága és erőforrásigényes műfaj. Próbálkoztam amatőr módon színházat csinálni, és tudom, hogy a művészi munkát, a kísérletezést, a nyugalmat az anyagi feltételek korlátozzák. Hálás vagyok a Stafétának, hogy megkaptuk az alaptőkét, a Trafónak, ami amellett, hogy játszóhelyet biztosít, be is szállt a létrehozás költségeibe, és a Nemzeti Kulturális Alapnak, akik szintén támogattak. A Füge Produkció az infrastruktúráján keresztül abban segített, hogy legyen hely és idő próbálni. Az alkotói szabadságot nagyban segíti az, hogy le van véve a vállamról a szervezés terhe.

Az interjút készítette: Bordás Katinka
Fotó: Cseke Tamás

A kilencedik Staféta pályázat 2024. október 1-jén került kiírásra. További információ a Staféta Facebook-oldalán.