Szeptemberben mutatta be a Káva a Fényeskedjék neki című középiskolásoknak szóló résztvevő színházi előadást, melyben egy fiatalember elveszti édesapját. Szivák-Tóth Viktort, az előadás rendezőjét kérdezte Szilasi Flóra a karanténidőszakban zajló próbaidőszakról és a gyász témájának örök aktualitásáról. 

Milyen nehézségekkel kellett megbirkóznotok a vírushelyzet okozta karantén miatt?

Amikor elkezdtük a munkát, még a karantén végén voltunk. Ha ki is lehetett menni, közös térben nem szabadott próbálni. Ezért a próbafolyamat első nyolc napjában – ami két hétre oszlott el – nagyrészt online dolgoztunk. Ekkor az volt a cél, hogy megalkossuk a figurákat, legyen egy sztorink. Fontos volt, hogy az online próba izgalmas legyen minden alkotónak, ne unják el a közös munkát az online jelenlét miatt. Ezért olyan történetet kellett kitalálni, ami online térben zajlik, amiben valamiért nem találkoznak szemtől szembe a szereplők. Izgalmas online kaland volt: rögtön sok szálon kezdett el futni a történet és emiatt nem minden eseményről volt minden szereplőnek tudomása. Sok volt a meglepetés. Talán pont emiatt a háttérmunka – Zsigó Anna dramaturggal dolgoztunk együtt – őrült fárasztó volt. Mire vége volt a próbának, újra ki kell találni a következő napot: milyen interakciók legyenek, milyen felületeken, és ez macerás. De tényleg izgalmas kaland.

Kicsit később volt már próba, ami offline zajlott, de itt is igyekeztünk az elején, hogy többnyire párban vagy hárman jöjjünk össze, és ha lehet, akkor szabadtéren. Nem lehetett egységesen nekiállni, nem lehetett egy, közös tudásból építkezni, hanem pont az volt az érdekes, hogy sok apró tudásból gyúrtuk össze az előadás. Végül egy napot engedélyeztünk magunknak, még a nyár elején a teljes összpróbára. Az öt színésszel, a dramaturggal és velem, tehát heten voltunk egy térben. Így nagyjából másfél-két óra alatt sikerült az előadás alapjait lefektetni. Akárcsak az online konfliktusok – pl. hogy ki miről tud, miről nem tud – úgy az offline kiscsoportos találkozók is valahogy beleépültek a készülő előadásba
Tulajdonképpen megúsztuk egyetlenegy offline próbával, és aztán úgy gondoltuk, félretesszük addig, amíg újra össze nem tudunk jönni. Nyáron nem próbáltunk, ősszel kezdtünk bele újra, már élőben.

mert megvoltak a karakterek, csak a szövegkönyvet kellett elkészíteni. Aztán neki kellett esni “klasszikus módon”.

Tehát konkrét karakterekkel kezdtetek el dolgozni? 

Karakterekkel és alapszituációkkal. Fő témánk a gyász, ezért a történet kiindulópontja az, hogy meghal valaki – aki, egyébként nem jelenik meg a darabban – és ez befolyásolja az eseményeket: hogy ki hogyan viszonyul ennek a személynek az elvesztéséhez, magához az elhunythoz. Hogyan alakítja az adott egyének egymással való kapcsolatát a haláleset és annak minden velejárója. Hogyan és mit kell megszervezni, átszervezni miután valaki elment, ki hozhat döntéseket ezekben az ügyekben és ki lesz az, aki  – akár tapintatból, akár érdekből –  érvényesíteni fogja az akaratát. És persze ki lesz az, aki háttérben marad, és hogyan viseli ezt. Ezeket sikerült online megalkotni.

Akkor igazából a karanténszituáció nehézségei ellenére online majdhogynem teljes gőzzel folyt a munka…

Igen, igyekeztünk ezt inkább lehetőségként használni. Nehézségnek tűnt, hogy nem volt ebben akkora rutinunk, de ez aztán előnyünkre vált. Az egyértelmű volt hogy, ha valaki megbetegszik, az utolsó, offline próbaidőszakban, az teljesen keresztbe húzza a számításainkat, illetve nyomasztó volt még, hogy nem tudtuk, az iskolák fogadják-e majd ezt a tantermi előadást.

Kicsit már mindenki unja a járványt, mert ebben a műfajban szinte mindent ellehetetlenít: ha az van, hogy az iskolákba egyáltalán, vagy csak maszkban lehet bemenni, onnantól nem lehet rendesen játszani.

Azt említetted, hogy a dramaturgi munkát megnehezítette az online próbálás.

Főleg azért volt nehéz, mert az offline próbában jártas minden alkotó, és hipp-hopp elérjük, hogy élvezze is mindenki a próbafolyamatot – ez nagyon fontos, mert akkor lesz benne kreativitás, lendület és akkor tudunk hinni benne. Online térben pedig általában rettentő unalmas: otthon ücsörgünk, fáj a derekunk, nagyon hamar lankad az ember figyelme, mert mindenféle ingerek érik, amikről nem feltétlenül tudnak azok, akikkel épp kommunikál. A szellemi kihívás az volt, hogy olyan formát találjunk, ami mégis izgalmassá teszi az online tért is, és ez plusz energiabefektetést jelentett. Ezt egy az egyben nem hasznosítottunk az előadásban, ami azért különbözik egy hagyományos próbafolyamattól, mert ott minden belefektetett energia valahogyan hasznosul. Itt maga az online folyamat nem, csak annak a hordaléka került be az előadásba.

Miért a gyászt és annak feldolgozását választottátok témául?

A kezdetekkor annyi megkötés volt, hogy lehetőség szerint tantermi előadást csináljunk, és ha lehet, legyen a darab helyszíne is egy tanterem. Engem ekkor már foglalkoztatott a gyász témája és az jutott eszembe jutott, hogy izgalmas lenne, ha ezt a témát összekapcsolnánk a korrupcióval. Az első improvizációkból egy felvonásnyi anyag készült el, és nyáron volt időm megírni még két felvonást hozzá. Nagyon szerettem. Ötvenhárom oldal lett a három felvonás. Aztán újrakezdtük a próbálást és abban egyeztünk meg, hogy húzzuk ki a felét, maradjon huszonöt oldal, és a korrupciót vegyük ki, maradjon csak a gyász.

A gyász, ahogy Gyombolai Gábor, Gyombi fogalmazott, azért érdekes, mert felteszünk kérdéseket, amik nem válaszokat szülnek, hanem újabb kérdéseket, és ettől lehet igazán személyes. Míg a korrupció egyértelműen rossz. Természetesen körül lehetne járni a hétköznapi korrupciói témáját, hogy miért nem állunk ellent neki, hogyan csúszunk bele, miért fogadjuk el, vagy miért legitimáljuk a viselkedésünkkel, de a gyász itt, az összetettebb téma. Főleg tantermi helyzetben, ahol van időkorlát is, érdemesebb egy témát alaposabban körüljárni.

Ezen kívül azt hallottam előtte, – azért is mertem ezt ajánlani amellett, hogy érdekelt – hogy a Kávát érdekli a gyász kérdésköre. Azt is tudtam, hogy gyakorlatilag mindenki érintett az alkotócsapat tagjai közül. Felmerült bennem, hogy diákokkal nem veszélyes-e erről beszélni, ennek az aspektusait megmutatni, mert előfordulhat, hogy valakik elvesztettek már nagyon közeli hozzátartozókat. Emiatt aggódtam kicsit, de aztán megnyugtatott a csapat, hogy tudnak olyan formát találni hozzá, amivel nem lesz baj. Elhittem nekik.

Akkor ezért is lehet ez érdekes a diákok számára, mert biztosan mindenkinek van valamilyen kötődése a gyászhoz?

Egészen biztos. Ennek azért van kiterjedt kutatása: a gyász folyamata egy közeli ember elvesztésénél nagyon jól lekövethető. Nagyon fájdalmas, hosszabb ideig tart, de szakaszaival és lezajlásával együtt ez ott van akkor is, amikor egy kisállatot veszítünk el, akkor is, amikor valaki elhagy, esetleg valamelyik szülő otthagy, akkor is, amikor te váltasz környezetet és el kell szakadnod valahonnan. Úgyhogy ez alapvetően mindenkinek ismerős. Ezért is fontos, hogy eggyel nyíltabban tudjunk beszélni erről. Nyilvánvaló, hogy ha nem is vesztettél el valakit tinédzser korodig – ami a szerencsésebb helyzet – a szüleid már igen. Nagy tabu lengi körül a témát, miközben részt veszel temetéseken, furcsán érzed magad, – legalábbis én furcsán éreztem magam mindig – nem érted mi zajlik itt, ki hogy éli meg, mit illik, mit nem illik és azt gondolom, hogy közben

Azért is gondolkodunk ezen annyit, mert egyszer élünk, aztán meghalunk és jó lenne megérteni, hogy ez micsoda. Jó lenne megérteni a gyászt is. Szerintem ez izgalmas. Nem olyan korosztályspecifikus kérdésfeltevés, mint például az online zaklatás témája, amiről több tantermi színházi előadás készült. Ehhez képest egy általánosabb kérdés, mindenkit érint, csak kell hozzá egy olyan történet, amihez érzelmileg lehet kötődni.

Mire utal a Fényeskedjék neki cím? 

A darabot Kihalófélben munkacímen adtam be az Örkény ösztöndíjra, amit szerencsésen meg is nyert. A címmel én se voltam elégedett, de tudtam, hogy nem végleges. Később elküldtem Mohácsi Jánosnak a szöveget, aki annyira lehordta ezt a címet, hogy az még jobban megerősített abban: ezt meg kell változtatni. Aztán egyszer csak beugrott a Fényeskedjék neki, ami ugye “Az örök üdvösség fényeskedjék neki”, temetéseken elhangzó zárómondat, és utal arra, hogy a halott az alapszituációban szeretné, ha a szertartásban minél inkább róla szólna minden, ez a végakarata. Ennél többet nem árulhatok el, mert különben lelövöm a poént.

Szerző: Szilasi Flóra