A fiatal rendezőgeneráció egyik legtöbbet foglalkoztatott tagja Tarnóczi Jakab, akinek már két, Salgótarjánban bemutatott előadása is szerepel a Szkéné repertoárján. Színpadi asztalról és székről, meg a Pintér Béla miatt lekésett buszról is beszélt Jászay Tamás interjújában, a Szkéné 50 sorozat keretében.

– Mielőtt felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, Salgótarjánban éltél és tanultál. Mi látszott onnan a budapesti színházi életből?
– A salgótarjáni évek alatt – kis túlzással – többet jártam színházba Budapesten, mint az egyetem öt évében. Gimi alatt folyton ide szökdöstem, rengeteg előadást láttam. Az órák után rohantam a buszhoz, színház után meg vissza, a hosszabb előadások után ott aludtam valakinél, majd hajnalban onnan mentem órára: volt ebben valamiféle megszállottság. Sok helyre jártam, jó volt felfedezni kívülállóként, hogy milyen csapatok működnek.

– A Szkéné rajta volt a magad által rajzolt színházi térképen?
– Persze, 2010-11 környékén fedeztem fel a Szkénét. Egy újságban olvastam, hogy „Pintér Béla és Társulata”: a négy szóról elsőre egy tarjáni üveggyári munkás és színjátszó köre ugrott be. Megnéztem a képeket a honlapjukon, és úgy éreztem, ezt látnom kell: A Démon Gyermekei volt az első Pintér-előadásom. Emlékszem, amikor az egyik előadása hosszan nem kezdődött el, mert valamilyen fontos esemény ment a tévében, amit Béla mindenképp látni akart. Negyven perccel később kezdtek, én meg lekéstem az utolsó buszomat.

– Milyennek láttad akkor Pintér Béla színházát?
– Ha valaki nincs nagyon képben a színháztörténettel vagy a magyar színházi kultúra hagyományaival, akkor az ő előadásai leforrázzák az embert: hát ilyen is van?! Milyen furcsák ezek az emberek a színpadon, kik ők, mit csinálnak? De mondhatnám Horváth Csaba világát is, ami szintén olyan hely volt, amihez hasonlót nem láttam addig. Akkor itt másokat nem is néztem, de ezek fontos élmények lettek. Maga a hely is érdekes volt: jó helyre jöttem? Tényleg működik az egyetemen egy színház? Élesen megvannak ezek az érzések.

– Középiskolásként már biztos voltál benne, hogy rendező akarsz lenni?
– Az utolsó két évben elég tudatosan készültem rá, igen. Jelentkeztem színésznek is, de tiszta volt, hogy a színészeten túl más módokon is érdekel a színház.

– A színház, amiből azért Salgótarjánban is kaptál már komoly dózisokat. Azt hiszem, nem csak én tudok keveset az ottani színházról, ami 2012 óta Zenthe Ferenc nevét viseli.
– Mintha egy űrhajó szállt volna le Salgótarján főterére: ilyen a hatalmas, ötszáznál több férőhelyes művelődési ház. Vidéken gyakran elhangoznak olyan mondatok, hogy „a színház melletti kávézóban találkozunk.” Ma már talán Salgótarjánban is, de sokáig nem így volt: az épület befogadó helyként és az itt dolgozó amatőr csapatok helyeként működött. A színházi programot az intézményvezető válogatta, hol a Katonából és az Örkényből, hol kommersz irányból. Szerencsére, a Csizmadia Tibor vezette egri színház sok előadását is láttam. Az amatőrök érdekes képződményt alkottak itt, néha egészen merész darabokat vettek elő. Mindenkinek volt civil foglalkozása, az évi egy premier városi eseménnyé vált, de a hatalmas nézőtér miatt pár alkalom után lekerültek az előadások. A gimis éveim vége felé kezdett kinyílni a dolog: az amatőrök közé gyakorlott színészek kerültek. Bozó Andi az elsők között volt. A fix társulat mostanra alakult ki, a régi időkből néhányan maradtak csak.

– Te hogy kerültél ide?
– Csatlakoztam a középiskola mellett, amikor színház lett belőle. Kisebb szerepek után rendezőasszisztenskedni kezdtem, díszletet is terveztem, majd érettségi előtt rendeztem egy Antigonét. Része voltam az itteni csapatnak, csak aztán felvettek a Színműre. Speciális helyről beszélünk, ahol nagyon összetetten kell gondolkodnom, ha kifejezetten ide keresek darabot. Az eltört korsót egy klasszikus vidéki színházba alkalmas anyagnak gondolom: egy zárt közösségről, egy kisvárosról beszél, és miközben szórakoztató, bőven van rajta mit gondolkodni. Az Amit akartok… úgy jött, hogy korábban ajánlottam már a színházvezetésnek, és úgy érezték, ideje bemutatni egy Shakespeare-t.

– Hogy jutunk el a hatalmas salgótarjáni színpadtól a Szkéné pici teréig?
– Hát éppen ez az! A tarjáni, amúgy gyönyörű, hátsó- és oldalszínpaddal ellátott színpadot akkor tudod jól használni, ha elfogadod, hogy párszor megy csak az előadás. Vagy olyan díszletet találsz ki, ami működik más terekben is. A Kleist-darabot évad végén, rövid, ám annál intenzívebb próbafolyamat keretében csináltuk meg. Főleg Bozó Andi és Kaszás Gergő ambicionálta, hogy máshol is játszhatnánk. Bedobták a Szkénét, Tana-Kovács Ági eljött, megnézte. A következő évad őszétől már náluk játszhattuk, rá egy évre az Amit akartok… pedig már koprodukció lett. Nagyon hálás vagyok Áginak: egyértelműen neki köszönhető, hogy a Szkéné zsúfolt naptárjában helye lett ezeknek a produkcióknak. Tulajdonképpen kicsit fáj, hogy ezek az előadások eleve nem oda készültek. Egy színésznek az az öröm, ha játszhatja, fejlesztheti a szerepét, ha a sok befektetett munkát meg tudja mutatni.

– Egy interjúban beszéltél arról, hogy szereted a színészeidet kihívások elé állítani. Ebben a két előadásodban mik voltak ezek?
– Bár Az eltört korsó nem tűnik annak, nagyon nehéz szöveg. Nagymonológok, „áriák” és rövid, gyors replikák váltakoznak, amiknek pontosnak kell lenniük, különben nem működnek. Ha Kaszás Gergő nem kapja el az elején, borul az egész: ezért nagyon veszélyes, amikor több hónap kihagyás után vesszük elő. A díszlet is nehezített terep: épp csak annyira lejt, hogy nem veszed észre, így a főpróbahéten senki sem értette, miért fáj a dereka… Az Amit akartok…esetében a folyamatosan járó forgószínpad és a zeneisége, a ritmusa a meghatározó, meg az érzés, hogy ott sincs igazából kiszállás. Ahogy a színpad, úgy a szereplők is folyamatos mozgásban vannak. Pontosan tudniuk kell, hol vannak, mikor hova mennek, milyen a forgó tempója. Komoly kihívás.

– Tudatosan „gyötröd” a színészeidet?
– Szeretek a lényegre koncentrálni; azt, ha a színpadon mestermunkát látok, truvájt, amit a színész kiélezett helyzetben hajt végre. Gyűlölöm a renyheséget, a tohonyaságot, a kiskapukat és a menekülőutakat. Már az egyetemen megvolt az a mániám, hogy a színpadon szék és asztal biztosan nem lesz: azóta is irtom ezeket a legtöbb esetben. Olyan helyzetekbe állítom a színészt, ahol minden koncentrációjára szükség van: nem bújhatnak el se egymás, se maguk elől. Ettől viszont olyanok az előadásaim, hogy vagy jól működnek, vagy nagyon nem: ha a színészek nem azon a szinten nyomják, mint a bemutatón, könnyen zavarba ejtővé válik, hogy mit csinálnak ezek a kiabáló emberek a színpadon.

– Elfogadom: valójában nagyon is szereted őket.
– Felkészülten érkezem, de idővel egyre kevésbé szabom meg, hogy mit akarok látni, több teret adok a színésznek. Nem a hogyan a fontos, hanem a miért, a többi hozzáépül, de a miérteket pontosan kell felrakni. Sokat számít, hogy határozott rendszerben gondolkodom, ez mégsem lesz diktálás, mert vagy olyan színészeket választok, akiket nem ismerek és izgat a „megküzdés” velük, vagy olyanokat, akikről azt gondolom, hogy az adott szerep fontos lenne számukra. Kell, hogy nagyon érdekeljen a színész – másképp nem megy.

– Mi érdekel Kaszás Gergőben és Bozó Andreában?
– A velük kapcsolatos egri élményeim meghatározóak. Andit már ismertem, de Gergőt kifejezetten a Kleisthez hívtam. Fontos lett ez a találkozás az életemben. A bennem lévő elvárásrendszerrel úgy ütközik Gergő, hogy magába szívja, harcol vele, majd létrehoz belőle valami újat: igazi alkotó színész, aki végül olyasmit mutat, amit el sem tudtam volna képzelni. Andival gyakran konfrontálódunk a próbákon, vitatkozunk, de ez rendkívül inspirálóan hat rám. Ő is, én is dolgozni akarunk, a legjobban akarja megcsinálni azt, amit elvárok. Mindketten nagyon bátor színészek, akik mernek szélsőségeket csinálni: akármilyen őrületet próbálnék ki, ők már csinálják is. Jó lenne még együtt dolgozni.

Jászay Tamás