KulisszaSzász JánosSZFEGoda GáborVígszínházFESZ SegélyalapOrlai Produkció
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 22., péntek

    “Ha tizenöt kéz ott van a válladon, az bitang erős tud lenni” – Interjú Tölgyfa Gergellyel

    2020. május 25., hétfő 06:00

    Idén diplomázik a Színház- és Filmművészeti Egyetem második drámainstruktor osztálya, Gáspár Máté és Golden Dániel növendékei. Rendhagyó módon a végzősökkel az alattuk járó évfolyam hallgatói készítettek interjúkat. Tölgyfa Gergellyel Stern Lili beszélgetett.

    Tölgyfa Gergő mesélt tanulmányairól, tapasztalatairól, későbbi elképzeléseiről és az SZFE-n eltöltött három évéről.

    Miért jelentkeztél drámainstruktor a szakra?

    A felvételi előtt már tíz évet dolgoztam a tágan értelmezhető színházi nevelés szakmában Pécsett az Escargo Hajójánál. Ott autodidakta módon tanultuk a szakmát, bár volt egy-két tanfolyam, amit elvégeztem az egyesület segítségével. Az egyesületet együtt építettük fel, mi írtunk pályázatokat, mi találtuk ki a programokat, mi rendeztünk, mi játszottunk, mi cseréltük ki a villanykörtét is. Emellett mindig ott volt a fejem fölött a fenyegető kötelesség, hogy diplomát kell szereznem, mert úgy gondoltam, akkor biztos nagyobb esélyem lenne a munkaerő piacon. Előtte próbálkoztam már sokféle egyetemmel, de egyiket sem fejeztem be, mert egyik sem tudott igazán lekötni. Mindig fontosabb volt a munka. Majd sok év után elkezdtem azt érezni, hogy elértem azt, amit el lehetett érni Pécsett. Úgy gondoltam, ott nem tudok tovább fejlődni. Ekkor hirdette meg az SZFE az első államilag támogatott drámainstruktor képzését. Új impulzusokra vágytam és inspiráló közegre. Azt gondoltam, rendszerezni kéne mindazt, amit eddig tapasztalatból megtanultam. Így választottam ezt a szakot, hiszen passzolt ahhoz, amit eddig csináltam. 

    Tölgyfa Gergely

    Emlékszel még, hogy milyen volt a felvételi? Voltak elvárásaid?

    Utólag visszagondolva azt hiszem, hogy nagyon feszengtem. Leginkább magammal szemben voltak elvárásaim. A harmadik fordulónál, amikor ott volt csomó tanár, akiket régről ismertem, megijedtem, hogy mit keresek én ott, akkor 29 évesen.  Ekkor merült fel a kérdés, hogy hol kéne most tartanom. Mi van akkor, ha ilyen tapasztalatokkal, nem kerülök be? Abban az időszakban nagyon bizonytalan voltam magamban és a szakmai identitásomban is. Elvárásnak nem mondható, amit éreztem, inkább csak azt képzeltem, hogy ezek a tanárok, módszerek, a közeg, a tantárgyak nagyobb eséllyel fognak lekötni. Ezt vártam. 

    Ezt a feszültséget, amit említettél, a három év alatt sikerült leküzdened?

    Teljesen hullámzó volt és még mindig az. Már a képzés elején furcsa volt, hogy én vagyok a legidősebb. Azt gondoltam, hogy az osztálytársaim azt hiszik, én lehetek a legtapasztaltabb. Emiatt volt rajtam egy nyomás, pedig a mi osztályunk nagyon színes, mindenki sok különböző tapasztalattal, más színterekről jött össze. A képzés alatt sokszor gondolkoztam azon is, hogy bizonyos játékok és gyakorlatok, amik közösségépítőek (alapvetően pozitív kicsengésű formák), időnként rám vagy akár másokra is, más hatást gyakorolnak. Volt ez a játék egy-két éve, hogy érintsd meg azt, akire leginkább igaz az állítás. Ezt játszottuk, amikor egy olyan állítás hangzott el, hogy a „legtapasztaltabb”-at érintsétek meg. Hirtelen mindenki megfogta a vállamat. Azokban az érintésekben volt valami súly, kicsit rosszul lettem. Egyrészt azért, mert én nem éreztem így, másrészt, ha tizenöt kéz ott van a válladon, az bitang erős tud lenni. Azt gondoltam, hogy akkor most 250%-on kéne teljesítenem, pont az életem egy olyan időszakában, amikor azt kellett megtanulnom, hogy a teljesítménykényszer csak az én fejemben van, és ezeket el kell engednem.

    Voltak nehezebb időszakaid a három év alatt?

    A második évben volt az igazi mélyrepülés. Kiégtem. Nagyon kevés emlékem maradt erről az időszakról. Ültem az órákon és mondhatni robotpilóta üzemmódban voltam végig jelen. Bármi feladat vagy gyakorlat jött szembe az fájt, attól feszengtem. Eközben az osztálytársaim végig figyeltek rám, nyugtatgattak és sok barátom is lett. Majd a második év végére, a Dramazuri eseményen, ahol az egész osztályomnak pitchet kellett készítenie a saját szakdolgozat témájáról, történt egy fordulópont. Szembekerültem önmagammal. Ott tudtam először megfogalmazni a problémámat. Azt, hogy mitől működöm ilyen nehezen és mitől olyan szorongató erre az egyetemre és erre a szakra járni. Mindamellett, hogy rengeteg pozitívumot tudok felsorolni a szakunkról: progresszív, nagyon emberléptékű, inspiráló. Mégis azt éreztem, hogy meghasonulok. Mindvégig az volt bennem, hogy nekem két személyiségem van. Az egyik egy régi, idealizált figura, a tévedhetetlen, aki sosem mutatja a fájdalmát, őt a „jó drámatanárként” tudnám leírni. Őt elneveztem Tötyinek – ez az egyik becenevem régóta. Ezzel együtt ott van bennem a másik énem a Gergő, ami az igazi nevem, az igazi énem. Ő pedig nem egy egyértelműen idealisztikus figura. Na, és erről beszéltem hosszan a Dramazuri eseményen, aminek amúgy köze nem volt még az akkori szakdolgozatom címéhez. (akkori cím; Határhelyzetek kezelése a színjátszócsoportban). Ekkor volt egy erős aha-élményem, hogy ha meghasonlottnak érzem magam, akkor valamin változtatnom kell. Ez egy igazi fordulópont volt. És épp ekkor a magánéletemben is fordulópont következett be. Azóta kisebb léptékekben haladok, nincsenek akkora elvárásaim magammal szemben és kiegyensúlyozottabbnak érzem magamat.

    Tölgyfa Gergely

    A drámainstruktor szak fontos része a szakmai gyakorlat, ami az utolsó évhez köthető. Te hol töltötted a szakmai gyakorlatodat?

    Szegeden töltöttem, a Szegedi Nemzeti Színháznál, ahol Kállai Ákos barátom, – első osztályban végzett drámainstruktor– fogadott. Ákos a képzés után visszament Szegedre, ahol éppen akkor történt igazgatóváltás a színházban. Felkérést kapott arra, hogy elindítsa a színház színházpedagógiai részlegét, a Kooperálót.  Megkeresettazzal, hogy szívesen vár Szegedre gyakornoknak.

    Hogy-hogy nem maradtál Budapesten? Sokkal több lehetőséged nyílna a fővárosban, nem?

    Olyan szakmai gyakorlatot szerettem volna, ami a kiégésemből adódó lelki állapotomat nem rontja tovább. Azért is jött jól ez az ajánlat Ákos részéről, mert vele nagyon jó barátok vagyunk és ő tudott az akkori problémáimról, de mégsem tekintett rá úgy, hogy akkor semmit sem kell csinálnom. Úgy éreztem, Szegeden nem kell szakmai harcot vívnom és nem kell megfelelnem semminek és senkinek úgy, mint Budapesten. Mindenki itt akar elhelyezkedni a legnívósabb társulatoknál, ahol a legfontosabb események, beszélgetések, foglalkozások történnek. Azt éreztem, hogy nekem ez sok. Továbbá úgy gondolom, hogy Budapesten én nem nagyon kellek sehová. Szegeden, ahol nagyon-nagyon minimálisan van jelen a drámapedagógia és a színházi nevelés, nagyobb hasznomat veszik és én is nagyobb hasznomat veszem magamnak. Ott nem kell a legújabbat kitalálnom, a jelenlegi célunk az, hogy LEGYEN színházi nevelés, hogy történjen valami. Az a cél, hogy kezdjük el feléleszteni Szegeden azt a fajta attitűdöt, hogy lehet közösen játszani és gondolkodni, hogy lehet civilekkel színházat csinálni, azt, hogy a színház nem csak az esztétikai értéke miatt fontos, hanem a közösségépítése miatt is.

    Tölgyfa Gergely, Stern Lili

    Mennyit voltál Szegeden? Mit csináltál?

    Nagy átlagban heti két napot voltam lent, vasárnap és hétfőn. Ugyanis a színház erre a két napra tud csak helyet biztosítani a színházpedagógai részlegnek. Tudni kell, hogy a Szegedi Nemzeti Színház az egyik legnagyobb vidéki színház, ahol az opera, a próza és a tánc tagozat egyidejűleg működik. Rengeteg dolog történik abban az épületben, rengeteg ember dolgozik ott. Két nagyobb feladatom volt a gyakorlat során. Az egyik, a vasárnaponként felnőtteknek tartott színházi tréning sorozat volt. Itt ön- és társismereti játékokat, közösségfejlesztési és kommunikációt fejlesztő gyakorlatokat játszottunk leginkább. Ezt nagyon élveztem, mert korábban nem dolgoztam felnőttekkel. Fantasztikus volt, ahogy a szüleimmel egyidős embereket láthattam felszabadult módon játszani. A másik feladatom pedig egy diákszínjátszó csoport vezetése volt. Ebben már bőven volt tapasztalatom, hiszen ezzel kezdődött a pályám.

    Emellett részt vettem egy-két többlépcsős foglalkozás tervezésében, egy fórumszínházi előadás megvalósításában, illetve időnként egy közösségi színházi projekt előkészítésében is, amit Ákos csinált civilekkel, amíg meg nem jött a koronavírus…

    Ma még nem tudjuk, mikor tudnak majd újra indulni a színházak, de gondolom, előzetesen már egyeztettetek a jövődről.

    Mostantól azt hiszem minden fantáziajáték, nehéz megjósolni, mi fog történni, de ha minden jól megy, jövőre én vezetem Szegeden a színházpedagógiai programokat. Erről írtam a szakdolgozatomat is. Pontosabban arról, hogy hogyan fejleszteném tovább a színházpedagógiai programsorozatot.

    És hogyan?

    Fejlődési lehetőséget leginkább a helyi civil egyesületekkel való együttműködésekben látom. Illetve van sok államilag fenntartott intézmény is, amikkel lehetne még együttműködéseket kialakítani. Például a Szegedi Szakképzési Centrummal, a Kövér Béla Bábszínházzal, a Szegedi Tudományegyetemmel. Továbbá az SZFE-re is úgy tekintek, mint lehetséges partnerre, hiszen ismét szeretnénk gyakornokot fogadni a színházpedagógiai részlegre.

    Hosszútávon el tudod magad képzelni a Szegedi Nemzeti Színháznál?

    El tudom, de azt gondolom, hogy az elkövetkező egy-két évben el fog dőlni, merre felé tolódik Magyarország és az itteni kultúrafogyasztás. Ez sok dolgot befolyásolhat majd.

    Mi van a szakmán túl?

    Szakmán kívüli elképzeléseim bőven vannak. Szeretnék sokat utazni és többet természet közelben lenni. Kicsit újraértelmezni és újragondolni az elmúlt tizenkét évemet. Nyitottnak érzem magam mindenre. Még az is benne van a pakliban, hogyha úgy látom, hogy nem változik a politikai hangulat, a művészet és az oktatás helyzete, akkor elmegyek egy számomra ideálisabb országba.

    Az interjút Stern Lili készítette.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -