Október 10-én mutatja be a Szkénében a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a Szkéné legújabb közös előadását Szikszai Rémusz rendezésében. A III. Richárd betiltva, avagy szabad átdolgozás Vszevolod Emiljevics Meyerhold utolsó rémálma nyomán a hatalom előtt álló művész portréját festi meg abszurd ecsetvonásokkal, egyszerre reflektálva a múlt század és a jelen társadalmi berendezkedésére. Az előadásról Újvári Milánnal koreográfussal beszélgettünk.

Hogyan indult a közös munka a Vádli Színházi Társulással?

Mikor Rémusz 2017-ben az Ádám almáit rendezte a Radnóti Színházban, az egyik szerepre fizikai színészt keresett, és felhívta Horváth Csabát, aki engem ajánlott. Ekkor ismerkedtünk meg, és szerencsére hamar sikerült is egymásra hangolódnunk, nagyon tetszett ugyanis a munkastílusa, a kreativitása és az a szabadság, amiben létezhettünk mellette. Mondtam is neki a bemutató után, hogy mindenképpen szeretnék még vele dolgozni, ő pedig megkeresett, amikor jött III. Richárd betiltva… ötlete. 

Miként alakult ki a III. Richárd betiltva… koreográfiája? Milyen a mozgás által megteremtett világ?

Hét táncossal, fizikai színésszel dolgozunk együtt, két jelenetben pedig még szövegünk is van. Úgy mozgunk együtt, akár egy görög kórus, és ez egy olyan abszurd világot teremt, amiben egyszerre tud megmutatkozni a humor, a dráma, sőt a thriller egy-két stílusjegye is. Voltaképpen egy furcsa álom ez az egész előadás, és ez természetesen mozgásszinten is jelentkezik: a komponált mozdulatok nagyon is emberiek, de mégiscsak utalnak bizonyos toposzokra, akár egyszerű jelenlétről vagy egy pontosan megkoreografált waltzerről van szó. 

Hogyan állt össze a tánckar? Te válogattad össze a csapatot?

Rémusszal közösen alakítottuk ki a koncepciót, és hogy kik azok, akikkel nemcsak szívesen dolgoznánk, de egyeztetni is tudjuk őket a próbaidőszakra és az előadásokra, hiszen a ráérések mindig nagyon szűk keresztmetszetet jelentenek a független szcénában. Alapvetően egy tágabb baráti körből válogattunk azzal az elsődleges szemponttal, hogy nem egy klasszikus értelemben vett tánckart szeretnénk a színpadon látni, hanem egy olyan embercsoportot, akik között van fiatalabb, idősebb, magasabb, alacsonyabb, és a többi. Ezzel egyrészt valamiféle össztársadalmi képet szeretnénk mutatni, másrészt pedig a különböző karakterekkel hitelesen meg tudjuk formálni mind Meyerhold társulatát, mind az igazgató elméjének kivetüléseit, hiszen lehetőségünk van több, az alkathoz illő szerepértelmezéssel is felruházni egy-egy előadót.

Mi inspirált téged leginkább koreografálás közben?

Valójában bennem inkább egy technikai kérdés indította el a gondolatokat: hogyan lehet úgy táncosokkal együtt dolgozni egy előadásban, hogy nem pusztán a tánckar funkcióval látjuk el őket, hanem szervesen beépülnek a produkció szövetébe és aktív szereplőkké válnak? Rémusszal sokat beszéltünk arról, hogy ez a hét ember tulajdonképpen egyetlen összetett szerep, méghozzá maga Meyerhold.  Rendkívül fontos és szimbolikus jelzés az, hogy még a jelmezben sem teszünk különbséget: Meyerhold öltözete azonos a miénkkel, azaz vizuálisan is egyenlőségjel van közénk téve. Mi jelenítjük meg ugyanis magát a művészt mint alkotóembert és a művészt mint hatalom előtt álló embert is – ennek az izgalmas és változatos feladatnak a megvalósítása érdekelt leginkább. És hát persze azt is jó megtapasztalni, hogy milyen az, amikor egy ekkora csapattal dolgozhatok, hiszen függetlenként az önálló produkciók alacsony költségvetése miatt leginkább duókban és triókban gondolkodhatunk. Volt is bennem egy erős kíváncsiság, hogy képes vagyok-e irányítani egy nagyobb csoportot, és hogy egyáltalán hogyan fogok viselkedni egy ilyen helyzetben. Hát, kiderült: az első napokban maga volt az őrület. Egyszerre kellett ugyanis kint és bent lennem, koreografálnom és játszanom, de szerencsére mindenki jól reagált, így könnyen át tudtam vészelni ezt a rövid periódust.  

Hogyan tudtátok elérni a táncosokkal és a színészekkel a megfelelő csapatdinamikát, milyen eszközökkel találtátok meg a közös hangot?

Többek között azért is jelentkeztem Rémusznál, mert éreztem, hogy már pusztán az ő személyisége magában hordozza azt a fajta közvetlenséget, ami azonnal megteremti az összhangot és a lelkesedést, ezért egy percig sem volt probléma a közös nevezővel. Neki – bár mindig van egy határozott ötlete, amit szeretne viszont látni a színpadon – ez voltaképpen csupán egy keretet jelent, amiben mi, táncosok, és persze a színészek is, szabadon gondolkodhatunk, és ezt folyamatosan érezzük is. Jó látni azt is, hogy azok az emberek, akik most dolgoznak vele először, szintén rengeteg ötlettel járultak hozzá az előadáshoz, mert itt az első naptól kezdve tiszta volt, hogy a rendező kíváncsi és nyitott mindenkire. Tényleg egy igazán izgalmas, jó légkörű próbafolyamat hajrájában vagyunk. 

Szerző: Dézsi Fruzsina