Vándor Éva új szerepre készül a Manna és a Bethlen Téri Színház közös bemutatójában a Csókol anyád! című komédiából készült online levélfilmben, amit Ivanics Tamás rendez. A Találkozások tehetségprogram keretében születő előadás egy mentorprogram is egyben, ahol az alkotás során a művészgenerációk találkozása is a cél. A fiát a kritikáival őrületbe kergető édesanya szerepe kapcsán az első perctől egyértelmű volt a fiatal rendező választása. Az élőben közvetített előadást Vándor Évával és Szalai Ádámmal a főszerepekben, szeptember 27-én este láthatja először a közönség. A premier kapcsán beszélgettünk a Jászai-Mari díjas színésznővel az online színházról, a találkozásokról és azok hiányáról, és az igazi adok-kapok-ról. 

Mennyiben más egy kifejezetten online platformra készülő produkciót próbálni, mint egy hagyományos színházi előadást?

Természetesen van szövegkönyv, és ugyanúgy tanultuk a szöveget, elemeztük, mint egy normál színházi előadás esetében, tehát egy ideig minden ismerős volt. A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor ezt megpróbáltuk az online formára rárakni. A darab szerint anya és fia nem látja egymást, nem találkozik, csak leveleznek, és ezt itt úgy oldjuk meg, hogy mindez számítógépen történik. Hiszen manapság hogy levelezünk? Valahogy így, a képernyőkön keresztül. Ezért ezt a képi formát választottuk, amiben persze voltak technikai nehézségek. Hol volt, hol nem volt internet, vagy láttuk egymást, vagy nem – de remélem, mire a nézők elé kerülünk, minden ilyen apróságot megoldunk. A próbafolyamat alatt egy ideig két külön szobában dolgoztunk, hiszen a darab szerint is külön helyszíneken vagyunk, más városokban, így egyáltalán nem láttuk, hallottuk egymást, csak a számítógépen keresztül, és ez furcsán idegen volt nekem. Sokkal jobb az, amikor az ember testközelbe kerülhet a partnerével. Talán emiatt is, a főpróbahéten úgy döntöttünk, hogy változtatunk és egy légtérbe kerültünk Szalai Ádámmal a Bethlen Téri Színház színpadán. Fura, de már ettől is kicsit jobban rá tudtunk hangolódni egymásra, annak ellenére, hogy továbbra is a gépeken keresztül kommunikáltunk.

Van olyan kapcsolatod az életedben, amit csak így tartasz fenn, hogy online leveleztek?

Igazából nincs. Ugyan az öcséim külföldön élnek, de velük sem igazán levelezünk – csak néha egy-egy sms – hanem inkább videótelefonálunk. Muszáj látni egymást! Legalább ennyire! Az előadásban nem ilyen videós párbeszédek zajlanak, hanem anya és fia leveleket írnak egymásnak. Leveleket küldenek, csak a mai eszközökkel. Alapvetően mindketten élik a saját életüket, és közben íroganak. De én igazából szemtől szemben szeretek beszélgetni. Esküszöm már az idejét sem tudom, hogy mikor írtam utoljára hosszabb levelet tollal, papíron, bárkinek is. Annyira felgyorsult a világ. Az, hogy egy képeslapot megír az ember, az nem ugyanaz. Úgyhogy ez egy kicsit életidegen nekem. Mind a hosszú levelek írogatása, mind az a távolság, amit vállaltunk ezzel a technikával. Jobban szeretem a valós találkozásokat a színpadon, a testet, a bőrt, egymás érintését adott esetben… Mindazonáltal ez egy érdekes kirándulás és kezdeményezés, és megmondom őszintén valamiféle szabadságot is ad. Hiszen csak magam vagyok, nem vagyok kiszolgáltatva a partner reakcióinak. Teljesen és tökéletesen egymagam lehetek, és meg tudom élni ennek az anyának az életének ezt a kis szeletét, amikor levelezni kénytelen a fiával, de közben éli a saját életét. Hol jobban, hol rosszabbul. Persze egy percig sem felel meg az ő stílusának és igényeinek az, ahogy a gyereke él és emiatt egyfolytában piszkálja. De mindeközben én ott vagyok egy szobában, megoldom ezeket a helyzeteket, úgy ahogy egyedül tudom, ahogy sikerül, és hatalmas szabadságot érzek. Borzasztóan tetszik benne, hogy tudom tartani a kontaktust akár csak a hanggal vagy a képernyőn keresztül, de alapvetően az egész életem ott van egy szobában. Úgy érzem, hogy ez a szoba számomra a kimeríthetetlen lehetőségek tárháza. Nagyon élvezem.

El kellett-e sajátítanod valamilyen új képességet, készséget, amiatt, hogy ez egy online térbe készülő előadás?

Abszolút, hiszen tudni kell ezekkel a kütyükkel bánni, ami nekem, bevallom, nem nagyon megy. De remélem, hogy élesben semmi galiba nem lesz. Nekem már emiatt is nagyon izgalmas lesz minden előadás. 

Milyen volt a találkozásod a fiatalokkal, Ivanics Tamás rendezővel és Szalai Ádámmal, a partnereddel?Ismertétek korábban egymást?

Tamást ismertem, mert játszottunk együtt, amikor beugrottam az Állampolgári ismeretekbe, amit jó pár éve Tengely Gábor rendezett szintén a Manna égisze alatt. Tamás volt a főszereplő és néhány előadást játszottunk együtt, akkor azt a csapatot nagyon megszerettem. Ott ismerkedtünk meg, és utána, hogy is mondjam, csak olyan Facebook kapcsolatunk volt, mert ő vidéken volt, én Pesten, és szinte egyáltalán nem találkoztunk. De folyamatosan tudtunk egymásról, meg voltunk egymásnak. Mióta együtt dolgozunk nagyon megszerettem őt, a munkamódszerét, ahogy gondolkozik és ahogy dolgozik. Rettenetesen örülök, sőt, nagyon nagy megtiszteltetés, hogy felkért erre a szerepre, hogy eszébe jutottam így több évvel azután, hogy utoljára találkozunk. 

Szalai Ádámmal most találkoztunk először és nagyon jó karakternek tartom, érdekes, intelligens és szerintem abszolút tökéletes erre a szerepre. Megmondom őszintén, hogy abból a stílusból, ahogy ő megfogalmazza a darabbéli fiút, én lecsíptem magamnak ezt-azt. Ő inkább színházi ember, mint rutinos színész, és ezért a feladatot is úgy oldja meg, hogy tökéletesen önmagára épít benne. Én pedig figyeltem, és tanultam, és nagyon sokat kaptam tőle. Kritikával éltem önmagammal szemben és így sokkal jobban érzem magam ebben a szerepben és ez tényleg annak köszönhető, hogy elkezdtem az ő technikájára figyelni. 

Ebben a darabban Vargáné Erika nem akármilyen amplitúdókkal rendelkezik, ezer színe van, ha úgy akarom. De tudatosítani kellet, hogy csak képernyőn mutatunk mindent, tehát másképp fontos megjeleníteni. A színpadon nyilván szélesebb eszköztárral él az ember, de így képernyőn megjelenve más eszközöket kell használni, és ebből a szempontból tényleg sokat kaptam Ádámtól.

Ezek szerint ez a műfaj inkább sokkal inkább a filmezéshez hasonlít számodra?

Igen, mert képernyőn közvetítjük. Ha színpadon játszhatnánk sok minden beleférne, változások térben, megjelenésben is, ami így csak jelzésszerűen jelenik meg. És pont elég! Pont elegendő ahhoz, hogy megmutassuk, hogy hol tart ez a két szereplő az életében, fönt vagy lent. Tömény, mert néha csak egy-egy mondatban fogalmazzuk meg azt, hogy éppen mi van velünk. De nagyon jó, pontos, és a képernyőn éppen elég. Olyan, mintha folyamatosan premier plánban lennénk.

A Találkozások tehetségprogram célja, hogy egy színházi alkotómunka során összehozzon generációkat, hogy tapasztalatot cseréljenek. Azt említetted, hogy te már eltanultál dolgokat a kollégáktól. Hogy látod a fiatalok mennyire nyitottak a tanulásra?

Ilyen szempontból abszolút elérte a célját a program, mert szinte folyamatosan tanulunk egymástól. Az ő figyelmük, a szeretetük, a hozzáállásuk engem is csak nyitottabbá tett. Ivanics Tomi instrukciói még ebben a színészileg elszeparált online helyzetben is nagyon mélyek és összetettek! Komolyan mondom, hogy meglepett engem! Mert első olvasatra nem is gondoltam bele ilyen mélységében ebbe a helyzetbe, de ahogy Tomi felvázolta az megfogott, csodálatosnak tartottam ahogy ezt a két generációt fejtegeti. Annak is van egy varázsa, hogy én az életben is benne vagyok az anyaszerepben, ahogy ő a fiú szerepében, és ez hozta, hogy a próbaidőszak alatt sokat meséltünk egymásnak a kapcsolatainkról. Ádám is megnyílt és olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy néha nagyon érzelmes pillanatokat is megéltünk. Eszelős összhang lett köztünk. Pont emiatt szeretnénk a nézőknek is lehetőséget adni, hogy kapcsolódjanak az előadáshoz. A végén szeretnénk meghívni őket egy beszélgetésre, amiben elmondhatják, hogy milyen húrokat pendített meg bennük ez a másfél óra, magukra ismertek-e. Bízunk benne, hogy ahogy mi kitárulkoztunk egymás előtt egy-egy pillanat kapcsán, úgy talán a nézőkben is feltámad ez az érzés, hogy ők is megosszák azt, amit gondolnak. Jó lenne, ha lenne véleményük az előadásról, a figurákról, és ha szívesen beszélgetnének velünk a családi kapcsolatokról. Meg a saját életükről is, talán.

Milyen érzésekkel tölt el ez az online működés? A karantén alatt játszottál közönség nélkül, bezárt színházban streamelt előadást? Néztél esetleg színházi előadásokat a neten?

Voltam színpadon üres nézőtér előtt, és nem volt boldogság. Annyit ért, hogy hírt adhattunk magunkról, hogy vagyunk. Ez egy furcsa kapcsolattartás volt a közönséggel, mert akkor nem lehetett másképp. Jó érzés volt, hogy meg tudtuk mutatni, hogy élünk, dolgozunk és hogy fontos, hogy ne felejtsenek el minket. A nézőknek pedig legalább így, egy tévéjáték formájában – mert ezt nem tudom másnak minősíteni, csak egy tévéjátéknak – tudunk legalább egy kis színházi élményt adni. Tudom, hogy nagyon jó visszajelzések is voltak, de igazából mindenkinek egy valami hiányzott: az atmoszféra. Hiányzott az a fajta energia, ami kialakul a színpad és a nézőtér között, ami felturbózza az estét. Az a szeretethullám, ami a nézőkből árad felénk, az nem volt. És persze túlteszed magad rajta, mert színész, vagy és profi vagy, és az a dolgod, hogy csináld.

De ha kérdezed a véleményem, akkor én az ürességet érzem. Emlékszem, hogy néztem is egyszer valami online színházat, de most nem is jut eszembe, hogy mikor és mi volt az. Az időszámításom megbicsaklott. Kimaradt egy év az életünkben, eltűnt az időben. Az ember azon kapja magát, hogy bemegy a színházba próbára és mondják, hogy ezt már két éve nem játszottuk. Két év? Mintha csak egy lett volna, vagy még kevesebb. Szóval teljesen romba dőlt az időérzékem. Persze ez egy ilyen színészbetegség is, hogy az ember nem tudja, hogy milyen nap van, csak azt, hogy mit játszik aznap este és hol. 

Megviselt téged ez az időszak? Hogy élted meg a színpad nélküli hónapokat?

Ugyanúgy megviselt, mint bárki mást. Érdekes volt eleinte, ahogy lázadtunk, hogy mindenképpen akartunk valamit csinálni. Felbolydult az egész facebook, biztos emlékszel, hirtelen ez lett a csatorna, és fontos volt, hogy nézzük és kövessük egymást. Mindenki megosztotta, hogy mit nem csinált meg, miről maradt le, mire készült volna. Aztán meséket, novellákat, verseket olvastunk fel, mindenki ahhoz kapott, amihez tudott. De ez mondjuk a jobbik eset, mert ugye volt, aki elment ételfutárnak. Egyszer csak nem volt se színház, se film, se szinkron. Semmi nem volt. Aki nem volt szerződésben, annak, hogy is mondjam csak, nulla volt az egyenlege. Szóval ki kellett találni lelkileg és gyakorlatilag is, mindenkinek egyenként, hogy milyen megoldást tud erre a helyzetre. Amikor utánaszámoltam, hogy hány előadásom maradt el, és összejöttek azok a nagy számok, akkor ledöbbentem, hogy egyrészt mennyit játszom, hogy ez mekkora kiesés, és végül is, hogy ez az életünk. Az életünk, ami most hirtelen, egy kicsit – tudod, mikor a telefonban csak azt a szaggatott hangot hallod – nem elérhető. 

Aztán furcsa módon, az első felpörgetett, kapkodós, kétségbeesett időszak után az ember egyszer csak megérkezett, szétnézett otthon, és hirtelen fókuszba került a családja. Az a család, aki a korábbi hétköznapokban háttérbe szorult, mert próba, előadás, szinkron, forgatás… és olyan döbbenetes újrafelfedezés volt a családdal lenni! Ez persze mindig is volt, de az szabadság, hogy most bármelyik napon, bármikor együtt lehetünk! És igaz, hogy maszkban, meg távolságtartással, de összejöttünk. A szüleim már elmúltak 90 évesek, őket is támogattuk, a lányom a kétéves unokámmal szintén inkább a lakásban maradt, úgyhogy nekik is segítettünk. Csak ez volt a dolgunk, és jó volt, hogy törődhettünk velük, hogy adhattunk, hogy meghallgattuk őket, hogy nem volt rohanó idő. És ez fókusz azóta is megmaradt.

Mindig olyan lendülettel és derűvel vagy jelen mindenhol, annak ellenére is, hogy azt mondod megviselt a karanténidőszak. Számtalan társulatban és előadásban játszol, Budapesten és a legkisebb vidéki falvakban egyaránt, rengeteget szinkronizálsz, forgatsz. Honnan meríted az energiát?

A legfontosabb számomra az adok-kapok. Úgy gondolom, hogy amit csinálunk azt nem csak jól kell csinálni, hanem jókedvűen is. Odamenni morogni és mindig csak a rosszat nézni, annak semmi értelme! És nem azt mondom, hogy nem látom meg a bajokat, a hibákat, akár magamban, akár másban. De nem nagyítom fel, és megpróbálom megoldani. Nekem boldogság színpadra menni, találkozni a közönséggel, és boldogság az, amit adok, és amit vissza is kapok. Ez akkora adrenalin, ami egyértelműen felturbóz. A másik meg – most nevess ki –, de én szeretek utazni. Akár én vezetek, akár visznek. Miután több társulatban is játszom, nem mindig ugyanazok vesznek körül. Hol ezzel találkozom, hol azzal. Az utazások során jó beszélgetni, jó meghallgatni őket, tapasztalatokat cserélni, mesélni. Ez mindig az újdonság erejével hat. Aztán jó dolog megérkezni, és együtt sikerre vinni egy előadást. Ennek örülni kell! És én örülök is!

Sok társulatban játszol, sok helyszínen, de hol vagy igazán otthon?

Otthon ott vagyok, ahol szeretnek, ahol megbecsülnek, ahol számítanak rám, ahol feladatot kapok és ahol értékelik azt, ami vagyok. És ennek nincs konkrét helyszíne. Jelen pillanatban nincs. Most úgy vagyok vándor, és utazó, és szabadúszó, és nemszabadúszó, hogy közben a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház tagja is vagyok. Ott nagyon szeretnek, megbecsülnek és bíznak bennem, de ettől függetlenül szívesen megyek a József Attila Színházba, vagy a Pinceszínházba, ahol az urammal játszhatok egy előadásban, vagy a Körúti Színházba, ahol épp most kaptam egy nagyon jó szerepet. És mindig van valami új. A pandémia előtt a Mozsár Műhelyben próbáltam egy Egressy darabot, és most Ivanics Tomi felkért a Csókol anyád!-ra. Nekem ott jó, ahol vannak elvárások, és én is elvárhatok. Ahol megvan az az adok-kapok, amiből ez energiát merítem. Ez a lételemem.

Szerző: Gáspár Anna