Vinnai András író, rendező, színész, zeneszerző. A Jurányi egyik olyan alkotója, akinek darabjaival már a kezdetektől találkozhattak a nézők. Most legfrissebb színdarabjának, a Roletti avagy Jakab és János legendás barátsága szeptember 4-5-ei bemutatója kapcsán beszélgettünk.
Tavaly áprilisban a Facebook-oldaladon megosztottál egy videót, amelyben azt üzented, hogy „Maradj ember addig is, amíg nem vagy emberek között.” Neked ez hogy sikerült? Hogy telt az elmúlt másfél év emberként és színházi alkotóként?
Mielőtt bárki komolyan venné az idézett mondatot, azt azért elárulnám, hogy ez a bizonyos videó egy szépelgésben tocsogó, nappali verőfényben is gyertya mellett görnyedő íróalteregóm lelkébe enged bepillantást, és a cselekmény egy óriási böfögésbe torkollik. Nekem alkotói szempontból nagyon jó időszak volt a lezárás. Épp a Roletti tervezett bemutatója előtt álltak le tavaly novemberben a színházak, és ha nem így történik, akkor teljesen más előadás jött volna létre. Sok idő volt jól megcsinálni a hanganyagot, ezért jól jött a „ránk szakadt” idő. Így például bekerülhetett az előadásba templomajtó nyikorgásból kreált Mendelssohn Nászinduló és még egy csomó más apróság. De az életemben sok változás nem történt a járvány hatására, mert a barátnőmnek és egy megabunkó ingatlantulajnak hála, felköltöztem a Hárs-hegy tövébe a városból egy évvel a pandémia előtt. Szóval amúgy is kicsit elvonultam. Nekem jó élmény volt ez a másfél év, persze nyilván azért beszélek ilyen könnyedén róla, mert a környezetemben senkit nem érintett komolyabban a covid. Színészként sosem játszottam túl sokat, és épp a járvány előtt került le pár előadásom. Szóval ilyen értelemben nem éreztem meg a karantén „szorítását”, és abban a nagyszerű helyzetben találtam magam, hogy kerékpárral kergetem a mókusokat az erdőben.
Író, rendező, színész, zeneszerző. Melyik „szerepben” érzed magad a legkomfortosabban?
Nekem az a jó, ha folyamatosan tudom ezeket váltogatni, muszáj több lábon állnom, mert ha egy dolgot csinálok, hamar belezsibbadok; meg érdekel is minden része a színháznak. Csak írni nem tudnék. Pár évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy nem is fogok többet írni, mert besokalltam, de pont a Rolettinél jött vissza a kedvem. Mostanában úgy csinálom, hogy mivel mindig nagyon korán kelek, rögtön megírok egy-két jelenetet, utána egész nap nem foglalkozom vele. Persze jobban lehet haladni, ha nem csak egy-két órát ír egy nap az ember, de pont ezért csak olyan dolgokat próbálok elvállalni, hogy a nap többi részében valami mást is tudjak csinálni. Az időt általában az idő hangulatos elcseszésével töltöm.
Beszéljünk a Rolettiről. Miért legendás Jakab és János barátsága?
Azért, mert egy egyszerű, de elég nagy ívet jár be a történetük. Először csak átlagos szomszédok, akik átkopognak egymáshoz, hogy túl hangos a zene: szokásos magyar társasházi kommunikáció. Aztán lassan kiderül, hogy hasonló tragikum van az életükben, ami közelebb hozza őket egymáshoz. És nem utolsó sorban van egy remek narrátoruk, akit Kocsis Gergely szólaltat meg, és aki valószínűleg nagyon unatkozik otthon egyedül, és nagyon vágyik egy legendás baráti kapcsolatra.
Már több darabot csináltatok együtt Jankovics Péterrel és Szabó Zoltánnal. Gondolom, nem volt kérdés, hogy velük készüljön a Roletti. Miért olyan jó hárman együtt dolgozni?
Nagyon jól ismerem őket, minden hangsúlyukat, gesztusukat. Néha jobban tudom, hogy milyenek, amikor dühösek, vagy amikor meghibbannak, mint ők maguk. Péter és Zoltán már azelőtt jóbarátok voltak, hogy megismertem őket. Engem csak pénzért voltak hajlandók befogadni, de nekem így is megéri. Elég jól ismerjük már egymást, szerintem többek között ezért is ilyen jó együtt dolgozni. Bodó Viktor társulatában találkoztunk egy külföldi próbafolyamat alkalmával, így rengeteg időt töltöttünk egymással. Ott kezdtünk el együtt zenélni, ami a Garázsbanda című előadásunkat ihlette. A színházban gyakori, hogy azok a barátaid, akikkel dolgozol, és azokkal dolgozol, akik a barátaid, de mi úgy tudunk barátok lenni, hogy nem csak színházat csinálunk együtt. Egyszer például megettünk egy ételt.
Szerinted miért olyan hálás téma a férfibarátság?
Biztos azért, mert mindenkinek van valamilyen élménye ezzel kapcsolatban. Vagy akinek nincs, az épp arra vágyik, hogy legyen egy barátja, aki olyan mintha egy filmből lépett volna elő. Kamaszkoromban rongyosra néztem a Holt költők társaságát VHS-en, és arról ábrándoztam, hogy én is egy ilyen legendás csapat tagja leszek egyszer. Volt is persze néhány jó barátom, meg legendás társaságok is. Mindenkinek fontos, hogy egy kicsit legendaként tekinthessen az életére. A barátság pedig a legjobb formája annak, hogy az ember legendás eseményekben vehessen részt. Talán sokszor érdekesebb is, mint egy szerelem, mert a szerelemnek jobban ki vannak jelölve a pontjai, hogy honnan indul és hová tart, és közben milyen állomásai vannak. Egy barátság sokkal szabadabb dramaturgiailag. Erről is szól az előadás, hogy mi mindent jelenthet egymásnak két barát, mi az, amit egy barátság le tud fedni az ember kapcsolati igényeiből, tök mindegy hogy férfi vagy női barátságokról beszélünk.
Te jóban lennél Jakabbal és Jánossal?
Jakab olyan figura, aki iszonyatosan be van zárkózva, és flegmasággal, sőt bunkósággal tartja távol magától az embereket, hogy egyedül nyalogathassa a régi sérelmeit a bútorozatlan lakásában, úgyhogy ő nehéz eset. János pont az ellenkezője: mindig segíteni akar, jó benyomást akar kelteni, tisztaszívű, nyílt tekintetű, aki épp ezért rettentő idegesítő tud lenni. Én biztosan jóban lennék velük, de azt hiszem, nekik én nem lennék elég igazi karakter.
Miért lett a darab címe Roletti?
Sokat szöszöltünk a címen. Az eredeti az lett volna, hogy Jakab és János legendás barátsága, ez most az alcím. Van egy jelenet, ahol János arról beszél a pszichológusának, hogy a fagyizással fura viszonya van gyerekkora óta. János nem szereti a fagyit, mert hideg, és ő csak rolettit szeretne a tölcsérbe, de sehol nem adnak neki, mert hogy azt a fagyiba szokás beledugni. Senki nem érti ezt az igényét. Megtetszett a roletti szó, mint cím, mert mindannyian tudjuk, hogy mi az, de nincs benne a hétköznapjainkban, senki nem beszélget a rolettiről. Nem szokás emlegetni, János életében viszont fontos lesz.
Játszottátok az előadást a Major Minor-on. Milyen volt ott a fogadtatás?
Érdekes volt, mert egy nyitott csűrben játszottuk a darabot, ezért sok külső hang is bekerült az előadásba. Ahogy elkezdtük, egy külsős kutya rázendített, akit le kellett csitítani, amikor pedig az előadásban volt kutyaugatás, a nézők kutyái is aktivizálták magukat. Szóval számos kutyanéző is volt a nézőtéren, de nagyon bírták az embernézők is. Nyilván egy ilyen fesztiválon máshogy néznek színházat az emberek; megy a mászkálás, büfébe járás, de aki jött, az nem ment el, és egyre többen csatlakoztak. A végére színházi közönség lett belőlük, tehát még tapsoltak is.
A Jurányiban nem sűrűn van olyan előadás, amiben szünet van. A Roletti ilyen.
Tetszik, hogy van szünet a Rolettiben, sosem csináltam még ilyen előadást, de a szünet azért is fontos, mert történik egy nagy váltás a darabban, amit most nyilván nem árulok el. Az első felvonás végén bejön egy új dolog, ami addig nem volt. A második felvonással egyébként van egy közös víziónk a fiúkkal. Az előadásban nincs se díszlet, se kellék, sem további szereplők. Mindent és mindenkit hangokkal jelenítünk meg. Olyan mintha egy filmből a főszereplőkön és a hangsávon kívül minden más eltűnt volna. De ha egyszer lesz a produkciónak plusz ezermillió forintja, akkor a második felvonásban minden láthatóvá válna: az összes helyszín, az összes karakter, akiket addig csak hangok formájában érzékeltünk, irgalmatlan mennyiségű statiszta, élethű díszletek, generált égbolt, stb. Nyilván mindezt egy háromemeletes süllyedő-forgó robotszínpadon. A bemutatón ez még valószínűleg nem lesz meg.
A Roletti inkább a mindent a fülnek és a fantáziának elv alapján készült, igaz?
Ezt egyébként nagyon szeretem az előadásban, hogy mindenki ugyanazt hallja, de mindenki mást láthat maga előtt, attól függően, hogy mi jelenik meg a hangok hatására a fejében, mint egy hangjátéknál. A nézőnek kell “látni” a helyszíneket, a tárgyakat, neki kell a mellékszereplőket vizuálisan megalkotni, hiszen minden csak hangban történik. Ettől mindenkinek kicsit más előadás áll majd össze a fejében. Amikor elkezdtem darabokat írni, 2003-ban megnyertem egy rádiós hangjátékpályázatot, és az azt követő években is rendszeresen dolgoztam rádiós munkákon. Megmaradt bennem ennek a műfajnak a szeretete, és amikor csak lehet átmentek belőle egy keveset a színházba. A hallás egyébként sokkal szubjektívebb, mint a látás. Tetszik az is, hogy rendkívüli pontosság jár ezzel a formával a színészek részéről, hiszen minden színpadi eseménynek a hangokat kell követnie. Nincs olyan, hogy valami nem jól jön ki, mert minden ki van centizve, és a színészek követik a kottát, ami a hangfalakból jön. Nagy meló volt részükről odarakni az arcukat, a testüket, az idegrendszerüket a korábban rögzített hangjukhoz. Közben azért persze arra is van lehetőségük, hogy elszabaduljanak a formától.
A színlapon az van, hogy a férfibarátság őre már egy ideje figyeli Jakabot és Jánost. Ha te valaminek az őre lehetnél, mi lenne az?
Ha valami felett őrködni kellene, vagy kontrollálni kellene valamit? Nem vagyok control freak. Talán a figyelem határainak őre lennék, jó lenne kicsit jobban odafigyelni. Mindenkinek megy a mozi a fejében a saját olvasatáról, közben a valóság meg elhúz az emberek mellett. Lásd: Magyarország.
Mesélj a Színház a város projektről!
A DDB kreatív ügynökség megkereste a Jurányit, a Jurányi pedig írókat, rendezőket, köztük engem is, hogy írjunk jeleneteket Budapest különböző helyszíneire és történéseire. Ezekből az írásokból hangjátékok készülnek, amelyeket az eredeti helyszínen hallgathat meg a néző a telefonja fülesén keresztül. Én a Millenáris Park halastavát választottam, ahol az aranyhalak a felelőtlen emberi kívánságokról beszélgetnek. Ezt teljesen egyedül csináltam, abban én vagyok az aranyhalak is. A Parlament előtti díszőrségre is írtam jelenetet, ahol a katonák az álmaikról folytatnak magas röptű társalgást. Ezt meglepő módon Jankovics Péterrel és Szabó Zoltánnal vettük fel. Illetve a harmadik hangjáték egy 4-es metrószerelvényben játszódik majd, amit ugye egy számítógép vezet, és az algoritmus kontra ember konfliktusról fog szólni. A projekt lényege, hogy a néző ott van egy valóságos helyszínen, ahol a reális vizuális történések fickiós hangélménnyel lesznek meghekkelve. Mintha valaki kicserélte volna a valóság hangsávját. Olyan ez a műfaj, mintha pont nekem találták volna ki.
szerző: Bordás Katinka