Egyáltalán nem szeret beszélni magáról Vlahovics Edit, azt meg különösen nem bírja, ha jó embernek nevezik.  Hogy milyen remek színész és közösségépítő, azon nincs mit vitatkozni: a kollégái őt szavazták meg az idei Kaszás Attila-díj egyik jelöltjének.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház művészével – többek között – arról beszélgettünk, miért nem akart banánt eladni neki egy zöldséges, hogyan lett önkéntes a menekültválság idején, és mitől tart a szombathelyi színházigazgató-választás kapcsán. 

Szemere Katalin interjúja

Sok interjúban elmondtad, nem szeretsz központban lenni, inkább csapatjátékos vagy. Nem túl sok színész gondolkodik így magáról. 

De, szerintem sokan vagyunk így. A dolog természetéből fakad, hogy, aki nem az egyéni reflektorfényre vágyik, az ritkábban kerül oda. Hiszen nem törekszik rá. Az ember ráadásul nem csupán önmagától ilyen vagy olyan. Sok minden befolyásolja az aktuális jócselekedeteit és a viszonyait is. Alapvetően ősmagányos alkat vagyok, de csomó dolog hat rám is.

Hogy működik az ősmagányos csapatban?

Rendkívül jól teremtek kontaktust, könnyen beilleszkedem egy új közegbe. Így szocializálódtam, a nyolc általánost ugyanis nyolc különböző iskolában jártam. Mindig új környezet, újabb osztálytárs. Irigylem, akiknek az általánosból megmaradtak barátságai. Engem hoztak-vittek, gyerekként ebbe nem volt beleszólásom. Így tulajdonképpen alig van múltam.

Inkább sűrű a múltad, nem? 

Sűrű, ezért mintha nem is volna. De ez picit szabadság is.

Nem okoz gondot megérteni az enyémtől eltérő motivációt sem. Ez pedig remekül használható a szerepeimnél.

Miért jártál nyolc különböző iskolába?

Egyszerű környezetből jövök, elég zaklatott volt a családi életünk. Sokat költöztünk. 

Emlékszel arra, amikor először színházba vittek?

Az iskolában volt színházbérletünk. Hatodikos lehettem, amikor elmentünk a Cyrano de Bergerac-ra, rettenetesen untam és el is aludtam. Sajnálom, de az az előadás akkor nem nyűgözött le. Fogalmam sem volt hogy a színház is olyan, mint a könyv. Van belőle izgalmas és amit pár oldal után inkább leteszek, mert nem szólít meg. Nem a darab, az előadás. Mondom ezt úgy, hogy általános iskolás koromban Thomas Mannt olvastam. De senki nem adott a kezembe könyvet.

Akkor hogy válogattad?

Nem válogattam, azt olvastam, ami megvolt, vagy aminek a könyvtárban megtetszett a borítója meg a tartalma. Felső tagozatban egy csodálatos irodalom tanárom észrevette, hogy mindenevő vagyok, és ajánlott nekem könyveket. Terelgetett.

Bár több vidéki színház tagja voltál, nem váltogattad sűrűn. Mi kellett ahhoz, hogy otthagyj egy társulatot?

A társulatokból nem mindig magamtól távoztam, volt, hogy a színház kifutott alólam. Például Kecskeméten. A tatabányai színházban is sokat dolgoztam Harsányi Sulyom László vezetése alatt. Nagyon jó találkozásaim voltak ott például Koltai M. Gábor és Simon Balázs rendezőkkel, Sediánszky Nóra dramaturggal. Még a pályám elején, Szolnok után a kíváncsiság hajtott Nyíregyházára. Ott viszont elfogott a kétely, hogy biztosan ezt akarom-e csinálni majd egész életemben. Úgy éreztem, messze akarok menni, egyedül lenni, hogy rálássak magamra. Ezért utaztam Amerikába. 

Sikerült?

Nem, de jót kalandorkodtam, jöttem-mentem, keresztül-kasul az országban. Nagyon szerényen éltem, de jó embereket ismertem meg. Minden lehetőséget használtam. Élményeket kaptam, jókat, tanulságosakat. Hogy hogyan tovább, arra ott nem kaptam választ.

Komolyan gondoltad, hogy tudnál mást is csinálni, mint a színészet?

Miért ne? Az más kérdés, hogy amikor Amerikából visszajöttem, és találkoztam a szakmai barátokkal, elmentem színházba, azt éreztem, mégis itt vagyok otthon. 

Most is el tudnád képzelni a váltást?

Reálisan nem. Már nem vagyok elég fiatal hozzá. Öt év múlva nyugdíjas leszek, nem nagyon látom, hogy a lehetőségek tárháza lenne ez az ország egy 60 éves nőnek. Tíz éve ezt máshogy gondoltam volna… A szakmán belül viszont van egy terület, a televíziós sorozatoké, ahol örömmel figyelem, hogy mostanában egyre gyakrabban számítanak a korombeli kollégákra.

Jó pár éve téged is felkértek egy tévésorozatba. Gondolkodás nélkül igent mondtál? 

Persze. Eredetileg csak rövid epizódban lettem volna a Jóban-rosszban sorozatban. A forgatás alatt viszont ez jóval hosszabbra bővült. Engem is meglepett, hogy akkoriban teljesen rám égett a szerep. Döbbenten álltam például a zöldségesnél, aki nem akart nekem banánt eladni, mert én azzal mérgezem a gyerekemet a sorozatban. Vagy amikor az akkor 11-12 éves kislányomat ültettem be a kocsiba, szabálytalanul az első ülésre. 100 métert mentünk így, gyakorlatilag hazacsorogtunk. Na, akkor egy idős hölgy elkezdett üvöltözni velem, hogy el kéne tőlem venni a gyereket. Gondoltam is, hogy tényleg nem szabályos, ahogy utazunk. De aztán kiderült, ő arra gondolt, gyilkos anya vagyok a tévében. Elmenekültem, nem akartam, hogy a kislányomat ez összezavarja. Aki egyébként nem is foglalkozott ezzel, csak az iskolában szóltak neki, hogy milyen vagyok a tévében. Ő pedig megrántotta a vállát. Neki az anyukája voltam, nem egy színésznő. 

Mit találtál izgalmasnak a szerepben?

Nagyon jól jött a megkeresés, akkor épp szabadúsztam.  Jó színészkollégákkal játszottunk együtt, úgy éreztem, ebből baj nem lehet. Maga a szerep is nagyon érdekes volt: egy Münchausen-szindrómás anyuka. Nem tudtam sokat erről a betegségről, ezért alaposan utánaolvastam. 

Ez még a szombathelyi színház előtt volt, ahol alapító tag voltál 12 évvel ezelőtt. A korábbi interjúidból úgy tűnik: szereted a társulatot, de mintha a kezdő időszakra szívesebben emlékeznél.

Az első időszak mindenkinek reveláció volt: a teremtés ideje… Dömötör Tamás rendező hívott oda. Nem voltak még rendes öltözők, a szakadék Hemóban, a helyőrségi művelődési otthonban játszottunk, a darabot magunk írtunk.

Mára egy normálisan prosperáló épületben dolgozó társulat vagyunk. Akik elmentek, azok közül csak páran voltak alapító tagok. Sok a 12 év, néha én is érzem magamon a fáradtságot, főleg az állandó útonlevés miatt, de igazi otthonommá vált mára a Weöres Sándor Színház.

Mondjuk nagyon jó szerepeket játszol.

Nagyon jókat, de ami még fontosabb: jó kollégákkal, remek rendezőkkel. Szabadúszóként erre nem látnék mostanság garanciát.

Hogy élted meg a botrányt Jordán Tamás igazgatói választása körül 2017-ben?

Sok mindent elfogadtam volna, ha valós szakmai érvekkel jönnek – akár Tamás, akár a színházunk ellen. De ilyen fel sem ötlött. Méltatlan és megalázó volt már az is, hogy Jordán Tamást nem engedték be az önkormányzat bizottsági ülésére. Akkor elpattant az agyam, és azt mondtam: a végsőkig melléállok. És ez így is volt.

Most megint pályázat lesz. Jordán nem indul. Van vezetői ambíciód?

Dehogyis!  Én soha nem vágynék hatalmi helyzetbe kerülni. Vezetőnek lenni, felelős döntéseket hozni, és mindezt emberséggel, megértéssel, mégis határozottsággal, hát az egy nagyon különleges adottság, kevesen rendelkeznek vele.

Nos, ezek közül a képességek közül néhánnyal rendelkezem, de tisztában vagyok azzal is, hogy egy csomóval meg nem. Miért vágynék olyan szerepre, amelyre léteznek nálam jóval alkalmasabb szakemberek? Nagyon kemény tudok lenni, praktikusan, jól szervezek, átlátom a folyamatokat és a logisztikához is jó az érzékem. De sokkal jobban szeretem „békeidőben” rábízni magam egy csapatvezetőre, akiben tudom, hogy megbízhatom, és tehetem a dolgom a saját posztomon. Nagyon sokra tartom, ahogy Tamás mindenkit elfogad, meghallgat. Nálunk természetes hogy egy-egy természetesen előforduló konfliktus akár indulatos vitába torkollik. De a mi színházunkban emiatt senkinek sem kell félnie a retorziótól.

Lehet, hogy nem hatalmai pozícióból beszél.

Egyáltalán nem. Sokkal inkább egy közülünk, része az egésznek. Általam nagyon szeretett része. Bár olyan is volt, amikor én keményebb lettem volna a helyében.     

És mi lesz Jordán után?

Nem tudom. Az biztos, hogy más lesz. Az is biztos, hogy a Weöres Sándor Színház első, jelentős korszaka örökre az ő nevéhez fűződik. Jó lenne, ha a folytatás szintén kiérdemelné a „jelentős” jelzőt. Bár már hallani több esetleges pályázóról is, a pályázat lezárultával tudhatjuk meg biztosan, kik az új jelöltek. Aztán lehet drukkolni kinek-kinek ízlése szerint. A társulatunk még nem élt meg ilyet, hiszen amíg Tamás folytatni akarta, egységesen álltunk mögötte. Most ez feltételezhetően másképp lesz, hiszen mindenképpen valami új kezdődik. Azt rettentő fontosnak tartom,hogy egymás véleményét tiszteletben tartsuk. Remélem, hogy a társulatunk képes lesz erre, és kellő intelligenciával, indulatok nélkül, egyenesen közlekedünk egymással ebben a helyzetben is. Persze nem mi döntünk az igazgató személyéről, de jó lenne, ha egészséges viszonyok maradnánk a folytatáshoz.  Ez viszont mindenestől rajtunk múlik, nem a bizottságokon.

Ha színházat nem is, de önkéntes csoportot vezettél Léderer Andrással a menekülthullám idejéről. Oda hogy kavarodtál? 

Abban az időben Szombathelyről jövet Kelenföldön kellett leszállni, mert még nem működött a Déli. A pályaudvaron láttam egy családot, amellyel szemétkedett néhány intelligens magyar. Pedig csak útbaigazítást kértek tőlük. Akkor még azt sem tudtam, hogy kik ők, pláne nem, hogy menekültek. Legközelebb felbukkant további három-négy ember, az egyikük majdnem elájult a szomjúságtól, vettem neki vizet. Majd egyre többen lettek, akkor már számítottam rájuk, készültem, szendvicset is vittem. Volt, aki nem tudta feltölteni a mobilját, fogalma sem volt, hol van, kellett egy térkép, vagy fordítani neki.

Egyszerűen tettük a dolgunk. Belegondoltunk abba, mi lenne, ha külföldön mi bolyonganánk, és érthetetlen szövegeket nyomnának a kezünkbe. Rájöttünk, az információátadásban tudunk a legtöbbet segíteni. Így próbáltuk elmagyarázni, mi van a cetlijükre írva,bár akkor még mi sem nagyon értettük.  A fene akarta ezzel tölteni a nyarat, nem kívántuk hogy el kelljen hagyniuk ezeknek az embereknek a hazájukat! Bár ne kényszerültek volna erre! De itt voltak, bajban voltak, és miután én akaratlanul is beléjük ütköztem, nem tudtam nem segíteni. Szelíd ember vagyok, de komoly igazságérzettel. Volt ajándéka is ennek a rémületes nyárnak, például hogy az akkori segítők közül sokan igazi jó barátaim lettek. 

Volt még ilyen ügyed?

Hogy segítek másoknak? Igen, volt is, van is. De beszélni erről nem szeretek. Ha helyzet van, és módomban áll, csinálom, és ezekből én többet kapok, mint amennyit adok. Nem akarom azt a képet festeni magamról, hogy én milyen jó vagyok, mert nem vagyok az, csak egy normális ember. És vannak nálam sokkal többet tevők is.

Jó, akkor arról ne beszéljünk, de arról igen, hogy a kollégáid szavaztak arról, hogy a Kaszás Attila-díj idei jelöltje legyél. Dolgoztatok együtt Kaszás Attilával, jóban voltatok?

Ismertük egymást, köszöntünk, mosolyogtunk egymásra, de nem voltunk soha egy színháznál. Egyszer forgattunk együtt, A kísértés című tévéfilmet csináltuk, aztán búcsúzkodás után pár napra meghalt. Nem voltunk barátok, de nagyon bírtam őt. Igazán szeretnivaló embernek láttam. 

Szerző: Szemere Katalin

Színház Online