Nemrég szerződött a kecskeméti színházból a Tháliába. Azóta megtalálta a helyét Budapesten. Ahogy ő fogalmaz – mindenhol ugyanarra vágyik: műhelymunkára. Legutóbbi bemutatója, a Télikertben látható Művészet erre adott módot számára. Zayzon Zsoltot kérdeztük pályájáról és arról, mi tesz egy színészt boldoggá.

Egy interjúban azt nyilatkoztad, talán a Thália volt az első tudatos váltás a pályádon, de közben bejártad fél Magyarországot…

Zayzon Zsolt: Azt hiszem, a pályám alakulásában elég erősen közrejátszott a szerencse. Mielőtt elkezdhettem volna keseregni, hogy mi lesz velem, már jött is egy újabb ajánlat.

Szerettem volna új kollégákkal találkozni, Budapesten játszani, lehetőség szerint filmezni, és Schell Judit hívására eleve nehéz lett volna nemet mondani. Pláne, hogy a Thália Télikert indulásával új vizekre evezett a színház, lépett a kísérletezés felé, a minőségi szórakoztatás mellett a művészszínházi törekvések felé.

Utólag hogy értékeled, mi vitt az egyik társulattól a másikig?

Zayzon Zsolt: Amikor Pécsett kiderült, hogy Balikó Tamást már nem fogják újraválasztani, úgy éreztem, meg fog szűnni az a műhelymunka, amit ott végeztünk Béres Attilával és Mohácsi Jánossal karöltve. Ezt elég nagy csapásként éltem meg, egyértelmű volt, hogy Jordán Tamáshoz szerződöm, aki már egy ideje bombázott az ötlettel. Volt bennem egyfajta türelmetlenség, nyughatatlanság vagy keresés, ami végül a Weöres Sándor Színházon, Miskolcon, majd Kecskeméten át a Tháliáig vezetett. Nem azt mondom, hogy megviselt a sok váltás, de rengeteget formálta a színházról alkotott elképzeléseimet. Kicsit racionálisabb lettem. Kikristályosodott, hogy én mit szeretnék, és jobban rálátok arra, milyen irányba tart egy-egy színház.

Azt hiszem, mindenhol ugyanarra vágytam: megélni, hogy képesek vagyunk a másikra rezonálni, egymás képességeit kibontakoztatni, a készülő előadásokból, a közös munkából töltekezni. Sok csillag együttállása kell ahhoz, hogy ez sikerüljön, de például az első Tháliához kötődő élményem, a Bernd Róza próbafolyamata során minden a lehető legjobban alakult. A bemutató után hosszas tárgyalások kezdődtek arról, hogy osszam meg magam Kecskemét és a Thália Színház között. De végül úgy döntöttem, nem szaggatom szét az életem, mert az se nekem, se a gyerekemnek, se a színházamnak nem jó. És nem tagadom, a döntésben, hogy a Tháliába szerződtem, van egy nagy adag hiúság is, amit általában próbálok kordában tartani.

Min múlik az, hogy mennyit tudsz hozzátenni magadból egy produkcióhoz vagy egy társulat munkájához?

Zayzon Zsolt: Azt gondolom, hogy a rugalmasság a színész legfontosabb eszköze. Az ember elkezd lelkileg kötődni a társulatához, az előadásaihoz és óhatatlanul elvárásokat támaszt magával, másokkal és a helyzetével szemben. Ez néha akadályt jelent, mert ha az elvárások nem teljesülnek, boldogtalan lesz. Én most azt szeretném elérni, hogy bármikor, bármelyik színpadi térbe olyan fesztelenül és nyitottan érkezzek, mintha régi ismerősökkel dolgoznék, hogy ezzel is megteremtsem a lehetőségét egy oldott hangulatú, elmélyült próbának. Azt hiszem, a profizmusunkkal el kell jutnunk odáig, hogy akkor is képesek legyünk egy együttműködő csapat szellemiségében dolgozni, ha éppen akkor találkoztunk először. A Bernd Róza erre volt jó példa. A rendező, Tarnóczi Jakab sem ismert mindenkit, a társulathoz frissen igazolt Mentes Julcsi sem, én sem. Mégis valahogy az első perctől kezdve azt éreztük, a szándékaink összeérnek.

Legutóbbi bemutatód, a Művészet kapcsán is így éreztél?

Zayzon Zsolt: Abszolút. Ez egy három szereplős darab, ráadásul Béres Attila rendezte, akit főiskolás korom óta ismerek és akihez régi barátság fűz.

Korábban elmondtad, rögtön úgy érezted, hogy egészen fantasztikus darabról van szó, ami folyamatosan felvet az emberben kérdéseket.

Zayzon Zsolt: Én nagyon szeretem a fordulatos történeteket.

A darab szerint Serge, Marc és Yvan hosszú idők óta barátok, de miután Serge hatalmas összeget ad ki egy olyan fehér alapon fehér csíkos festményért, ami Marc szerint értéktelen, a felek összekülönböznek. Yvan az, aki úgy hiszi, kibékítheti őket, de miután felszínre kerülnek régi nézeteltérések, elhallgatott titkok, ő is belátja, hogy kénytelen állást foglalni.

Ahogy halad előre az ő beszélgetésük, úgy sokasodnak az indulataik és úgy adagolnak egyre több információt a nézőknek arról, hogy milyen szálak fűzik őket össze, hogy mennyire sokrétű az a probléma, amit tárgyalnak. Egyre árnyaltabbá válik a helyzetük és egyre inkább beindítják az ember agyát, miközben művészetről és barátságról vitáznak.

Óhatatlanul sok humorral játsszuk, de vérdrámaként közelítettünk hozzá, hiszen mégiscsak nagy a tét: egy másik ember elvesztése vagy megtartása egy különös apropó kapcsán.

A szerző szerint egy igaz barátság pontosan olyan komoly, mint egy szerelem és hasonlóan küzdelmes vagy hullámzó lehet, mint egy házasság. Az elején megvannak az idilli órák, napok, hetek, amikor semmi másra nincs szükség, csak arra, hogy két ember egymásnak éljen. Utána jönnek a konfliktusok és a kérdés: valóban összetartozunk-e, van-e még miről beszélnünk és ha nehéz, akkor is kitartunk-e egymás mellett? A közeledésről és az eltávolodásról szól a Művészet, arról, mihez tudunk kezdeni azután, hogy már minden jó és rossz is kimondatott köztünk, fontosabb-e maga a barátság a vélt vagy valós ellentéteknél. 

Számodra mennyire ismerős ez kérdéskör? Van-e olyan barátság, ami végigkíséri az életedet? Ami meg tudott újulni egy megpróbáltatás után?

Zayzon Zsolt: Szerencsére van. Ugyanilyen hullámvölgyeken mentünk keresztül és egy csapkodós, sírós, nevetős beszélgetés végén, amikor már mindenki kiterítette a kártyáit, rájöttünk, hogy ezeket a kártyákat le kell söpörni az asztalról. Egymás szemébe nézve mégiscsak oda jutottunk, hogy sokat ér a barátságunk. Egyébként engem is visz magával a Művészet szövege – akárhányszor átnézem, egy-egy részlet mindig felidéz régi érzéseket, élményeket.

Egy női íróról van szó, aki egy férfi darabot írt. Van-e ennek jelentősége?

Zayzon Zsolt: Ha nem tudnánk, hogy ezt a művet Yasmin Reza írta, akkor nem jönnénk rá, hogy a háttérben egy női lélek lapul. De a napokban éppen hölgyeknek ajánlottam, hogy jöjjenek el és nézzék meg az előadást, mert nagyon hasonló szituációba kerültek és úgy ítéltem meg, hogy magukra ismerhetnek Marcban, Sergeben és Yvanban. Szerintem az előadás elején röhögnének, sírnának és végül az is lehet, hogy egy terápiával érne fel számukra.

Említetted, hogy a rendezőhöz, Béres Attilához régi barátság fűz, egy beszélgetés során azt is elárultad, hogy vele dolgoztál eddig a legtöbbet.

Zayzon Zsolt: Mi már szétválaszthatatlanok vagyunk. Nagyon sokat köszönhetek Attilának és az édesapjának is, aki tanított engem, aki az első igazgatóm volt, aki nagyon bízott és hitt bennem, olyan helyzetekben is, amikor sokan nem. És nagyon bölcsen átlátott az én huszonéves, lázadó, lobogó megnyilvánulásaimon, amikor sokan talán megvetettek és lenéztek vagy a botrányhőst látták bennem. Ő megértette, micsoda indulatok között próbál rátalálni a saját útjára ez a gyerek. Úgyhogy az egész Béres családnak hálás vagyok. Attilával összeköt minket a szakmai múltunk, sok éjszakába nyúló vita, korsó dobálás. Persze mindig vigyáztunk, hogy a korsó ne találjon el senkit, és most már higgadtabban viselkedünk, ha szakmai világmegváltásra kerül a sor. 

Neked hiányzik néha régi, lánglelkű éned?

Zayzon Zsolt: A kezdeti szenvedélyt és elhivatottságot meg lehet őrizni, de változás, amin keresztülmegyünk és amely során levetjük régi szokásainkat, reakcióinkat törvényszerű. Tulajdonképpen egyáltalán nem szeretnék olyan lenni, mint húsz évesen – szerintem annak a környezetem se örvendezne.

Azért is elkerülhetetlen, hogy a bennünk dúló lángok lecsillapodjanak, mert folyamatosan arról beszélünk, mi lehet egy ember tetteinek az indítéka, tehát igazából pszichológiai kutatást végzünk és ez mindenképpen visszahat ránk. A színészet folyamatos tanulás, mentális és fizikai igénybevétel, amit csak akkor bír az ember józan ésszel és energiával, ha nem túráztatja magát feleslegesen. 

Azt nyilatkoztad, ritkán fordul elő, hogy felhőtlenül boldog vagy miután legördül a függöny… 

Zayzon Zsolt: Mégis nagyon szeretem, amit csinálok. Az összes keservével és kínlódásával együtt. Azt már elfogadtam, hogy a siker múló és illékony pillanat. Jólesően meg lehet fürdőzni benne, egy percig átjár, de nem visz előre, ahogy a bukás sem.

Kérdezett: Tóth Berta

Színház Online