2024. október 18-án nyílt meg a Jurányi Galériában Znamenák István színész Szedett-vedett – Kaposvártól a Madách térig című fotókiállítása, amely november 17-ig látható. Ennek kapcsán kérdezte a művészt Bordás Katinka.

Egy bemutató az Örkény Színházban, egy Színikritikusok díj, két kiállításmegnyitó: 20/10 Tíz év a húszéves Örkény Színházban című a Csányi5 Galériában és a Szedett-vedett – Kaposvártól a Madách térig című a Jurányi Galériában. Hogy vagy mostanában?

Jól vagyok, köszönöm! Valóban sűrűbb lett az évadkezdés, mint szerettem volna. Az véletlen, hogy két kiállításmegnyitóm lett pár héten belül. De igazából egynek veszem a kettőt, mert egyszerre készültem a kettőre, és így elmondhatom, hogy ez az első fotókiállításom. 

Mióta érdekel a fényképezés?

Az általános iskolai fotószakkörben tanultam meg a fényképezés szentháromságát (ISO, blende, záridő). A középiskolában fényképészet fakultációra jártam. Jelentkeztem operatőr szakra a főiskolára, és szerintem be is kerültem volna, de előbb vettek fel a színészosztályba, amit szintén nagyon szerettem volna. Az operatőr szak még bizonytalan volt, így a színészetet választottam. Néha elgondolkodom, mi lett volna, ha…  

Jól érzed magad a kamera minkét oldalán. Színészként szereted, ha néznek, és fotósként szeretsz nézni. 

Szerintem a fotózás nem csak nézés. A fotografálás az én véleményem szerint „látás” is. Figyelni kell! Amikor az 1945 c. filmet forgattuk, egy kocsmabelsőt annyira lenyűgözően világított be Ragályi Elemér (Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar operatőr – a szerk.), hogy a forgatási szünetben nem tudtam letenni a fényképezőgépem, mindent lefotóztam. Ilyenkor van az, hogy az ember néz és figyel, és abból tanul. A hobbit is lehet komolyan venni, utánajárni a dolgoknak, követni a technológiát. Én igyekszem. Nagyon sok fotót nézek. 

Ki az, akire felnézel ezen a területen?

Bodor Balázzsal, aki operatőr, filmrendező és az Örkény Színház videótárának vezetője, sokat beszélgetünk fotókról. Ő segített is a Szedett-vedett kiállításban. Nagyon jó szeme van. Birtalan Zsolt barátom képeit nagyon szeretem. De szerintem nem is annyira személyek a példaképeim, hanem inkább irányok, alapelvek. Elcsépelt azt mondani, hogy felnézek Robert Capára vagy a képeire. De nem ő a lényeg, hanem az az alapelv, amit ő vallott, hogy „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Ezt nem oldja meg a teleobjektív. Én ezért vagyok előnyben színészként más fotósokkal szemben, amikor színházi fotózásról van szó. Közel tudok lenni.

A színészkollégáid mit szólnak, amikor fotózod őket?

Mindig magamnál hordom a fényképezőgépem, most is itt van, és akkor fényképezek, amikor kedvem van. Azt remélem, hogy már megszokták a kollégák. Nem jönnek zavarba, ha „üvegszemmel” nézek rájuk. Nagyon szeretem őket, bízom benne, hogy ez érződik is a képeken – de szerintem ők ezt tudják…

Milyen szempontok szerint választottad ki a képeket a Szedett-vedett című kiállításra?

Mindent a saját elképzelésem, érzésem szerint csináltam. 33 év terméséből kellett válogatnom, aminek több mint a fele analóg kép. A tekercseket átnézni nem ugyanaz, mint a digitális képeket. Egyébként semmilyen szempontom nem volt a válogatásnál. Mert milyen is lehetett volna? 30-40 ezer képkockát említettem a leírásban, de valójában sokkal több van, gigászi mennyiség. Ijesztő lett hirtelen ez a feladat. Egyrészt, mert kevésnek tűnt rá az idő: szerintem egy-másfél év kellett volna az archívumomat nyugodtan átnézni. Másrészt, mert nem találtam vezérelvet a válogatáshoz. Voltak ötleteim, de mind elvérzett. Például csak olyan fotót állítsak ki, ami a backstageben készült, vagy csak büfékben, vagy csak színészt ábrázol?

A kaposvári képeket nagyon szentimentálisan válogattam, rájöttem, hogy ez most nem hasznos, az egy külön téma, külön kiállítás lehetne, de abból az időszakból is került ki három fotóm. Végül arra hagyatkoztam, hogy én ebben a pillanatban mit érzek olyan képnek, amit megmutatnék az érdeklődőknek.

Az biztos volt, hogy a tájképeim vagy egyéb fotóim most érdektelenek, tekintettel arra, hogy színész vagyok, és azt szeretném megmutatni, ami a közvetlen környezetem, a makro közösséget, amiben ezt a 33 évet leéltem. Talán egyedül a behavazott Gobbi Hilda szoborról készült fotóm lóg ki a sorból, az egy fricska is. A Nemzeti Színházat nézi. Ezért a Szedett-vedett nagyon pontos cím. A felkészülés alatt egy olyan kiállítás ötlete is felmerült bennem, ami azt a címet viselhetné, hogy Film, Színház, Muzsika, hiszen vannak fotóim forgatásokról, színházból, zenészekről.

Milyen emlékeid vannak a kiállított képekhez?

Mindegyik kiállított képhez van emlékem. A Tompos Kátyáról készült fotó nem csak azért fontos, mert szerintem egy szép felvétel, hanem azért is, mert emlékszem rá, milyen fantasztikusan játszott Kátya abban a Sirály előadásban a Nemzeti Színházban. Kevés színészt láttam, aki ezt az őrületet humorral tudta megcsinálni. Általánosságban a fotót úgy látom, hogy a fény kivág egy nagyon vékony szeletet a térből és az időből. Szinte minden celluloidkockáról tudom, hogy milyen körülmények között készült, mi történt akkor velem, emlékszem, hogy éhes voltam, hogy milyen cipő volt rajtam… Van olyan kép, amit gimnáziumban készítettem, és kis túlzással még a szagokra is emlékszem. A digitálisnál már nem így van. Azokat nézve el-elcsodálkozom, hogy ezt is én fotóztam… 

Mik a tervek a képekkel?

Szó van egy vándorkiállításról, akár összevonva is a Csányi5-ben lévő képekkel. Volt, aki érdeklődött, hogy eladók-e a fotók. Igen, erre is van lehetőség, írjanak a juranyititkarsag@gmail.com email címre.

November 14-én a Pezsgő Margit program alkalmából Felmérai Roxána, a Jurányi Galéria vezetője mesél a kiállításról és a Galéria történetéről. A Facebook-esemény linkje ITT érhető el.

Az interjút készítette: Bordás Katinka
Fotó: Horváth Judit