Tévedések/Syracusa/Ephesus címmel látható a Shakespeare37 sorozat legújabb alkotása. Fabacsovics Lili a Tévedések vígjátékának főhősnőjét állította története középpontjába. A 20 perces, egy snittes felvételen Adriana monológja Radnay Csilla érzékeny, mély, fájdalmasan őszinte tolmácsolásában elevenedik meg Meister Natália kamerája előtt. A szerző, Fabacsovics Lili dramaturgként végzett, mellette ír és időnként rendez is. Az írásról, a sorozat rendezőjével, Magács Lászlóval való közös munkáikról és persze a Tévedésekről beszélgettünk.

Mióta írsz? 

Második általános óta. Korábban is szerettem történeteket kitalálni, de akkor adtam le először írásos anyagot egy meseíró pályázatra Balatonfüreden. Díjazott lettem, ami nyilvánvalóan még jobban meghozta a kedvemet az íráshoz. Utána voltak még mesék, aztán novellák, később tanulmányok, esszék – klasszikus folyamat. Aztán egy kicsit a szerencse folytán rátaláltam a színházra. Több olyan pályázaton is eredményt értem el, amiben dramatizálni kellett bizonyos anyagokat és ez megerősítette bennem, hogy ez is egy lehetséges irány lehet és igenis van lehetőség benne. A drámaíróknak azért nehezebb a dolga, mint az íróknak, mert egy drámát a színpadon kell látni, nem gyakori, hogy az emberek drámákat olvasnak, csak úgy. A mű akkor teljesedik ki, ha előadják, ha a szövegek a színészek interpretációjában elevenednek meg. 

Mostanában tehát elsősorban színpadi műveket írsz?

Alapvetően igen.  De különböző sorozatokban is dolgozom dialógíróként és azt is nagyon élvezem. Igazából azt szeretem mindkettőben, hogy különböző utak és módszerek mentén dolgozol valakivel: együtt találjátok ki vagy magadtól írod, szabad kezet kapsz, vagy pontosan meghatározzák a kereteket – ez a változatosság nagyon izgalmas benne.

Dramaturgként mennyire vagy kritikus saját magad írásaival szemben?

Elég erős kritikusa vagyok saját magamnak. Maximálisan tudom értékelni mindazt, amit az alkotótársak kihoznak egy-egy szövegemből, úgy érzem, attól kap igazán életre az anyag. Íróként szinte teljesen szabadkezet adok: mindenki alakítsa az elképzelésének megfelelően a rendezőtől a színészekig bezárólag. Szerintem sokszor ettől a szabadságtól tud igazán működni a színpadi szöveg.

Melyik áll közelebb a szívedhez az írás vagy a dramaturgi munka? 

Nagyon szeretem a dramaturgi munkában azt, hogy találkozom és beszélgetek emberekkel, együtt gondolkodunk és hogy egy fizikailag megvalósuló alkotófolyamat részese vagyok. Mégis épp most jöttem el a Vígszínházból, ahol évek óta a dramaturgián dolgoztam, mert egyrészt olyan sok külsős lehetőséget kaptam, ami mellett nagyon nehéz lett volna a kötött színházi munkát csinálni, másrészt megfogalmazódott bennem az igény, hogy kicsit jobban az írásra koncentráljak. Szerencsére az elmúlt években olyan jó munkakapcsolatokat sikerült kialakítani, például Magács Lacival is, hogy tudom, van arra mód, hogy együtt gondolkodjunk, ötleteljünk egy-egy anyag kapcsán, vagyis nem érzem magam magányosnak íróként sem. 

Dramaturgként rendszeresen foglalkozol kortárs magyar drámákkal. Hogy látod, milyenek?  

Sajnos nagyon kevés kortárs magyar dráma kerül színpadra, a társulatok nem merik vállalni a kockázatot, hogy egy ismeretlen vagy kevesek által ismert szerző művét tűzzék műsorra. Emiatt, hogy ritkán kapnak lehetőséget az írók, nem tud igazán fejlődni a műfaj. A színdarab alapfeltétele ugyanis az, hogy bemutassák és közönség előtt játsszák. Nem jellemző, hogy az emberek nyomtatásban olvassák a drámákat, mint mondjuk egy regényt vagy novellát. Talán ez az oka annak is, hogy kicsit bátortalan a kortárs magyar dráma. Pedig a potenciál benne van. Születnek nagyon jó darabok, vannak remek, elhivatott írók. 

Magács Lászlóval hogyan és mikor kezdtetek együtt dolgozni?

2018-ban diplomáztam a Színművészeti Egyetemen. Egy évvel később, egy ajánlásnak köszönhetően ismerkedtem meg Lacival. Madách tragédiáját dolgoztuk át egy gimnazistáknak szóló háromszereplős darabbá. (MIT – Az ember tragédiája rövidítve – a szerk.) Kialakult köztünk egy jó munkakapcsolat, és azóta több közös munkánk is volt. Megcsináltuk a Bánk bán pert, aztán ott volt az Úszó manézs nevet viselő cirkuszos sorozat a Trip hajón, és Lacinál mutathattam be a saját darabomat is, a Hogyan írjunk happy endet?. Nincsenek igazán rendezői ambícióim, de az annyira saját anyag, adta magát, hogy én állítsam színpadra, amiben természetesen nagyon sokat segítettek az előadást játszó színész-barátaim, Balázs Juli, az előadás dramaturgja és Józsa Tamás, a darab zeneszerzője is, akikkel együtt dolgoztunk az anyagon. De azért mertem egyáltalán vállalkozni rá, mert tudtam, hogy számíthatok Lacira is, a tapasztalatára, a meglátásaira. És hát persze, ami most a legaktuálisabb közös munkánk, azok a Shakespeare filmek.

A Shakespeare37 gondolata tetszett neked, amikor először hallottál róla? 

Nagyon. A legtöbb Shakespeare darab mindenkor érvényes mondanivalóval bír, amit a mai közönség is ért és megért, tud vele tud azonosulni, vagy pont ellene menni. Közben olyan mondanivalók ezek, amiket meg tudunk fogalmazni a saját korunkban, a saját nyelvünkön, emiatt nagyon jó inspiráció források – kit mi mozgat meg benne: a darab világa, egy-egy karakter, vagy épp egy fő gondolat. Ez a projekt nagyon jó lehetőség arra, hogy átfogó képet adjon a kortárs magyar drámaírókról, írókról, költőkről, hiszen egy egységes sorozatról beszélünk, mégis mindegyik rész más és más, pontosan amiatt, hogy ki mit ragad ki az eredeti műből és hogyan dolgozza fel. Emiatt nagyon sokféle alkotás születik, mégis az a filmes formanyelv, amit Laci és az operatőr, Meister Natália kitalált, teljesen organikussá teszi. Ez egy nagyon jó tabló. Íróként azt gondolom, hogy hihetetlenül izgalmas feladat megtalálni egy-egy műben, hogy mi az, ami egy ilyen kisfilmben megfoghatja a nézőt.

Amikor Laci felkért, szabad kezet kaptál, vagy elmondta, ő mit szeretne kezdeni azzal az anyaggal?

Kétféle felkérés volt. A Hamletet én választottam, ott mindössze annyi volt a megkötés, hogy maximum 5 szereplő legyen benne. Néhány alkalommal beszélgettünk, Laci elmondta, szerinte mi lehetne a központi gondolat, aztán én is hozzá tettem a magamét. Megszületett a szöveg, ami nem igazán fogta meg Lacit. Ebben az esetben nagyon hasznos volt, hogy dramaturg is vagyok, vagyis alkalmazott írással is foglalkozom, mert minden lelki törés nélkül tudtam azt mondani a változtatásokkal kapcsolatban: ezt igen, azt nem. Nekem tényleg fontos, hogy a rendező tudjon menni az anyaggal. Így jött létre az a verzió, ami alapján a film készült. 

Mi lett a fókuszban?

Az apai örökség, hogy a szüleink terhét mennyire kell magunkra vállalni vagy éppenséggel mennyire tudunk szembe menni vele. A Hamletben van egy fiú, aki alig ismerte az apját, aki egy teljesen más karakterű ember, mint ő és a kérdés az, hogy hogyan alakul benne ez az egész dolog. Amúgy régóta foglalkoztatnak a generációk közötti különbségek.

És a Tévedések? 

Laci azzal hívott, hogy készül ez az anyag Radnay Csillával és a Kovács Marci féle Trio Sordini-val, de úgy érzi, kellene bele egy monológ a Csilla által megformált szereplőnek. Van egy nő, aki csak azt látja, hogy a férje az egyik pillanatban ilyen, a másikban meg olyan, nem érti a változás okát. Az érdekelt, hogy hogyan éli meg mindezt, mit jelent ez a számára. A monológ azzal indul, hogy van egy boldog, a szerelmében biztos asszony, akit meghazudtol, megtagad és elküld a férje, majd a következő pillanatban visszajön és nem érti, miért bizalmatlan vele a nő. Sok szerelmi történetből ismerős, hogy amikor béke és szeretet van, történik valami olyan dolog, ami teljesen kizökkenti és összetöri az idilli állapotot.

Én úgy értelmeztem a filmet nézve, hogy már nincs visszaút kettejük számára.

Nehéz azt mondani, hogy soha többé, de az biztos, hogy nagyon nehéz visszatérni. Amikor valakiben maximálisan megbízik az ember, és az elárulja és megalázza, nem biztos, hogy lehetséges újra hinni és újra kezdeni.