A kilencvenes évek független színházának meghatározó csapata volt az Utolsó Vonal (UV), aminek egyik alapítójával, Felhőfi-Kiss Lászlóval a csoport munkamódszeréről, színházi beágyazottságáról és az antimarketingről is beszélgetett Jászay Tamás.
– Milyen kapcsolatod volt a színházzal az Utolsó Vonal előtt?
– Nem volt szoros kapcsolatom a színházzal, a valódi érdeklődésem akkorra datálódik, amikor felvettek a Nemzeti Színház Stúdiójába, ahol klasszikus kőszínházi neveltetést kaptunk. Láttam független színházakat is, meghatározó élmény volt a Stúdió K-tól a Woyzeck, az Utcaszínháztól a Műmama. Mindig vonzott a partizánlét, a hivatalos struktúrán kívüliség.
– Vagyis már ekkor volt rálátásod mindkét típusú színházi gondolkodásra?
– A Stúdió után kőszínházakban kezdtem el dolgozni, a Színműre nem vettek fel, aztán nem is ambicionáltam ezt. A nyolcvanas években természetes volt, hogy az ember elmegy vidékre, és egyszer csak színész lesz belőle: gondolj csak Kaposvárra, Szolnokra, Kecskemétre. Én Miskolcon és Nyíregyházán voltam tag. A kőszínházakban sokszor megkaptam, hogy furcsán játszom, nem úgy, mint ők, a függetleneknél meg azt, hogy hagyjam már a kőszínházi rutint. Ennek ellenére úgy érzem, hogy mindkét oldalon megálltam a helyemet.
– Az Utolsó Vonal Színházi Érdektömörülés 1989-ben született. Lázadásból vagy elégedetlenségből?
– Is-is. Egy baráti kör hozta létre: Tamási Zoli, C. Nagy István, Balogh Margit, Nagy Bea és én, és még többen csatlakoztak. Nem tudtuk pontosan, hogy mit akarunk csinálni, de azt igen, hogy saját magunkról akarunk mondani valamit, nem a kőszínházi eszköztárral. Az első előadásokon keresztül bontakozott ki a forma, amit később UV-stílusként emlegettek: a tapasztalatainkat klasszikusokkal ötvözzük, és sajátos nézőpontból, nyelvezettel, próbamódszerrel hozzuk létre a bemutatókat. Ezt nem előzetes megfontolások, hanem a gyakorlat alakította ki, amit aztán azonosítottak velünk, a személyünkkel és az elkészült előadásokkal. Lázadtunk az akkori formák és tartalmak ellen. És nyilván elégedetlenek voltunk az akkori feladatainkkal.
– Regős János mesélte, hogy sokakhoz hasonlóan megkerestétek, ő pedig adott egy lehetőséget. Miért éppen a Szkéné?
– A rendszerváltás körül nem tobzódtak a függetleneket befogadó helyszínek. A Szkéné volt az egyetlen, ahová lehetett, meg ahová érdemes is volt menni. Nagy Bea ott játszott az Arvisurában, én is sokat jártam oda. Regősre visszatérve: attól tartok, hogy még fel sem mértük, hogy milyen óriási szerepe van abban, hogy mi most azok vagyunk, akik – Pintér Bélától Scherer Pepéig, Schilling Árpádtól Terhes Sanyiig és tovább. Ha úgy tetszik, János köpönyegéből bújt elő a független színház színe-java. Kiváló emberismerettel rendelkezett, és ha valaki makogva, dadogva is adta elő, hogy mit akar, ő meglátta a lehetőséget. Az UV első előadásai is makogtak és dadogtak, János mégsem csak befogadott minket, de be is csatlakozott közénk. Az első előadásunk 1989. október 17-én zajlott Hogyan nem lett a nagypapa medvevadász? címmel. Havonta csináltunk akciókat, pár napokat próbáltunk a saját módszerünk szerint, aminek nem sok köze volt a hagyományos próbákhoz. Korán elkezdtük összegyűjteni a Szkéné környékéről a rokonszenves embereket: Stubnya Béla, Deák Tamás, Dióssi Gábor, Péterfy Bori és mások jöttek. Ez volt a Szkéné aranykora: fiatalok voltunk, barátok és szerelmesek; egymásba, a saját erőnkbe, a színházba. És persze hittük, hogy a művészeten keresztül megváltoztatunk mindent.
– A nézőkre ma is erősen hat a csiki-csuki játék, az, hogy nem tudják, hol ér véget vagy hol kezdődik a színház. Ti sokszor használtátok ezt az eszközt.
– Az elsődleges szándék az volt, hogy ne tőlünk távol álló, régi sztorikat meséljünk el. Voltunk annyira nagyképűek, hogy hittük: a saját sorsunk részletei vannak annyira izgalmasak, hogy másokat is érdekelhetnek. Amikor az egyszeri akciók után elkezdtünk előadásokat csinálni, sokszor nyúltunk klasszikusokhoz: Tamási Zoli csinált egy Csehov-összest, én egy Hamletet. Ami a módszert illeti, én akkor még nem tudtam, hogy dolgozik Mohácsi János, de ma már látom, hogy mi annak idején nagyon hasonlóan működtünk. Rengeteget improvizáltunk, abból született az előadás írott anyaga, amit mindig a saját élethelyzetünkre igazítottunk. Az UV-előadások ismertetőjegye volt a kiszólás az előadásból: a színész megállítja a cselekményt, a néző pedig ettől elbizonytalanodik. Ezt elég ügyesen tudtuk csinálni, jó értelemben vett civilként tudtunk megjelenni. Ha elmentél akkor egy kőszínházba, jó alakításokat láttál, de mégis az volt az élményed, hogy „csak” színészeket nézel. Nálunk hétköznapi emberek voltak a színpadon, akik kicsit furcsán éltek, de azért éltek.
– Az UV repertoárján voltak egyszeri akciók, voltak saját szövegek alapján született előadások, illetve kanonizált drámák nyomán készült bemutatók.
– Igen, nagyjából áll ez a felosztás, de a klasszikusokban is mindig ott voltak a saját élmények és motivációk. A Három sirály bácsi a kertben a saját küszködéseinkről is szólt, a kőszínházzal, a szerelmeinkkel. Vagy az általam rendezett Hamletsben erős elem volt a szembenézés az apával. Regős János a Piroskához szintén saját élettörténetéből merített, de ugyanez elmondható a Nagy Bea rendezte Ysa por és Homu…-ról is. Ez utóbbinak érdekessége, hogy az első független színházi előadás volt, ami bekerült az Országos Színházi Találkozó programjába: Jancsó Miklós válogatta be az 1994-es zalaegerszegi fesztiválra.
– Ez úgy hangzik, mint egy jó belépő a „hivatalos” színházi világba.
– Az, hogy Jancsó eljött a Szkénébe, jól mutatja a Szkéné akkori pozícióját. Nekünk mindvégig óriási hátrányunk volt, hogy egyáltalán nem foglalkoztunk a marketinggel. Nem dokumentáltuk az előadásokat, nem érdekelt, hogy jönnek-e kritikusok vagy sem, nem írattunk cikkeket magunkról. Nem akartunk sikeresek lenni, csak elmondtuk a véleményünket a világról. Mint a nevünk: mi voltunk az utolsó vonal, gyakorlatilag antimarketinget folytattunk… Annak, hogy az UV ismeretlen legenda lett, ma érezzük a hátrányát: nincsenek a működésről dokumentumok, csak személyes emlékek.
– Az, hogy a működéseteknek nem maradt kortárs nyoma, azért is szomorú, mert egy bizonyos körben az UV a mai napig hivatkozási alap.
– Úgy volt nyoma, hogy sokan eljöttek megnézni az előadásainkat. Gyorsan elterjedt, hogy itt valami furcsaság történik, amit látni kell. A kilencvenes évek elején komoly kulturális pezsgés zajlott Pesten, nyitottak és kíváncsiak voltak az emberek. A hivatalos kritika képviselői értetlenül álltak a jelenség előtt, a fiatal alkotókat viszont megfogta az UV világa. Az, hogy a színház az egyetlen fontos dolog az életünkben, átsütött az előadásokon.
– Az UV-nak nem volt egy vezetője. Lehetséges, hogy ez hozzájárult az eltűnéséhez?
– Ha azt mondod, hogy mennyire fontos egy karizmatikus vezető, akkor sorolom az egykor erős, mára feloszlott társulatokat: az Arvisurát, a Krétakört, a Szputnyikot és másokat bedarálta a kor és az anyagi feltételekért való küzdelem. Az, hogy nem volt egy markáns személyiség az UV élén, összefüggött azzal, hogy különösek, újszerűek tudtunk maradni. Minden előadás másmilyen tudott lenni: Nagy Bea, Tamási, Regős meg én rendeztünk főleg, és így olyan alkotóközösség született, ami nem egy ember gondolatait és ízlését képviselte, hanem sokakét. A „sokfejűség” megint nem hatott jól kifelé, a szakma már azt sem értette, hogy van az, hogy valaki rendez és játszik is egyszerre.
– A 2000-es évek elején ért véget az UV története.
– Elkezdtek szétszéledni, más társulatoknál dolgozni, akik nálunk felléptek, és ez érthető is: negyven körül az ember már meg is akar élni valamiből. Ha van bennem hiányérzet, akkor azért, mert soha nem tudtuk meg, hogy mi történik akkor, ha egyszer annyi pénzt kapunk, hogy csak az előadások készítésével kell foglalkoznunk. Bár mindig a periférián voltunk, bárhová kerültem azután, mindig azt éreztem, hogy komolyan vesznek. Biztos vagyok benne, hogy ebben komoly szerepe volt az UV-nak.
Szerző: Jászay Tamás