Ismerik a Házibuliszínházat? – Interjú Egger Gézával és Fekete Ádámmal
2024. július 13., szombat 09:39
Az idei Bánkitó Fesztiválon láthattuk Egger Géza-Fekete Ádám Házibuliszínházát. Velük beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló rituális ünnepről, közösségi eseményekről, extázis-hatásról, a házibulival megfűszerezett szÍnházról, felszabadultságról, az eső elől eresz alá szaladásról, az improvizáció lebilincselő hatásáról…
A rituális ünnepről mi jut először az eszetekbe?
Ádám: Nekem a b@szás.
Géza: Elméletben minden ünnep rituális, azt hiszem, így ez egy kicsit tautologikus. Ugyanakkor mintha mostanában kiveszett volna az ünnepléseinkből, bulijainkból ez a rituális jelleg, és egy önkívületi állapot hajszolása az, amit buli, ünnep alatt értünk.
A rituálisság számomra azt jelenti, hogy közösségileg tudunk megélni egyfajta önmagunkon belüliséget. Például amikor egy frusztráció közös bohóckodásban nyilvánul meg, melyben mindnyájan fel tudunk oldódni. Avagy épp eltáncoljuk ezt a frusztrációt. A humor és a tánc az, amelyet ötvözünk a Házibuliszínházban.
A Házibuliszínház a színháznak mint közösségi eseménynek a fokozása, egyfajta magasabb hatványra emelése annak a színháznak, amit este héttől tízig megnézünk, és a végén megtapsolva hazaindulunk?
Géza: Azt hiszem, hogy Ádám és én teljesen különböző választ adunk erre. A Házibuliszínház nem egy színházesztétikai alapvetésből jött létre. Még akkor sem, ha nyilván mindketten hasonlókat és egymástól eltérőeket is gondolunk a színházról. Van egy alapvető hiányérzetem a színházzal és a közösségi együttlétekkel kapcsolatban. Azt gondolom, hogy lehetségesek olyan színházi formák is, amelyekben úgy lehetünk együtt, hogy kicsit amolyan tábortűz körüli hülyéskedő, felszabadult életérzést szólaltatunk meg.©Czeglédi Mátyás
Ádám: Nem akarok ezzel vitatkozni, de…
Géza: De-de, vitatkozzunk! Szerintem az fontos. Azt hiszem, hogy ez a színházi forma teret ad annak is, hogy ne értsünk egyet Ádámmal.
Ádám: De én egyet akarok érteni veled, Géza! Bár pont nem figyeltem arra, amit mondtál, de az ellenkezője inkább igaz. Igenis színházesztétikai alapon áll a mi lázadásunk, és nem hiszünk semmi másban, csak ebben az egyben, amit mi csinálunk! Egyetértek a lázadás részével, és azzal is, hogy itt, most „emelni kell a téteket”. Ez egy buli, ahol nincsenek színházi értelemben vett „falak”, és védőháló sincs, valami kényelmes fikció. Itt az a cél, olyan hangulatba kerüljünk, mint egy fesztiválon. Olyan, mint a szatírjátékok valaha, ezért is neveztük el Szatiriázisnak. Minket a színház dionüszoszi aspektusa érdekel, ez a teremtő-pusztító, fortyogó pillanatszerűség, a káosz morfogenetikája. Ezt az állapotot keressük, amibe mostanság mégiscsak a házibuli tud leginkább eljuttatni.
Ez egy olyan színház, ami házibulis energiákat mozgat, és beenged olyan dévaj energiákat is, amilyeneket egy negyedik falas struktúrában nehezen lehetne hasznosítani. Gyakran előfordul, hogy ami történik, annak az energiája ott marad a színpadon, a néző pedig ott marad a nézőtéren. Mindez belőlünk jön, abból, ahogy mi működünk Gézával, és nem abból, hogy esztétikai következtetéseket vonunk le közösen a színházról.
Abból, ahogy lebontunk falakat egymás energiái által, abból, amit felszabadítunk egymásban. Olyan blokkokat próbálunk kioldani egymásban, amelyeket egymás nélkül valószínűleg negatív energiákba fordítanánk, szorongásba, dühbe, így viszont közösen robbanékony és teremtő erejű humorrá tudjuk alakítani a legsötétebb pillanatainkat is. Ennek ellenére azért mégis vitatkoznék Gézával, pont.
A Házibuliszínház amolyan Egger Géza-Fekete Ádám-féle Tarnóczi Jakab Extázis-olvasat, vagy egy teljesen más megközelítés?
Géza: Talán csak épp annyi a párhuzam a két előadás között, hogy mindannak, amit mi Ádámmal kitaláltunk végül, a gyökerei a Covid alatt fejlődtek ki. Akkor, mikor bezárt minden: a színházak, a kocsmák, és egyedül a rendszeresen ismétlődő házibulik maradtak. Ezek afféle heti ismétlődésű, igen sűrű együttlétformák voltak, és az energiáink egymástól inspirálódva tudtak ott megnyilvánulni. Volt például olyan, mikor az egész Hamletet elimprovizáltuk.
A házibulis élmény révén talán kapcsolódik az Extázis előadáshoz, amely egy generációs élményt dolgoz fel, annyiban viszont különbözik tőle, hogy sem látlelet, sem elmenekülés nem kíván a mi Házibuliszínházunk lenni. Ellenkezőleg, egymáshoz való megérkezés.
Mostanában sok mozgásmeditációs műhelybe kezdtem járni, és számomra most a tánc egy új aspektusa lett a létezésemnek. A táncnak vannak olyan formái, amikor az emberek órákig józanul táncolva eljutnak az extázisig. Ez az extázis nem ugyanaz, mint amikor egy fesztiválon az ember elmenekül az érzései elől, és bemindenezik, hanem éppenhogy a saját frusztrációit integrálja a közös mozgásba. Kapóra jött, hogy Ádám DJ is, ilyen módon felváltva van zene és szabad szövegelés, ökörködés.
A zene mellett mi az, ami egyértelműen „színházra” emlékeztethet még minket a Házibuliszínházban?
Ádám: Nem kell, hogy színházra emlékeztessen bennünket, hiszen ez a legdesztilláltabb színház, egy hosszú improvizáció két ember között, amiben az összes féle és fajta forma interakció megjelenik. Folyamatosan kommunikálunk, karaktereket veszünk fel, jeleneteket hozunk létre, történetekbe ugrunk be, és történetekből ugrunk ki, polemizálunk, ugratjuk egymást, gáncsoskodunk, vagy éppen a magasba röpítjük a másikat. Ezek mind-mind a színházra emlékeztethetnek bennünket, ahogy mondtad. Ez a pillanatszerűség – amiben semmi nincs előre megírva vagy megkomponálva – nagyon erős összeszokottságból adódik, ismerjük egymás gyenge pontjait, vakfoltjait és triggereit, és számtalanszor elmerültünk egymás “nagy témáiban”.
Ez egy nagyon intenzív játék, ahol egymást hecceljük, néha rivalizálunk, néha összeborulunk, és sokszor konkrétan meg is világosodunk a színpadon egymás előtt. Transzformáció, ahol folyamatosan át meg átalakulunk, és át meg átalakítjuk egymást – és persze a közönség viszonyát is hozzánk. Ez a párbeszéd fokozottan színházi szerintem, ahogy az is, ahogy a zenét és a táncot használjuk benne.
Az adott pillanatban születő szikrából dolgozunk, és semmilyen hatást nem zárunk ki a játékból, minden benne megjelenő impulzussal azonnal elkezdünk dolgozni , a legvulgárisabbtól elkezdve akár a legfilozofikusabbig. Semmit nem rekesztünk ki egymásból, mindent involválunk, bekebelezünk. Ezt a fajta szabadságot azonban, amibe mindenfajta emberi kommunikációból a társadalmi normák által kivetettet beemelünk, és mindenfajta sötétséget átalakítunk kreativitássá, kevésszer éltem át színpadon . Pilinszky mondta egy interjúban, hogy ha az emberek eltervezik, kimondják, hogy ők most szórakozni fognak, az általában nem sikerül túl jól. De ha az eső elől bemenekülünk egy eresz alá, akkor mindenki nagyon jól szórakozik. Azt hiszem, ezt az élményt próbáljuk újrateremteni itt is: ahol – bár valójában úgy teszünk, mintha ünnepelnénk – mindnyájan az eső elől futunk be az eresz alá, és nagyon jól szórakozunk.
Géza: A Házibuliszínházban van nekünk egy játékunk, az ún. „bármit lehet mondani” játék, hogy az öncenzúrát, a közösségi viselkedési kódexeket áthágva mindenféle csacsiságot, szemtelenséget, bizarrságot, vagy épp őszinte, sebezhető tartalmakat ki tudjunk mondani, mert ezt színháznak hívjuk, nem pedig alkalomnak a sértegetésre. Ez most egy 2 órás program, de eleinte mi sem tudtuk, hogy mi legyen ennek az időtartama, a hossza, akkor arra gondoltunk, hogy legyen ez is olyan hosszú, mint egy házibuli.
Volt ezért olyan, amikor hat órán keresztül, elejétől a végéig folyamatosan improvizáltunk, mert a résztvevők figyelme meglepő módon 6 órán keresztül sem lankadt, az embereket ez valamiképp érdekelte…ez megdöbbentő élmény, de fárasztó is, utána hetekig téli álmot aludtunk Na mármost: az embernek színház miatt, de a színháztól függetlenül is a legfontosabb, legelemibb és legevidensebb létmódja a játék.
Ádám: Most is ugyanarról beszélünk. Nem tudunk mi, Géza, normálisan összeveszni.
Géza: Nehéz nekünk összevesznünk.
Ádám: Nehéz, bár mindig megpróbáljuk, de a végén mindig kiderül, hogy a dolog magvában egyetértünk.
Géza: Ez a konfliktus közöttünk.
Ádám: Mert nem tudunk megbékélni ezzel a nagy egyetértésünkkel.
Szerző: Csatádi Gábor
Fotó: Czeglédi Mátyás