KulisszaSzász JánosVígszínházSzarvas JózsefHegedűs D. GézaBródy Vera
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 23., szombat

    Isten veled, te édes pusztulat! – Lengyel Anna beszéde

    2020. szeptember 1., kedd 13:42

    Tegnap az eső elmosta Lengyel Anna dramaturg, az SZFE doktori hallgatója és rendszeres vendégoktatója beszédét, amelyet a Facebookon végül közzétett.

    ISTEN VELED, TE ÉDES PUSZTULAT!

    “Szívesen elmagyarázom, mi a különbség a szeretkezés és a nemi erőszak között — ragadta meg helyzetünk lényegét megválasztott rektorunk két hónappal ezelőtt —: ugyanazok a szervek vesznek benne részt, és mindkettőből születhet tökéletesen egészséges, sőt tehetséges gyerek, de az egyikük életére mindvégig súlyos árny vetül.”

    Nem először állok ezen a színpadon röviddel azután, hogy meg akartak minket erőszakolni. Akkor sem sikerült. Most sem fog.

    1997-et írtunk, épp készültünk átvenni a diplománkat. Kerényi Imrének hívták az akkori megmondóembert: televíziós műsorában havonta más-más színházat mutatott be a közönségnek. Akkor épp hat osztály végzett egyszerre, logikusnak tűnt a havi adást az Ódryról sugározni. Jött is az ukáz, hogy a mi osztályunknak is fel kell lépnie valami műsorral az élő adásban. Nemigen értettük. Hisz dramaturgok voltunk. Na, ezt viszont ő nemigen értette. Nem akartuk, megbeszéltük, leszavaztuk.

    Másnap reggel csörög a telefonom: “Lengyel Anna?” “Igen.” “Adom igazgató urat.” S azzal a Madách akkori direktora bemutatkozás helyett üvöltözni kezdett, hogy mégis kinek képzelem magam, hogy bojkottálom az ő műsorát.

    Az osztály akaratát tolmácsoltam, feleltem: nem vagyunk színészek, nem akarunk szerepelni. “Gondoljon bele — fűztem hozzá békülékenyen —, milyen kínos volna a profik mellett.” “Most miért? Van ott maguknál elég csinos lány, énekelnek egyet és kész. (Ez az éneklés valahogy nagyon beakadt nekik.) Eldalolnak egy kánont — folytatta saját ötletétől felajzva —: mondjuk azt, hogy “Ég a város, ég a ház is”. “Tanár úr, megszavaztuk: nem énekelünk — szögeztem le végleg. “Ha nem énekelnek, akkor nem kapják meg a diplomájukat!” — üvöltötte Kerényi és lebaszta a telefont. Pechére a diplomaosztás délelőtt, a hakniműsor meg este volt. Nem énekeltünk, aztán valahogy mégis lediplomáztunk.

    Azzal a tudással a fejünkben, amelyet a Színház- és Filmművészet Főiskolán öt év alatt átadtak nekünk kivételes oktatóink: Győrffy Miklós, aki szinopszist íratott velünk az Ördögökből (végül is csak háromszor kellett hozzá elolvasni a regényt két hét alatt és alig negyven oldal lett a szinopszis), Balassa Péter, aki stréber osztálytársunkat kis híján kivágta, mert Faust-dolgozat gyanánt katalógusba szedte a téma feldolgozásait (Gounod: Faust? — mennydörögte lecsapni készülő Zeuszként elvörösödött fejjel az esztéta — Na köszönöm szépen.) 

    Közben mellesleg Szőllösy Andrásné megtanított minket látni, Petrovics Emil hallgatni és hallani, Gálffi László beszélni (ha nem elég jól csinálom, az igazán nem rajta múlt). Aztán lett nekünk Ascher Tamás, akivel Shakespeare bohócait elemeztük és Babarczy László, akinek pusztán egy Arany-ballada sztoriját kellett elmondani a jeleshez ismétlés, dadogás vagy egyéb hiba nélkül, de ennél nehezebb feladat talán az egész kurrikulum alatt nem akadt. És ott voltak persze saját szakmánk meghatározó mesterei: Fodor Géza, aki legendás apró betűs írólapjairól tanította nekünk nyolc szemeszteren át az európai színháztörténetet, és felejthetetlen osztályfőnökünk, Osztovits Levente, akivel csak az Ivanovot egy fél éven át elemeztük mindjárt az első szemeszterben.

    23 évvel később megint itt állok a csoportos erőszak egyik kiszemelt áldozataként.

    Most is egy ember jön ellenünk, de hozza magával gyászos kis seregét, a mögötte álló teljes erőszakszervezetet, meg az Isten pénzét, ha épp ahhoz támad kedve. Azt képzeli, hogy el tudja tőlünk venni Csehovot és Aschert, Fodort és a Don Giovannit. Vagy tanárainktól és tőlünk a doktori iskola kollegiális élményét: az egyenrangú felek párbeszédét Gáspár Mátéval és Földényi F. Lászlóval, Enyedi Ildikóval és Ragályi Elemérrel, Tompa Andreával és Parti Nagy Lajossal. És persze a doktori iskolák vezetőivel: Jákfalvi Magdival és Karsai Gyurival. Azt hiszik, elvehetik tőlem, hogy a Máté-osztályban Pálmai Annának taníthattam Wilsont, Székelynél Dömötör Andrásnak Grübert, az Osztovits-Radnai osztályban Garai Judit és Hárs Anna kollégáimnak Marthalert, a Radnai-Garai (plusz Róbert-Németh) osztályban meg Dohy Balázséknak műfordítást.

    Ezeknek az embereknek rendkívül korlátozott a fantáziája. Azt hiszik, hogy ezeket az üveggolyókat, a mi közös üveggolyóinkat elvenni annyi, mint Nemecsekét a Múziumban. Hogy elég párszor megfüröszteni minket a jeges vízben, és jól megdöglünk. Hogy ha kisbetűvel vésik jegyzőkönyvükbe Székely Gábor meg Hegedűs D. Géza vagy a többi mester nevét, akkor övék lesz a Grund.

    Csakhogy amiként a Grund sem csupán az a földdarab, amely a nevét viseli, úgy a Színház- és Filmművészeti Egyetemet se a Vas-Rákóczi-Szentkirályi utca háromszöge vagy ezek épületei teszik azzá, ami. 

    Nekem ma könnyebb, mint sokatoknak, mert holnaptól egyikbe se kell bejárnom. Ma megszereztem az abszolutóriumomat, már csak a doktori dolgozatot kell megírnom Karsai tanár úr szigorú kritikájának megfelelve. A következő félévben épp órát se tartanék, tanítványom szakdolgozatát meg bárhonnan tudom felügyelni. 

    Ti viszont sokan sarokba szorítva érzitek magatokat. Teljes joggal. Lehetetlen dilemmákkal teli helyzetbe hoztak minket ezek az emberek. De ahogy mi is lediplomáztunk huszonhárom évvel ezelőtt, úgy ti is le fogtok: ki jövőre, ki három, ki öt év múlva. Megőrizve azt az erkölcsi integritást, azt a józanságot, azt a rendíthetetlen szakmai igényességet, amelyről az elmúlt fél évben tanúbizonyságot tettetek a koronavírus és a totális einstand árnyékában. 

    Ne felejtsétek el, hogy a mi üveggolyóink a fejünkben és a szívünkben vannak. Mi megmaradunk egymásnak, akármit művelnek a Pásztorok.

    Bármikor folytatjuk a beszélgetést, a munkát, az éneklést vagy a bálozást házon kívül, pincében, padláson, lakáson, kocsmában, Pécsett és Budapesten, Bécsben és New Yorkban. Csodálatos közösséggé kovácsolódtunk az elmúlt hónapokban. Legfontosabb feladatunk ezt a közösséget megtartani. Én biztos vagyok benne, hogy egy életen át számíthatunk majd egymásra. 

    Addig is: Isten veletek, barátaim! Isten veled, te édes pusztulat!

    Legyel Anna

    - Színházi pillanatok az Instagramon -