Az Orlai Produkció alapítása óta vallja, hogy a világról, amelyben élünk, a kortárs drámák adják a legpontosabb, leghitelesebb képet. Ezért tűzik műsorra – nagy büszkeségükre ősbemutatóként – Maros András Redőny című darabját, a Hamis hang után a csapathoz visszatérő Ujj Mészáros Károly rendezésében. 

A Redőny vicces és szórakoztató darab. A Redőny megrázó és elgondolkodtató darab. Hogyan lehetséges ez a paradoxon? Maros András úgy meséli el egy, a tradicionális szerepre kényszerített nő sorstragédiáját, hogy közben szűkszavú, pergő ritmusú, briliáns dialógusokat működtet. Maros elképesztő nyelvezetet használ, humora a legnagyobbakat, Esterházy Pétert, Parti Nagy Lajost – juttatja eszünkbe, mégis legalább annyira egyedi, mint az említettek. Maros egyszerre teszi otthonossá, „rögvalóság ízűvé”, hihetővé, ugyanakkor elemeltté a darabot. Miközben elemi erővel nevettet, a szerkezet drámai erejű, szikár és fájdalmas marad; a darab vége pedig igazi katarzissal kecsegtet.

Az olvasópróbán elmondtad, hogy a Redőny írójával, Maros Andrással ismeritek egymást, és a darab készüléséről is tudtál. Milyen fázisaiban olvastad a drámát?

Csak akkor olvastam, amikor kész lett, de a születéséről tudtam. András nagyon jó barátom. A Covid idején együtt sétáltattunk kutyát a budai hegyekben, akkor mesélt a darabról, de tulajdonképpen csak annyit árult el a történetről, hogy „megőrül benne egy nő”. Ennél többet nem is nagyon mondott, inkább a pályázattal (a Színházi Dramaturgok Céhének Nyílt Fórum nevű drámafejlesztési programja – a szerk.) kapcsolatos dolgokról beszélgettünk, arról, hogy hogyan születik meg ilyen folyamatban egy dráma, hogy a sok tanács meg elemzés közül kire hallgasson. Bár kértem tőle, hogy hadd olvassam el már jóval korábban, de csak akkor kaptam meg, amikor elkészült.

Korábban már rendezted darabját, forgatókönyvét. Azért van ez, mert ő ilyen típusú szerző, aki csak a kész darabot adja ki a kezéből, vagy most csak így alakult?

Így alakult. Míg ő a Redőnyt írta, én közben lefordítottam a Shirley Valentine-t, amit nemrég mutattunk be Tatabányán. Megbeszéltük, hogy átküldjük egymásnak a szövegeket, de valahogy ez mindkettőnk részéről elmaradt. Talán azért, mert amíg valami nem tökéletes, amíg nem csiszolja ki az ember eléggé, addig nem szívesen adja ki a kezéből.

És amikor végre megkaptad, elolvastad, mi volt az első reakciód?

Hogy borzasztóan tetszik. Olyan élményt adott maga a szöveg, a párbeszédek, és úgy behúzott Éva sorsa, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már alig van néhány oldal hátra a darabból. Ez egyébként elég ritka, mert általában meg-megáll az ember olvasás közben, visszamegy, keresgéli, hol tart, épp mi a szituáció. A Redőnyt viszont szinte egyetlen lélegzetvételre elolvastam, mert iszonyú svunggal rántott be a nyelv és a történet is. Jól szórakoztam a szófordulatokon, a nyelv játékosságán, miközben a történet egyre drámaibbá vált. Érdekes és izgalmas az a kettős érzelmi hatás, hogy az ember nem tudja, meghatódjon-e vagy inkább nevessen. Nagyon szeretem nézőként, amikor nem egynemű dolgokkal találkozom, és rendezőként is arra törekszem, hogy érzelmileg ne egyfelé ható előadásokat, filmeket csináljak. 

Filmszerű, éles váltásokkal dolgozik a szerző. Hogyan hatott ez a színpadi formára? Nagy díszletváltozás nincs, viszont van egy szinte varázsdobozként minden helyszínt megjelenítésére képes központi térelem meg útjelző vagy megállító táblákra hasonlító oszlop, illetve persze maga a címszereplő, a redőny.

A színpadi forma az olvasásélményemnek van alávetve, ahogy a szöveg egyetlen lendülettel „olvastatta” magát. Azt gondoltam, ezt az élményt kell átadni a nézőnek, tehát mindent annak rendeltünk alá, hogy „nézesse” magát a darab, azaz nagyon pergő legyen, ne essen ki a néző a történetből. Persze, jelezni kell, hol vagyunk, de ennél fontosabb, hogy a változások gyorsan megtörténjenek. Ahogy a szöveg elemeli a történetet, a stilizált díszlet is ugyan ezt teszi. A darabot sok 60-as, 70-es évekből származó zene kíséri, egy kis mozgás, koreográfia, színes fények, amitől picit revüszerűvé válik az előadás. Ez egy elég kemény történet. Bár a nyelv elemeli, a humor oldja a súlyosságát, mi pedig helyenként vállaltan a szórakoztatás irányába visszük, végül nem vonjuk ki a nézőt a drámai szembesülés és a meghatódás alól. Reményeink szerint végül egy megkerülhetetlenül szép és érzelmes élményt kap a néző. Ez egy abszolút feminista darab, amelyben görbe tükröt mutatunk az országról, a nők helyzetéről, a klasszikus, tradicionális női sorsról, de ennél fontosabb, hogy a főszereplő, Éva sorsát illetően a happy end ígéretével zárul a darab.

Mi lehet ez az új kezdet? 

Talán az, hogy ne ismételjük meg a generációkon átívelő, rossz családi mintázatokat. Rengeteg olyan alapvető dolog van, amit velünk kapcsolatban rosszul csináltak a szüleink gyerekkorunkban, és ha nem figyelünk eléggé, hajlamosak leszünk ugyanezeket a dolgokat mi is rosszul csinálni a gyerekeink esetében. De ha tudatosabbak vagyunk, és elvégezzük az ehhez szükséges munkát, nem feltétlenül vagyunk arra ítélve, hogy a velünk szemben elkövetett, néha szörnyű hibákat, mi is elkövessük a következő generációval szemben.

Számodra mit jelent a címszereplő Redőny?

A színpadképen látszani fog, hogy jelentőségéhez mérten, elég nagy méretben lesz jelen egy bizonyos redőny, ami ha az országunkat nézem, talán a legjellemzőbb és legösszetettebb szimbólum. Esetünkben mindazt jelenti, amit titkolni akarunk, amit félünk megmutatni: a kiszolgáltatottságunkat, a reménytelenségünket, a kilátástalanságunkat, a sehova nem tartó életünket. Amit – ha végképp elromlik – talán egy ártatlan, jobb sorsra érdemes, tiszta gyereklélek megpróbál majd megjavítani…

Részletek és előadás-időpontok az Orlai Produkció honlapján.