Az ő pályája kezdeteit is meghatározta az Arvisurában, illetve a Szkénében töltött idő. Schilling Árpáddal rendezői módszerekről, a szakma adósságairól és az elfelejtett hagyományokról is beszélgetett Jászay Tamás a Szkéné létrejöttének 50. évfordulójára emlékező sorozatban.

– Hogyan kerültél az Arvisura közelébe?

– 1993-ban, Gödöllőn, a Kerekasztal Színházi Társulásnál voltam tag, de tovább akartam lépni. Somogyi István hirdetésben keresett stúdiósokat. Nem ismertem se az Arvisurát, se a Szkénét, de jól hangzott az egész, jelentkeztem és felvettek. Ez volt az első budapesti élményem. 

– Mit csináltatok a felvételin?

– Nagyon érdekes, mozgásalapú felvételi volt. Ugráltunk, bukfenceztünk, rudakat dobáltunk, egymást eltoltuk vagy a másikba kapaszkodva egyensúlygyakorlatokat végeztünk. A társulat tagjai azt figyelték, ki mennyire ügyes a feladatokban. Voltak köztük nagyon jó mozgású figurák, akiket jó volt nézni, de a gyakorlatokat csinálni is jó volt. Az egész testünkkel kommunikáltunk, szöveggel nem dolgoztunk. Tetszett a hely, a hangulat. És Somogyi nagyon más típusú figura volt, mint akikkel addig találkoztam. 

– Ez mit jelent?

– Körüllengte valamiféle misztikum, aminek akkor csak a pozitív oldalát láttam. Tetszett a természetközeli, holisztikus gondolkodása, ami nagyon eltért a családom vagy ismerőseim elképzeléseitől. Tizenkilenc éves voltam, fogékony és nyitott. Két-három éve habzsoltam a színházat, de amit ő csinált, az teljesen más volt, mint amit addig láttam. Méltatlan, hogy az akkori, igazán nagyszerű előadásai elfelejtődtek: a Szentivánéji álom, a Magyar Elektra vagy A Mester és Margarita alapján az Arvisura a kilencvenes évek elejének legprogresszívebb magyarországi színháza volt. Amikor odakerültem, a csapat ereje teljében volt. 

– Igaz, hogy Somogyit az energiák jobban érdekelték, mint a szöveg?

– Ha verssel foglalkoztunk, a hangzókat erősítettük, de nem mentünk a szövegek jelentése mögé. Inkább a hangulat izgatta, de az előadások képi világa, hangulatelemei olyan erősek voltak, hogy nem gondoltam mindezt hiányosságnak. Azt éreztem, hogy magával ragadó ez a gondolkodás, színházilag és közösségileg egyaránt. Egyáltalán nem volt szektás a hangulat: nagyon különböző emberek kerültek össze egy sajátos rendszerben. Somogyi ekkor kezdett erőteljesen a sámánvilág felé fordulni, de eleinte még az is izgalmas volt: szvetlocs (indián hőkunyhó), tűzönjárás… A jelenetek úgy készültek, hogy kiadta a feladatokat a színészeknek, mert kíváncsi volt, mit rakunk össze. Cserkúton az erdőben, a patakparton, a ház körül készültek a jelenetek, de azt hiszem, ott és akkor senkinek sem hiányzott a mély szövegelemzés. Bármit tehettünk, bárhogy elképzelhettük, és ez fantasztikus volt. 

– Ezekben az időkben mégsem született már igazán erős előadás az Arvisuránál.

– A színészek és a Somogyi közötti együttműködés egyre karcosabb lett. Próbáltuk a Hamletet, de lassan kiderült, hogy nem jön létre a korábbi minőség. Hamlet monológjánál révülést kellett csinálni, de nekem nem ment – szerintem másoknak sem. Ma úgy mondanám, hogy racionálisabb voltam annál, mint hogy teljesen elrepüljek. Mindenesetre feltettem a kérdést, hogy érzeteken túl mi másról szól a szöveg? Két évet töltöttem ott, de az épp elég volt arra, hogy megfogalmazzam a kérdéseimet. Ascher Tamással a zalaszentgróti táborban a Cseresznyéskertet elemeztük, és akkor rájöttem, hogy másképp is lehet.

– Ez már az Arvisura után volt?

– Nem, közben: minden nagyon egyszerre történt. Kikristályosodott, hogy ellenkező világok vannak, és lassan összeállt a fejemben, hogy Somogyinál mi hiányzik az igazán jó színházcsináláshoz. Egyre többször kerültek elő olyan elvárások, amikhez valamiféle hit is kellett volna, de nekem, aki egy vidéki katolikus családból jöttem, épp ehhez nem volt kedvem. Amikor 1995-ben felvettek a főiskolára rendező szakra, eljöttem tőle. 

– Ami viszont szembement Somogyi gondolkodásával.

– A társulatban senki se a főiskola felől érkezett, nem voltak kőszínházi tapasztalatok. Igaz, hierarchia vagy igazodás sem volt a társulaton belül, amivel később a kőszínházakban szembesültem. Ez amúgy az egész Szkéné-körre nagyon jellemző volt, ami közvetlen emberek sokaságából állt. Mindenkit átitatott az érzés, hogy különleges, amit csinál. 

– Az Arvisurában nem játszottál főszerepeket.

– Ezt természetesnek vettem. A Bulgakov-előadásban berakott Behemótnak. A szerepet előttem Terhes Sanyi, Pintér Béla, majd Horgas Ádám is játszotta, de én nem voltam olyan akrobatikus fickó, mint Ádám, és erőlködtem. Somogyi ezt nem oldotta fel, nem volt annak a rendezői eszköztárnak a birtokában, hogy ha valakinek valami nem megy, akkor mást kell keresni. Vagy én nem mozgattam meg annyira. Nem volt egyébként hiányérzetem: 1994-ben megrendeztem a Vérnászt a Marczibányi téren, Terhes Sanyival meg Horgas Ádámmal is készítettem külön előadásokat. 

– Mást is néztél a Szkénében?

– Persze, a nemzetközi fesztiválokon, a nyári mozgás workshopokon részt vettem. A külföldi előadások közül az Odin Színháztól A holstebrói kastély nagyon erős volt, de az is, amikor egy afrikai táncossal dolgozhattunk együtt. Nagyon szerettem az Artus Zápturulját, vagy az Utolsó Vonal groteszk, különleges humorú világát. Amúgy kőszínházi arcok is jártak a Szkénébe: a hely magnetizált mindenkit. Telített, sűrű világ volt. 

– Ami a számodra a főiskolai felvételiddel véget ért.

– Csak az Arvisurával fejeztem be, a Szkéné megmaradt az életemben. A Hamleten dolgoztunk épp, egy beszélgetés közben kritikát mondtam, de nem kaptam rá jó reakciót Somogyitól. Az első nagy igazságtalanságként éltem meg a pályán, amit aztán számos követett. Akárhogy is, a főiskola a továbblépés lehetőségét adta, így aztán eljöttem.

– Majd hamarosan a Krétakör Színházzal visszatértél a Szkénébe: A nagy játék és a Teatro Godot sokszor ment itt, a Toronykutat pedig itt mutattad be.

– Itt már Regős Jánosról kell beszélni, aki új embereket akart bevonni. Kiterjedt, elmélyült figyelemmel, komoly nemzetközi rálátással rendelkezett. Kiváló befogadó színházi vezető volt, aki lecsapott a lehetőségekre: ha valakit ügyesnek látott, megkapta a támogatást. Amit a Krétakörrel csináltunk, arra volt érdeklődés, elkeltek a jegyek, kritikák születtek rólunk. Regős megérezte, hogy nem jó, ha az Arvisura leuralja a Szkénét, helyette azt célozta, hogy sok és sokféle csapat jöjjön. Amikor a Krétakör előadásai sikeresek voltak, bennem is felmerült az igény, hogy több időt töltsünk itt, de ő egészen Pintér Béla társulatáig ellenállt annak, hogy egy újabb Arvisura-jelenség szülessen. Ezt akkor nehezen értettem meg: sok helyen kellett játszanunk viszonylag keveset, nem pedig egy helyen sokat. Nincs bennem rossz érzés ezzel kapcsolatban: a rendszerváltás után rengetegen csináltak színházat, szerveződtek, közösségeket hoztak létre. János reagált minderre, és a Szkéné attól tudott sokszínű lenni, mert sokan dolgoztunk akkoriban.

– Sok mindent vittél magaddal a Krétakörbe az Arvisurából.

– Például, hogy a színészek kreatív energiájára kell építeni. Az elvonulásokat, ahol huszonnégy óra alatt sokkal közelebb kerülünk egymáshoz, mint egy próbateremben hetek alatt. Baráti közösség és szakmaiság kettőse jellemezte ezt a létet. A Szkéné maga nagyon nyugatias, liberális közeg volt: „Itt egy csomó dolog, döntsd el, hogy mi tetszik neked!” A főiskolán Székely Gábor saját színházi megközelítését képviselte és adta át, ami inkább konzervatív volt. Egy határozott színházi irányt mutatott és ahhoz kellett alkalmazkodnunk. Azok a kitörési kísérletek vagy más fajta stílusok, amiket ma, mondjuk, Vidnyánszky Attila hiányol a magyar színházból, három évtizeddel ezelőtt jelen voltak a Szkénében. Akik ott dolgoztak, pontosan tudták, hogy mi minden van a szószínházon túl: ebből a világból reprezentatív válogatást nyújtott Regős. Szomorú, hogy mindez az erőfeszítés és kreatív potenciál kimaradt a fősodorból, és alternatív minősítést kapott, miközben pár száz kilométerre nyugatra mindez befért volna a kőszínházakba is. Talán ez is az oka annak, hogy az ott alkotók közül többen beleragadtak a saját múltjukba, nem tudtak megújulni, így később azt lehetett rájuk mondani, hogy nem elég profik. Talán még nem késő felismerni, hogy mi mindent adott Regős János és a Szkéné a mai magyar színháznak.

Szerző: Jászay Tamás