„Ahhoz, hogy a kezdetben még csak a fejekben, gondolatként örvénylő koncepciókból a színpadon megvalósult csodavilág legyen, nemcsak a rendezőre és a tervezőasztalra, de a bábkészítő, a mechanikai és a festőműhelyre is szükség van. Meg persze a legelején arra a nagyon komoly tudásra, hogy a tervező egyáltalán tisztában legyen azzal, hogy az adott darabhoz a bábtechnika melyik speciális formája lesz a jó. Mert a klasszikus paravános előadások kesztyűs bábjainál sokkal többféle van, és mindegyiknek megvan a maga előnye – meg persze a hátránya is. (…)” – a We Love Budapest készített riportot a kulisszák mögött Hoffer Károllyal, a Budapest Bábszínház munkatársával.

A teljes beszámolót ITT olvashatják.

„Nagyon érdekes és mély rétegeket ad hozzá egy előadáshoz, amikor eltűnik a paraván, és arra koncentrálunk, hogy a látható színész és a báb együttes játéka hogyan hat a nézőre. Tervezőként és rendezőként is izgalmas azzal a kontraszttal játszani, amikor, mondjuk, egy fiatal mozgató van jelen egy öreg figurával. Ő lesz a báb lelke, míg a báb maga a test, ami annyit tud, amennyit a megtervezett figura mozgáskészlete enged. A színész hús-vér jelenléte alapvetően különbözik a báb létezésétől a színpadon, ezért kettejük játékát okosan kell megkomponálni, hogy a néző értse, melyik pillanatban ki mozdul. A báb mindig a valóság szeletének sűrített képzőművészeti jele. Vizuálisan nagyon pontosan kell fogalmazni, hogy a néző tudja dekódolni, amit lát. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a báb egy funkcionálisan működtethető szerkezet, és csak arra képes, amire megtervezték. Sokan gondolják, hogy többre képes, mint az ember, de ez nem igaz. Csak bizonyos esetekben. Például egy marionett tud repülni, meghazudtolja a gravitációt, de csak azért, mert erre alkották meg” – meséli Hoffer Károly.

Hoffer Károly amolyan polihisztor figura, aki a tanítói, rajztanári létből sétált át előbb a bábszínészi, majd az évek alatt a rendezői, látványtervezői és bábtervezői területre, az ő szavaival élve: „a sötét oldalra”. Rendezőként és látványtervezőként olyan darabokon dolgozott, mint a Semmi, a Holdbeli csónakos, az Apa lánya vagy a napokban bemutatásra kerülő Kisrigók, de a Holle anyó látványa is hozzá köthető, a Bábszínház különös labirintusában pedig úgy pörög, mintha az egészet ráöntötték volna. Az általa rendezőként megálmodott vagy látványtervezőként papírra vetett világ megelevenedéséhez kell a különböző műhelyek közötti szerves együttműködés, hiszen „a bábművészet leghangsúlyosabb része a vizualitás, ezt a munkát közösen kell görgetni”. (…)

„Ez egy folyamatos kihívás, mindig jön új impulzus, elszállt fantázia vagy egy másfajta gondolkodás, amiért mindig lehet kísérletezni. Ezt nagyon szeretem. Itt minden egyes nap brutális kihívás. A báb alapvetően szerelem, olyan, hogy ha valaki belecsöppen, akkor nem akarja elengedni többet” – fogalmaz az alkotó.

A teljes beszámolót ITT olvashatják.