Izgalmas kínálat, műfaji sokszínűség és néhány igazán nagyszerű színészi szerepformálás várja a nézőket a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban, így az évad vége felé. Kortárs opera, táncelőadás és vérbő komédia ugyanúgy megtalálható a teátrum repertoárján, mint néhány klasszikus dráma, közönségcsalogató operett, vagy éppen új magyar musical. Egy rövid, de annál tartalmasabb kecskeméti látogatás pedig alkalmat adhat egyfajta jelen idejű színházi látlelet megfogalmazására. Az alábbiakban Oláh Zsolt írását olvashatják 5 kecskeméti produkcióról.

William Shakespeare: Macbeth

Régen hallottam annyi kuncogást meg nevetgélést egy shakespeare-i tragédia megtekintése közben a nézőtérről mint a Ruszt József Stúdiószínházban, ami még érdekes velejárója is lehetne az előadásnak. Ha csupán egyetlen mondatban kellene összefoglalnom a látottakat, talán ez lenne az: Kovács Lehel a Macbethet nem rendezte meg, a színészek pedig nem játszották el, viszont az előadás kitűnően sikerült. Kovács modern köntöst adott Shakespeare királydrámájára, a szereplők  nem tocsognak könyékig a vérben: eleinte izgalmasnak tűnt, hogy fiatal rendező elvonatkoztatott a skót darab jól megszokott vizuális hagyományaitól. Azonban a probléma gyökere abban áll, hogy éppen a darab „macbethsége”, vagyis az emberi természet és a hatalomvágy kapcsolatának sokféleképpen lehetséges bemutatása esett áldozatul annak, hogy a rendező majd minden pillanatban mozgatja, zenélteti, táncoltatja és énekelteti a színészeket.

Éppen ezért a címszereplő Orth Péter sem tud mit kezdeni igazán szerepe fejlődéstörténetének megrajzolásával. Feleségével, a Märcz Fruzsina által játszott Ladyvel is statikus a kapcsolata. Macbethné feltüzeli őt néha, de inkább nyugtatgatja, mert hogy Orth végig csupán riadtnak látszik az előadás első felében. Érdekes, hogy éppen ez, a már sokszor látott, generációk óta rögzült, kissé egysíkúnak tűnő paranoia teszi zárójelbe a rendező újítónak szánt koncepcióját, érvénytelenítve minden olyan alkotói szándékot, amely arra törekedne, hogy a darab az eddigiektől eltérő felfogásban kerüljön színre.

Juhász Nóra egyébként sokrétű térkonstrukcióval bíró, izgalmas díszletet tervezett az előadáshoz, Pirityi Emese ruháinak nagy része viszont bármelyik outletben megtalálható. Van akinek könnyebben megy, hogy a nézők elé tárja a frappáns oldalát, ebben kétségkívül Sipos Imre jár az élen Duncan királyként. Jankovics Anna sok előadásban bizonyította már tehetségét, Banquoja most akkor a legerősebb, amikor utódairól esik szó. Horváth Alexandra Lady Macduff, Venczli Nóra Seyton, Lakatos Máté Donalbain szerepében láthatók, de szinte pillanatok múlva már Boszorkányokként és Gyilkosokként hoznak új karaktereket a színpadra.

A játszók leginkább a második részben, az ügyességi színház jegyében felpattannak a pódiumra, hullaként kidugják mégis mozgó fejüket az asztalterítőre, és rúdtáncolnak a magasban. A rendezés itt sem terheli a színészeket azzal, hogy megfejtsék a szerepalakok személyiségét, és megmutassák gondolataik és cselekedeteik mozgatórugóit. A kecskeméti előadás mint dinamikus, összművészeti performansz: kiváló. Mint érvényes Macbeth-értelmezés: kívánnivalót hagy maga után.

Ivan Szergejevics Turgenyev: Egy hónap falun

Mindig érdekes tapasztalat, ha lehetőség nyílik különböző szerepekben megtekinteni színészt és színésznőt egyaránt. Märcz Fruzsina Shakespeare-nél még Lady Macbeth volt, Turgenyev Egy hónap falun című vígjátékában már Natalja Petrovnaként viszi a hátán az előadást a Kelemen László Kamaraszínházban. Az 1818-ban, jómódú nemesi családban született írót Csehov előképének szokták nevezni: számos szituációs párhuzam és néhol konkrét azonosságok is fellelhetők kettejük műveiben, annyi különbséggel, hogy Turgenyevnél még pasztellebbek azok az árnyalatok, amiket Csehov majd élénkebb koloritra vált át.

A térben végtelennek és időben állandónak tűnő orosz vidék életét Turgenyev tárta a nézők elé előbb, lett is belőle bonyodalom: amikor 1872-ben végre megengedték, hogy bemutassák az Egy hónap falunt, jócskán meghúzva került a színpadra. Märcz Fruzsina szinte alig megy ki a játéktérből – az előadás hossza három óra –, és igazán fenntartja az érdeklődést Natalja Petrovnája iránt. Mint egy kamasz, fülig szerelmes Beljajevbe, az újonnan érkezett fiatal tanítóba, ugyanakkor riadt verébnek látszik, ha találkozik vele. Felszínes áltársalgások alakítója, de Janus-arcú, számító nő is, amikor Verocska, nevelt lánya, mint riválisa tűnik fel. Szeszélyességét igyekszik kontroll alatt tartani, ám hirtelen előtör belőle félelme az érzelmi beteljesületlenség vélt réme miatt.

A szerepformálás könnyen átbukhat a túlzásokba, de a színésznő nem esik bele ebbe a csapdába, stílusérzékkel kezeli Natalja Petrovna szerepét. Koltai-Nagy Balázs Beljajevként snájdig, viszont Natalja Petrovna ebbe a kissé vérszegény tanítóba ugyan biztosan nem szerethetne bele: Koltai-Nagy színpadi energiái alulról súrolják Märczét, így viszont akár fel is borulhatna a konfliktus Natalja Petrovna és Verocska között, hiszen az asszony legjobb esetben is vállrándítással elintézhetné nevelt gyermeke vonzalmát a fess tanító iránt. Hogy mégsem így történik, abban nagy szerepe van a Verocskát játszó Kovács Gyopárnak. Fazakas Gézának Iszlajev, a földesúr szerepében elhiszem, hogy félreérti a feleségét és mindazt, ami körülötte zajlik. Csapó Virág, mint Iszlajev anyja talán túlkarikírozza a nagyothalló öregasszony szerepét, Sipos Imre pedig szinte ugyanúgy játssza Spigelszkijt az orvost, mint előző nap a skót királyt.

Filmes keretet ad az előadásnak, aminek kezdetekor a függönyre vetíti a szerző nevét és a darab címét, néhány óra elteltével pedig, hogy: vége. A nézők eszébe juthatnak a majd száz évvel ezelőtti filmek, éppúgy, mint a Nyikita Mihalkov-adaptációk természetközelisége. Néhány szereplő a fehér smink mellett egy kis pirosítót is kap az arcára. Mintha egy régi, töredezett fényképet finoman megszíneznének. Mészáros Tibor rendezésében csak látszólag avítt a történet. Akár legyinthetnénk is: elmúlt ez már, nem érdemes vele annyit foglalkozni. Pedig, dehogynem.

Jean de Létraz: Tombol az erény

Bár elismerve Cseke Péter színészi és rendezői sokszínűségét, abban mégis sokan egyetérthetnek, hogy a vígjátékok terepén érzi otthon magát igazán. Nem véletlen, hogy a tárgyalt előadások közül a jelen rendezés a legpontosabb. Cseke néhány éve már játszott a darabban, a Turay Ida Színházban, de tegyük hozzá azt is, hogy Jean de Létraz, a francia vígjátékok 20. század közepén alkotó nagymestere igencsak precízen megírta Tombol az erény – 1944-ben anyakönyvezett leánykori nevén: Moumou – című komédiájának jeleneteit. Azonban ha valamit, a poént lehet elszúrni leglátványosabban a színpadon, nincs annál kínosabb, mint egy diszkréten köhintő néző a csend közepén, amikor felharsanó kacagás lenne előirányozva. Cseke rendezésében szó sincs ilyesmiről, elrepül a valamivel több mint két tartalmas óra, mintha néhány perc lenne, és az egész közönség idült hasizomlázzal távozik, minek ide diéta, csak el kell menni a Katonába péntek este.

A Primavera villában Armand, a férj kiruccanást tervez. Susanne, a felesége úgy tudja, hogy üzleti útra indul, ó hogyne. A férfi telefonjában egy jó barát nevén szerepel a bizniszpartner elérhetősége, így Armand neje egy üzenetben inkább meghívja magukhoz a tárgyalófelet, aki természetesen nem más, mint a férj titkos szeretője, Paulette. Bonyolódik a ház élete, beállít ugyanis Leonard a félszeg költő, Armand barátja, következő csavarként pedig Paulette szélhámos szerelme is elszegődik inasnak a házaspárhoz. Hogy ki, kivel, mikor és miért gabalyodik össze, annak kibogozását nem olvasni, hanem nézni érdemes Kovács Yvette Alida egyébként elegáns díszletében.

Fazakas Gézának volt némi indulata a Turgenyev darab Iszaljevjeként, feleségét fürkészve mégis megsejtett valamit Natalja elfojtott érzelmeiből. Itt aztán nyomozhat kedvére Legrand felügyelő szerepében, aki a Szabó Dorottya által megformált szobalánnyal, Claudine-nal együtt alig várja már, hogy ráleljen valamiféle fülledt bűnbarlangra. Hajdú Melinda Paulette-je feltűnően csinos, elegáns, fiatal nagyvilági nő. Megértjük Armandot, hiszen melyik férfi ne akarna összejönni vele: kocsikázás a Montmarte-on, kéz a kézben a Szajna mellett, pohár pezsgő eperszemmel, miegymás.

A rendező kitűnő választása Magyar Éva, aki Susanne-t, a feleséget adja. Csodálkozunk is kicsit később, hogy Ferencz Bálint Armandjának mégis elment a józan esze, ilyen csodás hölgyet csak úgy ott hagyni. Éppen attól is izgalmas az előadás, hogy Susanne vetélytársa Paulette-nek, lám, végül itt is két nő körül forog minden, akár csak – bár más keretek között, de mégis – Turgenyevnél, hetven évvel korábban.

Aradi Imre fokozatosan lendül bele a játékba Jules szerepében, igaz, leginkább a második részben jut szóhoz és látszódik igazán. Ami nem csak ennek a fiatal, jól foglalkoztatott színésznek kihívás, hanem mindenkinek, ha mellettük Armandot, a poétát Járai Máté játssza. A színészt lehet kedvelni, vagy sem, egy azonban bizonyos: ha képes arra – márpedig igen –, hogy kortól, nemtől, foglalkozástól, világnézettől függetlenül több száz nézőt szellemi cinkostársává tegyen néhány pillanatra, amikor önmagára is utalva bátran, merészen kiszól a nézőtérre, akkor már elérte a célját. Az estét hangos ováció koronázza, úgy tűnik, nem csak az erény, hanem a siker is tombol Kecskeméten.

Gian Carlo Menotti: A telefon

Különös operaszerzője volt a 20. század kortárs zenei életének Gian Carlo Menotti. Az 1911-ben, Észak-Olaszországban született komponista nem mindennapi életpályát tudhatott magáénak. Már gyermekkorában megírt két operát, és a kor zenei szaktekintélye, Arturo Toscanini karmester javasolta a családnak, hogy a neves, philadelphiai Curtis Institute-ban képezzék tovább a fiatal tehetséget. Az egyik első, igazán elismert zeneszerző volt, aki a kor szellemiségét megérezve rájött arra, hogy nem elég „csupán” komponálni, komplex tartalmat kell előállítani. Ezért nem csak hogy megírta az operáit és megrendezte az előadásait, de a korabeli sajtót is a kezében tartotta. A kritikusokról úgy gondolta, hogy a reggelijét ugyan elronthatják, de az ebédjét már nem.

Ez a fanyar, kissé ironikus látásmód is jellemzi A telefon című kamaraoperáját is, amit szintén Cseke Péter vitt színre a Kelemen László Kamaraszínházban. A zenemű az opera műfajának történetében talán először állítja középpontba az akkori modern technika vívmányát. Menotti nem csupán erre tekint némi gúnnyal, de nagy nevű zeneszerző elődjeire is: kifigurázza Verdi koloratúrákkal teli áriáit, Schubert tiszta érzelmeit, mindezt némi keringővel és Puccinire jellemző hangzással megfűszerezve. Eklektikus kavalkád, hangosan robbanó petárdák, a miniatűrtől a széles mozdulatokig terjedő ecsetvonások – ezt kapja a közönség, zenei értelemben.

A két szereplő Lucy, Németh-Nagy Johanna szoprán, és Ben, Németh Márton bariton. A fiatalember éppen elutazna, de előtte még megkérné a lány kezét. Azonban akárhányszor feltenné a nagy kérdést, megcsörren a telefon és Lucy hosszas beszélgetésekbe kezd. Ben ideje egyre fogy, hiszen lassan indulnia kellene, így saját fegyverével győzi le Lucyt: egy utcai fülkéből felhívja a lányt, aki természetesen igent mond és arra kéri Bent, hogy ne felejtse el, no nem őt, hanem a telefonszámát. Amennyiben a rendezőnek akad két jó énekese, az előadás mindig alkalmat teremthet egy önfeledt félórára az opera műfaján keresztül. De mi történik akkor, ha csak egy jó énekese van?

A fiatal szoprán tanúbizonyságot ad kiváló zenei képességeiről, hangja intakt, nagy terjedelmű és széles dinamikai skálán mozog: in floribus. A matéria nem kétszáz nézős voce, nem öt méterről kellene hallgatni, hanem a huszadik sorból, sok direktor örülne, ha ilyen primadonnája lenne. A baritonból azonban hiányzik a darab által megajánlott sokrétű zenei stílusérzék és az árnyalt színészi játék minősége. Bármennyire is a szopránt helyezi előtérbe Menotti, a férfi énekes nem mellékszereplő. Adódna számára jónéhány értékes pillanat, hiszen a zeneszerző magánszámmal is megajándékozza.

Kiemelendő viszont Madarász Éva Andrea zongoraművész, aki friss játékával és a hangszer mögül egy-egy gesztusával, reakciójával keretet ad az előadásnak. A The Scottish Opera 2020-ban színre vitt Menotti produkciójában ugyancsak a mobiltelefon állt a középpontban, de ez nem zavaró, hiszen mi mást is használnának a szereplők manapság? Cseke Péter kamaraopera rendezéséhez jó párosítás a vele egy estén látható Hattyú című táncelőadás.

Pjotr Iljics Csajkovszkij – Barta Dóra: Hattyú

Barta Dóra táncművész, koreográfus éppen tíz éve irányítja művészeti vezetőként a Kecskemét City Balettet. A széles körű elismertségnek örvendő alkotót láthatóan mély kapcsolat fűzi a jelentős zeneszerzőkhöz: mások mellett Verdi, Bizet, Wagner, Donizetti és Erkel műveit is koreografálta, színre vitte már.

Egyik izgalmas vállalása Philip Glass Veszedelmes éden című operájának megrendezése volt az Eiffel Műhelyházban, 2021-ben. A három zongorára, énekesekre és táncosokra komponált műben az énekes szereplők színpadi személyiségét megtöbbszörözték a táncosok, Tihanyi Ildi díszlettervezőnek a különböző geometriai formákra is épülő térkompozíciójában. Nem sokkal később bemutatták a LOTUS Projektet, a lótuszvirágot, mint szimbólumot középpontba helyező előadásukat Kecskeméten, ami szabad asszociációt feltételező, közös gondolkodásra invitálta a közönséget. Nincs ez másképpen a Hattyú című új produkciójukban sem, aminek kezdetekor néhány kisgyermek hol élesebb, hol homályosabb fényképe jelenik meg a színpadon.

A játékteret három oldalról körbe veszik a díszletet és jelmezeket is tervező Tihanyi Ildi magas, álló téglalapjai, amelyek néhol teljesen, máskor épp’ hogy csak kinyílnak, becsukódnak. Amikor feketék, ijesztőn tükörsimák. Fehéren mintha kirajzolódna rajtuk a táncos testének érrendszere. De faágakkal teli, sejtelmes erdei tájak is egyben. Egyszerre sűrűn izzó „minden”, majd tompán üres „semmi”, akár csak a táncművész eleve elrendelt útjának végletes állomásai. Odette, Odila, A herceg és A varázsló történetén túl Csajkovszkij eredeti művében is felfedezhető a zenemű elemeltebb jelentéstartalma, miszerint a hattyú szimbolikusan maga a táncművész.

Barta Dóra a klasszikus balettet a kortárstánccal ötvöző sajátos formanyelvén keresztül tovább gondolja az orosz zeneszerző szándékait. Balettszínházában Csajkovszkij zenéjéhez elektronikus hanghatások társulnak, a sokszínűn gazdag, mégis egységet mutató koreográfiában a spicceket, a forgásokat modern mozgáselemek váltják. Az előadás nem a közismert mesevilági történetet beszéli el, hanem a muzsika lírai, olykor fájdalmas adagióin és robbanékony allegróin keresztül a táncos életének, teremtő munkájának érvényességét állítja a nézők elé: érzékenyen, bár óvakodva a szentimentalizmustól; felemelőn, ám elvetve a magasztosság túlzásait; drámai erővel, de véletlenül sem megdicsőülve önmagától.

Barta Dóra szereplői nagyon is emberi gesztusokkal bíró színpadi alakok, akik vágyakoznak és küzdenek céljaik eléréséért és álmaik megvalósításáért. A fekete és a fehér hattyú bipolaritása egy személyben megtestesíti az összetett identitással bíró művészt. Ennek alapján felmerülhet az a kérdés is, hogy a táncos az őt körülvevő, buktatókkal teli közegben miként őrizheti meg művészi integritását, hogyan óvhatja lelkét a szennyeződésektől, és mit tehet az ellen, hogy ne sodródjon bele a figyelmeztető felkiáltójelekként előtte tornyosuló szellemi oxidáxiós folyamatok sorába? A rendező Szőllősi Krisztinát hívta társkoreográfusnak, Katonka Zoltánt fénytervezőnek, Szabó Tamást pedig konzultánsnak maga mellé. Az előadást Nagy Nikolett, Szőllősi Krisztina, Raj Martin, Pavleszek László, Varga Lotti, Federico Rubisse, Hoffmann Luca, Gömöri Lara, Szigethy Norbert és Bodó Zsombor táncolják. A Hattyú végén a Kecskemét City balett táncosainak és alkotóinak napjainkbeli, kivetített fényképei láthatók a színpadon, mintegy megrajzolva az este elején a nézők számára megajánlott önvallomásos utazás körívét.

Sokan felkapták a fejüket, ahogyan Peter Shaffer Amadeusa (2009), Csehov Három nővére (2009), vagy éppen Székely Jánostól a Caligula helytartója (2011) jelentős közönségérdeklődésre és komoly szakmai elismerésre talált, mások mellett Csiky Gergelytől a Buborékok (2012) pedig díjnyertes előadásuk lett. A társulat eközben átesett az elodázhatatlan fiatalításon és a középgeneráció is kiegészült néhány új művésszel. Az elmúlt időszak látványos állomása volt, amikor a színház 2020-tól elnyerte a nemzeti minősítést, nemrég pedig kiderült, hogy a Kossuth-díjas színművész, rendező nekivághat a negyedik igazgatói ciklusának. A kulturális és művészeti élet szereplői új kérdésekkel szembesülnek manapság a terület finanszírozási lehetőségeit illetően.

Másokhoz hasonlóan minden bizonnyal Cseke Péternek is az erre adott hiteles válaszok megfogalmazása lesz a legnagyobb feladata a jövőben. „Szerepösszevonás” ez a javából: egyfelől, mint az igényességhez ragaszkodó színházi alkotó, másrészt mint a teátrum működését akár jövőbeli kompromisszumok árán is biztosítani képes vezető kezdi meg a következő felvonást. Nem példa nélküli eset, hogy valaki két karaktert vigyen színpadra: Shakespeare-nél Henrik királyt és Falstaffot, Csajkovszkijnál pedig a fehér és a fekete hattyút is alakította már egyetlen művész, egyszemélyben.

Cseke Péteren áll tehát, hogy a következő években – csupán képletes, schilleri példával élve – melyik szerepalakját helyezi előtérbe: a Főinkvizítort, vagy Posa márkit?

Szerző: Oláh Zsolt