Nemrég láthattuk a Best of Dolhai nyári koncertet a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. E koncert kapcsán beszélgetett Dolhai Attilával a legjobbról, legjobbakról, a gyerekkori álmokról, a zenéhez fűződő elementáris viszonyról, zenekarokról és frontemberségekről, skatulyákról tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló.
A legjobbról mi jut elsőre az eszedbe?
A tökéletességre törekvés, valami majdhogynem elérhetetlen!
És azok a legjobb pillanatok, amelyek az elmúlt húsz évben velem megtörténtek színházban és a koncerteken. Ezek mentén válogattuk össze a Best of Dolhai koncertünk dalait is. Azt remélem, hogy ez a Best of, ami a Margitszigeten hallható lesz, az nem csak számomra lesz majd maradandó élmény. Nem készültem tán annyit még soha koncertre, mint erre.
Ha már készülés: arra emlékszel, hogy 2000 nyarán hogyan és mivel készültél a Színművészeti felvételijére?
Tizenöt verset kellett vinni, de egyetlen egynek sem emlékszem a címére, melyek akkor a tarsolyomban voltak. Volt két Shakespeare monológom, egy a Rómeó és Júliából és egy a Hamletból, erre emlékszem.
Akkor már tudtad, hogy próza vagy zene?
Akkorra már annyi görcs volt bennem a szövegtanulástól, hogy tartottam a prózától, mint a tűztől, és alig vártam, hogy megszólaljon a zene. Azt hiszem, ez már akkor eldöntetett. Most már magabiztosan tudnék prózát játszani, bár az operettekben erre kevés lehetőség van…
A zenével való kapcsolatod mikor kezdődött?
A zene mindig velem volt, nehéz lenne egy konkrét gyújtóponthoz kötni.
Mindig énekelni akartam, és mindig azt gondoltam, ha majd énekelek, milyen jó lesz nekem, és azoknak is, akik majd hallgatják.
Az általános iskolai keretek között indult a zenetanulás, ám hamar kiszabadult ez a tanulási folyamat a klasszikus keretek közül, mikor megismerkedtem a rockzenével. És onnan már viszonylag egyenes út vezetett különböző zenekarok frontemberségéhez.
Melyik volt a legelső zenekarod, és hogyan követték ezek a zenekarok aztán egymást?
A legelső még Kistarcsán: a Piskóta Band. Aztán a Tanítóképző Főiskola alatt a Dzsem Szessön, majd később a Zsámbéki Zúzók, majd a Merlin nevű a főiskolai évek vége felé – a Merlinnel például még az Omega előtt is felléptünk a Népstadionban.
A Tanítóképző Főiskolára milyen indíttatásból keveredtél? Csupán a végzettség miatt?
Volt akkor már egy szakmám: postai banküzemszakmai ellenőr, hisz a Postaforgalmi Szakközépiskolába jártam, ide az Irányi utcába. A szüleim azt gondolták, hogy hivatalnoknak kell lennem. Az egy tuti állás, fiam, onnan nyugdíjba mehetsz! Aztán onnan mentem Zsámbékra, a Katolikus Tanítóképző Főiskolára. Menekülő út volt. A szüleim azt gondolták, hogy én már a középiskola után dolgozni fogok. Volt egy magyar- és egy történelemtanárom, akik már a középiskolai évek alatt mondták: hát, fiam, neked nem a hivatalban kellene ülnöd! Mentem volna én hangszerkészítőnek, mert már akkor kezdett érdekelni a zene, de nem igazán tudtam, hogy hol is kezdjem. Akkor nagyon távolinak tűnt, hogy egyszer majd színpadon, közönség előtt fogok énekelni…
Megfordult valaha a fejedben, hogy taníthatnál is?
Meg-megfordult… Főleg így néhány évtizednyi éneklés és színház után jut eszembe, hogy
a másik szakmámban is át tudnék adni valamit az utánam következő nemzedéknek. De ha tanítasz, akkor kevesebbet állhatsz színpadon, mert akiket tanítasz, azok megérdemlik az idődet, azt, hogy maximálisan velük foglalkozz.
Zsámbék után mennyire volt egyértelmű, hogy a Színművészeti fog következni?
Abban az időben még négyévenként indítottak zenés osztályt. Én akkor másodéves voltam Zsámbékon, amikor épp indult egy zenés osztály, de édesapám azt mondta, hogy szó se lehet róla: amit elkezdtél, azt előbb fejezd is be, és csakis utána! Aztán mikor végeztem, akkor két évig nem indult osztály. Elkezdődött a statisztálás a Miskolci Nemzeti Színházban, aztán Kerényi Miklós Gábor mellett, aki később már kisebb szerepeket is adott.
A Színművészeti évei alatt még formálódott benned, hogy milyenfajta zenés színház is az, amiben szívesen játszanál?
Akkor még nagyon erős volt bennem a szakmai irányultság a musical felé. Az operett felé való nyitottságot Bagó Gizellának köszönhetem elsősorban – ő tanította nekünk az éneket a Vas utcában. Aztán Béres Attila Lili bárónője következett, majd a Csókos asszony és Kerényi Miklós Gábor Bajadérja, így aztán az operett meg is érkezett az életembe.
A zenekaroddal való újbóli fellépésekhez, koncertezésekhez az operett műfaja adhatott ismét kedvet?
A gyerekkori álmainkat nem szívesen engedjük el. Főleg, ha újra és újra esélyét látjuk annak, hogy van értelme, és nemcsak magunknak, hanem másoknak is örömet okoz. Időről időre lemondunk álmainkról, aztán valahogy mégiscsak mindig előkerülnek. Sokszor azt gondoltam, hogy hűtlen voltam önmagamhoz. Miközben a sikereimet éltem az Operettszínházban, nyomasztott hogy, hűtlen lettem ahhoz, amiért elindultam ezen az úton.
Fontos, hogy ne ragadjunk le ott és abban, ahol sikereket érünk el, amiben körbetapsolnak minket, nem?
Nem tudom, hogyan, de a zene, a zenekar mindig elő-előkerült. Mindig előkerült a gitár, újra és újra elkezdtem dalokat írogatni… A színháznak megvan a maga „zárt” rendszere: így mondd, úgy énekeld! Mindemellett az is igaz, hogy pont ez a színházi közeg volt az, ahol rengeteget tanulhattam magáról az alkotásról.
Azt kezdtem érezni, hogy mindezt mégiscsak jó lenne kamatoztatni abban a szférában, ahonnan, amelyből elindultam. Jó volt újra hangszert venni a kezembe, újra leírni a gondolataimat. Ilyenkor rá is döbbensz, de jó, hogy ezt vagy azt a gondolatodat nem írtad le korábban.
Egy egész sor olyan dolgot meg tudsz fogalmazni, módod is lesz rá egy-egy dalszövegeden keresztül, ami akár a színházi munkáid során, akár a privát életed hétköznapjaiban foglalkoztat, meghatároz. És ha látnak tőled időnként mást is, akkor már nem feltétlenül beskatulyázott kőszínházi színészként gondolnak rád.
A „Dolhai Attila, a bonviván” skatulyáját hogyan viselted, viseled?
Volt, amikor ez zavart. Ám már jó ideje nem izgat. Az sem zavar, ha skatulyába tesznek, és az sem, ha itt ér véget a velem kapcsolatos mondat. Volt idő, amikor élénken élt bennem a kérdés: a prózai vagy a zenés színház az értékesebb? Már rég nem teszek különbséget: vagy szeretem vagy nem szeretem az előadást, amit nézek.
Kik voltak és kik azok, akiket szívesen néztél és nézel, akik meghatározták a szakmai fejlődésedet?
Varga István, aki tanított a főiskolán, miközben dolgozott is – ő például ilyen volt. Huszti tanár úr és Király Levente. Kerényi Imre, akinek sok mondatát utólag sokkal jobban, mélyebben értem ma már, mint akkor, amikor osztályvezető tanárunk volt. Molnár Piroska, akivel együtt nagyon sokat játszottunk zenés előadást az Operettszínházban. Jordán Tamás, akivel az Én és a kis öcsémben játszottunk, vagy Bodrogi Gyula, akivel a János vitézben szerepeltünk együtt. Ahogyan ő megérkezik, bejön a színpadra, az mindent képes elmondani, azt hiszem.
Hogy érzed: számodra ez a mostani Best of Dolhai a Margitszigeten megérkezés vagy inkább nyitány?
Amikor negyvenéves lettem, azt mondták, hogy most kell egy ilyet csinálni. Ám egészen addig én nem foglalkoztam ezzel, amíg Bán Teodóra oda nem állt elém, hogy csináljunk egy ilyen koncertet, és hogy mi is legyen ezen a koncerten. Első találkozásom a Margitszigeti Szabadtéri Színpaddal húsz évvel ezelőtt volt: a Mária evangéliumában játszhattam mint pályakezdő. Hogy minek szánom ezt a Best of Dolhait? Kicsit a múltról is szól majd, de picit benne van már a jövő is. A saját szerzeményű dalokból is elhangzik majd néhány, és a Szétszakítottakból is. Egy állomásnak tekintem, mert magamban is érzékelem, hogy már mások a hívószavak, a motivációk.
Már nem feltétlenül hoz lázba, ha azt mondják, hogy el kell énekelnem egy újabb szerelmes szerepet, még akkor sem, ha az egy felnőtt, szerelmes férfi. Az alkotásnak az a része sokkal jobban izgat, amikor írnom kell, és ha írhatok. Vagy az, hogy alkotóként hogyan lehet alakítani a zenés színházat.
…vagy mint direktor…
Ezt te mondtad ki, nem én.