„Az autonóm SZFE-re és egykori oktatóira vonatkozó egyetlen közlésed sem volt méltó hozzád, aminek a kínosságát csak fokozta, hogy mindeközben Te a politikai erőszakkal megszállt új SZFE tanára vagy.” 

Kedves Sutyi, az, hogy Veiszer Alinda műsorában azt mondtad rólunk, a korábbi, még autonóm SZFE-n tanító tanárokról, hogy mi érdemtelenül katedrához jutott akárkik voltunk, annyira színvonaltalan állítás volt a részedről, hogy kétszer is meg kellett hallgatnom, mert első hallásra nem is hittem, hogy Te ilyet mondhatsz. (Koltai Lajos Kossuth-díjas operatőrrel Veiszer Alinda készített interjút a napokban. A beszélgetés ezen a fizetős oldalon tekinthető meg, egyes részeit a Telex szemlézte alaposan – a szerk.)

De nem csak mondtad ezt, hanem állítottad, miközben a megjegyzésedet övező mondataid azt bizonyították, hogy valójában fogalmad sincs az eredeti SZFE oktatóinak tevékenységét, az oktatóvá kinevezés feltételeit, folyamatát illetően. Vizsgavetítéseinken soha nem találkoztam Veled, így kérdéses, hogy láttad-e egyáltalán a hallgatóink vizsgafilmjeit, holott az oktatás minőségére vonatkozóan ezeket megtekintve igazabb képet kaphattál volna velünk nem szimpatizálóként is, mintha csak az Origóból vagy az SZFE-t évtizedek óta lerombolni, megszállni akaróktól informálódsz. Nem tudom, hogy mire alapoztad az állításaidat, de

amilyen hazugságok az Origóban vagy a Pesti Srácokban szoktak megjelenni az éppen karaktergyilkolásra kiszemelt személyt és/vagy intézményt illetően. Az autonóm SZFE-re és egykori oktatóira vonatkozó egyetlen közlésed sem volt méltó hozzád, aminek a kínosságát csak fokozta, hogy mindeközben Te a politikai erőszakkal megszállt új SZFE tanára vagy, akinek már semmi oka nem lenne hátrafelé köpködni, rúgni, hanem tenni azt, ami oktatóként a kötelességed és amiről, oly hangzatosan beszéltél a vizsgafilmjeitek bemutató vetítésén, amelyre persze én elmentem, hogy valós képet kapjak arról, hogy milyen az új SZFE-n folyó mostani filmes oktatás minősége. 

Alábbiakban – habár valótlan közléseid sem a régi SZFE-nek, sem az ott becsülettel és szakértelemmel tanító egykori oktatóknak már nem tudnak ártani, de mert ebben a hazuggá tett korszakban a hazugságot nem tűrni kell, hanem tényekkel cáfolni – annyit mégis hozzá kell fűznöm az említett műsorban elhangzott állításodhoz, miszerint az autonóm SZFE-n „bárki jutott akkor már bármilyen katedrához”, hogy ennek a katedrához jutásnak a folyamata általában úgy bonyolódott, hogy az iskola vezetői, vagy egy évfolyam- vagy osztályvezető tanár felkért valakit, hogy adna-e néhány órát a hallgatóknak arról, amihez ért.

Ha az illető vállalta és volt elegendő szabadideje is, akkor óradóként megtartotta azt a néhány órát vagy kurzust, és amennyiben ez a hallgatók visszajelzése alapján is eredményes volt, akkor többször is hívták az illetőt, de még mindig csak óraadóként, aztán, ha tényleg fontosak, tartalmasak, eredményesek és következetesen megtartottak voltak az órái, akkor felajánlották neki, hogy évről évre megújuló szerződéssel főfoglakozású oktatója lehessen az egyetemnek.

Ekkor az illető még mindig nem jutott a nagybetűs katedrához, vagyis nem lett osztályvezető, intézetvezető, rektor, atyaisten, hanem művésztanárként és/vagy tanársegédként kezdte, és fokozatosan haladt előre, ahogyan az oktatásban szerzett tapasztalatai és eredményei is nőttek.

A tanársegédi és az adjunktusi volt az a két oktatói fokozat, amelyet doktori végzettség nélkül betölthetett az így az egyetem oktatói állományába került „akárki” (hogy a Te szóhasználatodat idézzem), de docens és később egyetemi tanár csak az lehetett, aki az őt megfelelő fokozathoz jutató doktori iskolát elvégezte, és később a habilitációs követelményeket is teljesítette.

Ez a folyamat évekig is tarthatott, amely idő alatt „a katedrához jutó akárki” jelentős tapasztalatokat szerzett arról is, hogy milyen feladatokat ró az „akárkire” az, hogy osztályvezetőként, évfolyamvezetőként is a katedrára állhasson egy olyan művészképző intézményben, mint amilyen az egykorvolt SZFE volt, ahol persze az ember (az „akárki”) taníthatja önmagát is, de nem árt, ha a konkrét szakmai kérdésekre is konkrét szakmai válaszokat tud adni. Hiszen a Te tanult szakmád, az operatőri szakma és az enyém, a rendezés, szakma is egyúttal, amely a tehetség mellett konkrét és nagyon sokrétűen összetett szakmai tudást is igényel. 

Mindezt – önmagát adni és a szakmát is tanítani – úgy kell vagy úgy érdemes, hogy az „akárki” tanár csak olyan mértékben nyomassa saját magát a hallgatóinak, hogy azok ne őt tanulják meg, hanem eljussanak önmagukhoz, vagyis a saját tehetségüket és (javarészt a tanárétól eltérő) egyéniségüket tudják kibontakoztatni. 

És ennek vonatkozásában csaknem irreleváns, hogy a művészképzésben résztvevő oktató, mint alkotó korszakalkotó műveket hozott-e létre vagy sem. Persze jó, ha van ilyen szerencsés együttállás, de számos példát ismerünk a hazai művészképzésből és a világ jelentős művészképző – hogy a szakmánknál maradjunk: filmes – iskoláiból, ahol nem a legjelentősebb alkotók bontakoztatják ki nagyon sikeresen a fiatal tehetségek képességeit.

Persze nyilván nem értek hozzá – gondolhatod most –, hiszen a szemedben magam is egy katedrához jutott akárki lehetek, annak ellenére is, hogy csak húsz éve foglalkozom a művészképzéssel, amiből tíz évet a fentebb felsorolt módon az oktatói önképzésemmel töltöttem azon a – szerinted – színvonaltalan autonóm SZFE-n, amelyet a „Most mi jövünk!” vezényszóval és a mindenki által ismert módon (politikai hátszéllel, politikai, hatalmi erőszakkal) szerveztek át a regnáló, a társadalmat önös politikai célzattal mesterségesen darabokra szaggató kormányzat megbízottjai.

Elhiszem Neked, hogy Te sok-sok folyamatról, történésről – amelyekről a műsorvezető Veiszer Alinda kérdezett – egyáltalán nem tudsz és/vagy nem tudtál semmit. Más kérdés, hogy legalábbis nem árt, ha a világ dolgait, történéseit illetően tájékozott és kíváncsi is az ember, hiszen a filmes szakma, a filmes alkotó egyik legfontosabb alkotói tulajdonsága a kíváncsiság, ami ugyancsak nagyon fontos, szerintem nélkülözhetetlen tanári tulajdonság is, hiszen nekünk, oktatóként nem magunkra, hanem a hallgatóinkra kell kíváncsiaknak lennünk, amiként nekik is magukkal és az őket környező világgal szemben kell a legérdeklődőbbnek, legkíváncsibbnak lenniük.

A mi – katedrához akárkiként jutott oktatóként elért – eredményeink (amelyek valójában a hallgatóink eredményei: Student Oscar és egyéb jelentős elismerések szerte a világban) közismertek, amivel nem is kérkednék, mert minek, és mert kicsinyes dolognak tartok bármiféle önigazoló oktatói mantrát, hiszen az oktatás minőségét egyedül a már végzett vagy az oktatásban épp résztvevő hallgatók eredményei igazolják, amelyek önmaguktól is nyilvánosak és ismertek lesznek, így – az irántad való korábbi tisztelet és barátság maradékába kapaszkodva – szívből kívánom Neked és a most (a Te terminológiád szerint) nem akárkiként katedrához jutottaknak (elsősorban persze a mostani hallgatóitok érdekei okán), hogy csináljátok utánunk. 

Körülbelül tíz év, mire valós mérleget lehet majd vonni a korábbi és a mostani intézmény teljesítménye között, addig minden csak duma, felesleges szócséplés, ami inkább önigazoló önfényezésnek hat, amit pedig szerencsés kerülni a tanároknak.

Végül még egy megjegyzés.

Gyakran hangzik el vádként, az erőszakkal levezényelt átalakítást igazoló érvként a részetekről, hogy ezt vagy azt a jelentős, nagy filmes alkotót a korábbi vezetés nem hívta tanítani. Igen, volt ilyen is.

Mert nincs annál kínosabb, rombolóbb, a hallgatók által is elfogadhatatlannak tartott oktatói jelenlét, amikor az osztályvezetőnek a saját elfoglaltsága miatt valójában nincs ideje igazán a hallgatókra figyelve, kizárólag rájuk koncentrálva tanítani. Az elmaradt vagy felületes felkészültséggel megtartott órákért ugyanis semmi sem kárpótolja a hallgatókat.

Minthogy ezt a műsorban magadra is vonatkoztatva mondtad, Alinda helyében feltettem volna azt a fontos és kapcsolódó kérdést: az egész világon foglalkoztatott, keresett operatőrként valóban lett volna-e időd az oktatásra?

Foszladozó szakmai barátsággal és tisztelettel kívánok Neked eredményes munkát, kevesebb gyűlöletet, jó egészséget,

Janisch Attila

filmrendező, egyetemi docens, az autonóm SZFE volt osztályvezető tanára

A nyílt levél elsőként a Magyar Narancs oldalán jelent meg. A rendező engedélyével közöljük.