Janza Kata, a musical nagyasszonya, arról vallott a Nők Lapja interjújában, hogyan nézett szembe az ötvennel, és született főnixmadárként újra az elmúlt két esztendőben. Lapszemle.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

Arról szólva, hogy az utóbbi időben tele van a fogyása hírével az internet, elárulta: „Cirka fél év alatt ledobtam a fölösleget, csak azzal, hogy nem ettem se édességet, se kenyeret. Egy percig nem éheztem, ne aggódj! Gluténmentes kenyeret és tésztát fogyasztok, és egy speciális gyógynövénnyel segítem a fogyást.”

A kérdésre, honnan a motivációja, kifejtette:
„Miután tönkrement a párkapcsolatom, és tavalyelőtt karácsonykor egyedül maradtam, kétségbeestem. Nem így képzeltem el az ötvenediket… (…) De volt más baj is. A változások az Operettszínházban, ami 30 éve az otthonom. Képzeld el, hogy ennyi ideje ugyanaz az öltözőm, és ugyanazok a kollégáim. Az az én családom, a fészkem. És hirtelen azt éreztem, hogy már nem számítanak úgy rám, mint korábban. És ennek csak az egyik oka volt az, hogy most nem a musical, hanem az operett szárnyal. Nem mintha nem szeretném az operettet, sőt, imádom, meseszép előadások születnek, de az elmúlt húsz évben fordítva volt. És hiába vigasztal Szabó P. Szilveszter kollégám, lelki társam, hogy Kató, ezt a tüzet mi raktuk harminc évvel ezelőtt az Elisabethtel, és nézd meg, mennyien melegednek nála ma is. Mert a vendégkoncertjeinken továbbra is tombol a közönség. Mégis, fáj a változás.”

A színésznő arról számolt be, egyszercsak kimerült fizikailag és lelkileg egyaránt, ezért segítséget kért: „Az első üzenetem a nőtársaimnak: a segítség nem szégyen, szükség esetén merni kell kérni! Én egy tündéri pszichológushoz mentem el, akinek az volt az első kérése: mi lenne, ha a ” Jaj, istenem, mi lesz most velem?” mondatot felváltaná az: „Hogyan oldjam meg ezt a helyzetet?” Rövid időn belül 180 fokkal sikerült átfordítania a gondolkodásomat. Mert amíg csak sajnálod magad, és a múltba révedsz, miközben halálra aggódod magad a jövőn, nem tudsz a jelenre fókuszálni.”

Azt is hozzátette: „Súlyosan megsebződött a lelkem, hagyni kellett egy kis időt magamnak. (…) Samu, a kisfiam sokat segített, igazi társ volt. A maga tizenhat (bár szerintem inkább ezer) éves bölcsességével egyszer azt mondta nekem: „Azt az áldott állapotot kell elérni, Anya, amikor már el sem tudnád képzelni azt, amit oly nagyon szerettél volna elfelejteni.” Most mondd! Gyűlnek az ilyen mondatok a tarsolyomban. (…) Ráébredtem, hogy nem lehet a korunkat kicselezni. Szembe kell nézni vele.”

Janza Kata úgy érzi, végre rátalált arra a bölcsességre, eleganciára és méltóságra, ami mindig is ott rejtőzött a lelke mélyén, csak nem hitte el: „Folyton úgy mentem fel a színpadra, hogy azon görcsöltem: ugye szeretni fog a közönség? Egész életemben fogva tartottak a megfelelési kényszereim. De most végre sikerült elengednem őket. Igaz, hogy másfél évembe telt, de idén tavaszra felszabadítottam magam. Megkínlódtam, amit meg kellett, rátaláltam a stabilitásra, és most újra szárnyalok. Nézd meg, rám köszönnek az emberek. Az előbb az a bácsi levette a kalapját, és bekiabált, hogy „Szeretjük, művésznő!”. Hát kell több? És képzeld, nemrég újra rám talált a szerelem… Milyennek látom magam tizenöt év múlva? Mint Meryl Streep vagy Helen Mirren. Már tudom: szeretve vagyok” – mesélte Janza Kata.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.