„Legyen bátorságunk kiállni magunkért” – Járó Zsuzsa Vígszínházról, döntésekről
2020. március 17., kedd 19:30
A Vígszínházhoz, ahol 6 évig volt társulati tag, ambivalens érzelmek fűzik. Szabadúszóként dolgozik, főként az Orlai Produkció kötelékében. Ő is csatlakozott ahhoz a szolidaritási nyilatkozathoz, amelyik Eszenyi Enikő vezetői stílusát sérelmezi.
Járó Zsuzsát a Színház.net kérdezte:
A kérdésre, személy szerint miben volt elszenvedője Eszenyi Enikő verbális agressziójának, lelki abúzusának, elmondta: “Azzal kezdeném, hogy Eszenyi számomra példakép volt. (…) Amikor 2011-ben Csizmadia Tibor leváltása után eljöttem az egri társulattól, Enikő szerződést ajánlott a Vígszínházba. Nagyon boldog voltam, megköszöntem a bizalmát, de kértem, hogy miután nemrég szültem, ne legyek benne a kezdő darabban. De már azon a nyáron beugró próbákra hívott a Hegedűs a háztetőnbe Láng Annamária szerepébe úgy, hogy DVD-ről kellett megtanulnom az előadást. Ezen azt láttam, hogy iszonyatos hangon és borzasztó stílusban beszél Kovács Patríciával, amitől iszonyú gyomorgörcsöm lett, de gondoltam, ezt a hangot nem fogja megengedni velem. Ehhez képest A lovakat lelövik próbáin komoly atrocitás ért. Még a próbafolyamat elején jártunk, elmaradt egy esti előadás, és ő berendelt minket próbálni. Nekem nem lett volna aznap dolgom, ezért váratlanul ért.
Pánikba estem, befeszültem, próbáltam szólni, hogy de hát nem tudok próbálni, nincs, aki vigyázzon a hét hónapos gyerekemre. Na és akkor elindult egy lavina,
iszonyatos botrány kerekedett abból, hogy a kollégáim, köztük Molnár Áron és a színész szakszervezet is ki akart mellettem állni. (…) Gyomorideggel, feszültségben, erőszakosan zajlanak a próbák. (…) Egyszerre éreztem magam áldozatnak és bűnrészesnek, hogy nem védem meg azt az embert, akit Enikő éppen bántott.”
Járó Zsuzsa arról is beszélt, az a fajta együttgondolkodáson alapuló színházcsinálás, amiről Eszenyi beszél, nem létezik a Vígszínházban. “Minden kis szöget ő akar beverni a színházban, senki nem hozhat meg egyedül döntéseket a saját területén sem. Ezt kifejezetten színházellenesnek tartom, egy ilyen közegben a művészek nem érzik jól magukat, nem tudnak felszabadultan alkotni. Amikor 2017-ben tizedmagammal felmondtam, nagyon kétségbe voltam esve a jövőmet illetően.
Anyukám felhívott, és azt mondta, nyugodj meg, jól döntöttél, egy olyan közegben, amiben nem érzed jól magad, nem lehet alkotni.
Bármi is történjék, mi itt vagyunk, támogatunk. Ez nagyon megkönnyítette a dolgomat, felszabadította a lelkemet. Ha anyám, aki egy vidéki szülésznő, ilyen világosan látja a helyzetet, akkor nem értem, hogy Enikő miért nem veszi észre, hogy az alkotómunka euforikus állapota akkor történik meg, ha a körülötted lévő munkatársak is egyet akarnak. Amikor a Koldusoperát próbáltuk a Vígszínházban, ami eléggé nagy falat zenekarral, tánckarral, a főpróbahéten még nem volt jelmezem, mert gyakorlatilag az egész színház A testőrre koncentrált, amit Eszenyi a Pestiben párhuzamosan próbált. Iszonyatos mennyiségű pénz ment el a megvásárolt, majd kidobott ruhákra, parókákra. A varrodában kézzel varrogatták a gyöngyöket a ruhájára, aminek következében a Koldusoperára nem maradt se pénz, se ember. Én akkor nem azt tapasztaltam, hogy a Vígszínházat helyezi előtérbe, amint azt mindig kommunikálja. (…) A szélsőséges hangulatingadozásaival alkalmatlan arra, hogy egy akkora intézményt vezessen, mint a Vígszínház.”
Arról, mi volt az utolsó csepp a pohárban:
“(…) 2017 nyarán a tengerpartra utaztam a húgommal, és ott megéreztem egy olyan szabadságot, itt és most élményt, hogy eldöntöttem, nem akarok úgy élni, hogy ne tudjak a tükörbe nézni, hogy minden nap gyomorgörccsel menjek be a színházba, hogy ne szeressem azokat az előadásokat, amikben játszom.
Hiába kaptam főszerepeket, nem okoztak örömet, nem éreztem, hogy meg tudom mutatni magam, hogy felszabadít a játék, amiért erre a pályára mentem. Nem akartam továbbra is mérgező körülmények között létezni. Az Átutazók-előadás próbái alatt a talpamtól a fejem búbjáig kiütéses lettem. Akkor például megmutatta Enikő, hogy tud nagyon emberséges is lenni, azonnal intézkedett, beajánlott egy bőrgyógyászhoz. Megvan az a képessége, hogy a keblére ölel, elhiszed, hogy milyen jó ember, szeret téged. Telekes Péter is lenyilatkozta, hogy olyan, mintha ikerszemélyiség lenne. A Szentivánéji álmot próbáltuk éppen, ő Puckot játszotta, én Titániát, amikor elmondtam neki, hogy szeretnék elmenni. „Nem vagy normális, a pályád csúcsán vagy, minden rendező veled szeretne dolgozni, gondold át”– mondta elsőre. Amikor látta, hogy komoly az elhatározásom, jött a feketeleves: „Alkoholista leszel, kétmondatos szerepeket fogsz játszani no name rendezőkkel, egy senki vagy, még neved sincs.”
Majd hozzátette: „Tulajdonképpen örülök, hogy az összes negyven körüli színésznő elmegy a színházból, legalább nem kell azon gondolkodni, hogy mit játszotok, úgysincs nektek szerep.” És akkor azt gondoltam, jól döntöttem.”
Arról, hogy Orlai Tibor csapatában visszatalált-e az egri idők műhelymunka jellegéhez, azt válaszolta: “(…) A szórakoztató előadások mellett lehetőség nyílik komoly témákkal is foglalkozni, mint a 23 perc, a Hurok, a Second Life. Most éppen megint egy olyan darabon dolgozunk, amit közösen írunk. Úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Ha bátran éli az ember az életét, akkor egyszer csak visszamenőleg igazolódik, hogy megérte. Üzenem a kollégáimnak, hogy legyen bátorságuk kiállni magukért.”