Megnyílt a 29. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál csütörtökön Budapesten a Millenáris parkban, ahol csaknem 150 kiállító, valamint neves magyar és külföldi írók várják a látogatókat vasárnapig. Orvos-Tóth Noémi pszichológus, író a csütörtöki megnyitón egyebek mellett arról beszélt, hogy a generációk óta fel nem dolgozott egyéni és kollektív traumák, az elhallgatott és elhazudott múlt, a háborúk pusztításai, az üldöztetések, a diszfunkcionális családok, a titkok és tabuk, az igény szerint narrált jelen a lehetőségekkel teli jövőnket temetik maguk alá. A megnyitóbeszédet változtatás nélkül közölte a HVG. Erre hívjuk fel a figyelmet.

Itt olvashatják.

A pszichológus szobája különleges hely. A titkok helye. Az addig el nem mondott történetek, ki nem mondott érzések, fel nem ismert összefüggések tere. Most, itt, ezen a titkos helyen elhangzott mondatok közül szeretnék mégis felfedni egyet. A rendelőmben leggyakrabban elhangzó mondatot, melynek első fele így szól: NEM ÉRTEM…, majd klienstől, élethelyzettől függően így folytatódik: …az anyámat, a férjemet, a gyerekemet, az apámat, a testvéremet. Nem értem… És ettől olyan idegen.

Bizony, ahogy Jón Kalman Stefánsson írja, akit idén díszvendégként üdvözölhetünk körünkben, „az ember, akivel együtt élünk, távolabb lehet, mint a Mars, annyira távol, hogy azt már sem űrhajó, sem távcső nem képes áthidalni”.

A nemértésnek pedig ára, pontosabban következménye van. Súlyos következménye. E két szó, az interperszonális közegben megélt értetlenség hatása ugyanis nem marad az egyén bordakosárának védő ölelése és az otthon falai között. Kikúszik a küszöb alól, és mire észbe kapnánk, már össztársadalmi kihívásokat teremt és globális szinteket ostromol. 

Ha nem értem a másikat, akkor az együttlét elveszíti jutalomjellegét, és öröm helyett csalódást hoz. Az ember azonban úgy van kitalálva, hogy elkerülje a számára kellemetlen, úgynevezett averzív ingereket. Ha nem jó veled, nem leszek veled. Márpedig, ha nem értesz engem, és én sem értelek téged, akkor nem lesz jó, akkor visszahúzódom a csigaházamba, a magány védelmébe.

Az ENSZ adatai szerint a világ lakossága 2022 novemberében elérte a nyolcmilliárd főt. Soha ennyien nem éltek a Föld nevű bolygón, és úgy tűnik, soha ennyien nem voltak magányosak.

Bár a covid óta érdemes óvatosan bánni a járvány szóval, a magánnyal kapcsolatban mégis kijelenthetjük, hogy járványszerűen terjed.  Ezt sok helyen már a döntéshozók is felismerték. 2018-ban az Egysült Királyság – először az államok sorában – magányügyi minisztert nevezett ki. A japán egészségügyi minisztérium a hikikomori növekvő trendjével szemben igyekszik felvenni a versenyt. Az önkéntes magányt választó fiatalok, a hikky-k döntése mögött többek között a félelem áll. A félelem a másiktól, a csalódásoktól, a megnemértettségtől. És egy utolsó példa: Dánia 2023-ban nemzeti programot hirdetett, azzal a célkitűzéssel, hogy a magányos emberek számát a jelenlegi 600 ezer főről 2040-re a felére csökkentse.

„Azt hiszem, nem jó dolog az, ha valaki egyedül él, szerintem nem tesz jót, az ember szívének muszáj valaki másért dobognia, különben kihűl” – írja szintén Jón Kalman Stefánsson, Az angyalok bánata című regényében.

Bizony. Egyre több szív hűl ki körülöttünk. Míg azt viszonylag könnyen meg tudjuk határozni, hányan élnek fizikailag magányosan, egyszer érdemes lenne annak is utánajárni, vajon hányan élnek kapcsolatban, ámde érzelmi magányban?

(…)

És el is érkeztünk a könyvek szerepéhez: az Amerikai Pszichológiai Társaság 2020-as tanulmánya szerint, azoknak a szülőknek, akik naponta olvastak hat- és tizennyolc hónapos gyermekeiknek, alacsonyabb volt a stresszszintjük, jobban értették gyermekeik szükségleteit, és melegebben bántak velük. Az olvasás erősítette az érzelmi kötődést szülő és gyerek között, az alacsonyabb stresszszint pedig a türelem, a tolerancia és az empátia növekedéséhez vezetett.

Ha valamit tenni szeretnénk a jövő generációjáért, olvassunk nekik. Mi megnyugszunk, ők pedig stabilabb, empatikusabb és jobb emberré válnak.

A teljes beszédet itt érhetik el.