Jászay Tamás színikritikus beszámolóját olvashatják a Thealter 4. napjáról, amelyen két Freeszfe-produkciót, Kozmaa Zsófia Rebeka Present imperfect című darabját, illetve Johanna címmel Fodor Orsi rendezését, illetve a TÉR 12 Párker Péter című produkcióját is megtekinthettük.
„Köszönjük, majd értesítjük” – aki már életében írt pályázatot, jelentkezett állásra, volt párkapcsolata, egyáltalán: bármi újba szándékozott vágni csorbának bizonyuló fejszéjét, biztos, hogy találkozott már az őscinikus mondat különböző verzióival. A Freeszfe első performansz osztályának tagja, Kozma Zsófia RebekaPresent imperfect című angol-magyar nyelvórája gondosan megválogatott példamondatait ebből a gondolatkörből kölcsönzi.
Tavaly a ZUG-ban láttam már ezt a most a Régi Zsinába költözött performanszt, és nem csak azért gondolom, hogy az előbbi helyszínen jobban ment, mert akkor a beerpong hozott némi sikerélményt az előadónak, most meg a távolság miatt szinte esélytelen volt a dolog, de azért is, mert két tucat nyelvtanulóval jobban megy a különóra, mint hatvanakárhánnyal – nesze neked, tömegoktatás. De sebaj, mert még így sem csupán engedelmes, hanem kifejezetten kooperatív nebulói voltunk a tanításba testét-lelkét beleadó, cheerleadernek álcázott pedagógusnak.
A ionescói indíttatás, hogy ti. egy nyelvkönyv bugyuta mondataiból kalapáljunk színdarabot, itt visszájára fordul: a szakítás, elutasítás, kikosarazás, nemet mondás keményen koppanó, érzelmek egész skáláját mozgósító szavai így, le- és kiválogatva megmosolyogtató demonstrációs eszközzé devalválódnak. Kozma Zsófi professzionálisan tartja kézben a kissé kurtára szabott estét: angolul talán nem tudunk jobban a lecke végére, de hogy legközelebb kétszer is meggondoljuk, mielőtt csípőből nemet mondunk valakinek, az biztos.
A THEALTER törzsnézői és -fellépői jól tudják már, az újak meg megtanulják: a Régi Zsinagóga az ide költöztetett előadást felemeli vagy agyoncsapja – középút nemigen van. Kozma Zsófi igaz-hamis játékában arra a kérdésre, hogy Lőw Lipót, az épület egykori rabbija vajon a felmenője volt-e, reflexből nemmel feleltem, de azonnal tudtam, hogy hülyeséget csináltam. Amikor pedig elhangzott, hogy a hír igaz, egy másodperc töredékére megállt az idő a sokat látott falak között.
Néhány óra múlva másképp vált főszereplővé a Régi Zsinagóga ódon tere: az egyik, ha nem a legismertebb katolikus szent, a mindössze tizenkilenc évet élt Jeanne d’Arc, azaz Szent Johanna színes ólomüvegre, százéves celluloidra, megkopott fotóra, elsuttogott vagy fémesen megtört szavakra, rekedt énekhangra felskiccelt, de a fürkész ujjak közül minduntalan kicsusszanó alakja körül motoz Fodor Orsi ebben az egy órában.
A műfaj legyen, mondjuk, terápiás találkozás egy fiatalemberrel. A művészek és magánemberek százait, de lehet, hogy ezreit hatszáz éve inspiráló és lázban tartó, rejtélyes nőalakra olyan szorosan olvasódik rá Fodor Orsi életének néhány talán valós, talán kitalált ténye, ahogy a sűrű fekete ruha redőiben vagy a szemérmes tekinteteknek feltárt női test domborulatai között körvonalazódik egy a számtalan lehetséges Johanna körvonalai közül.
Jó volna látni az eredeti helyszínén, egy üres, kicsempézett úszómedencében is az idén végzett performansz osztály tagjának ott még tizenkét nézőre komponált összművészeti prezentációját, miközben fontos rögzíteni, hogy a Régi Zsinagóga ezúttal nagyon is jól tette a dolgát. A homlokzaton lévő „Vértanuink” felirat, az előtér koromsötét bezártsága, a torkokat kaparó tömjénfüst, az egyenetlen kőpadlón félhomályban botorkálás, a színpadot és a használaton kívüli tóraszekrényt csak sejtetni engedő függöny, az élettörténetet vakító tükröződésként felmutató szövegdarabkák – ez mind-mind hozzájárult az érzékeinket és az értelmünket egyformán felpiszkáló performansz jól kiszámított hatásmechanizmusához.
Én azért (is) járok színházba, hogy olyan világokkal (is) találkozzak, amikhez semmi közöm nincsen. Hogy ilyenkor távoli, egzotikus tájként csodálkozom a látképre, vagy azonnal otthonosan mozgok benne, az javarészt az alkotókon múlik: több mint húsz év színháznézés után tudom, hogy az én aktuális testi-lelki állapotom lényegtelen, mert ami jó, az akkor is jó, ha holtfáradtan nézi az ember. Vissza az új világokhoz – olyan is van, hogy az ábrázolt helytől viszolygok, értetlenül szemlélem azt, és különben is, hagyjon békén mindenki.
Sarkítok, de a TÉR12 Kulturális Egyesület Balázs Viktor rendezte, Hodászi Ádámírta Párker Péterét én sajnos valahol ez utóbbi koordináták mentén dobozoltam be magamnak. Lehet, hogy egyszerűen öreg vagyok a blőd összeesküvés elméletekhez, amikből Sipos György a színpadon rendíthetetlen komolysággal épít egy egész univerzumot. Vagyis hát korántsem ő építi, hanem mint gyorsan kiderül a konteószűz néző számára, a stúdióban befotózott holdraszállástól a lapos Föld teória hívein át (jó, ezekről még én is hallottam), a Velencét építő reptiliánok rajongócsoportjáig (bevallom, ez tetszett) tényleg tágas az isten állatkertje.
És elnézem ugyan egy ideig ezeket a talán nem mindig békésen legelésző jószágokat, de ha a címszereplő motivációjáról csak annyi derül ki, hogy egy szegény, magányos, egyedül élő fiú, aki nem csak a józan gondolkodásra, de bármiféle párkapcsolatra is képtelen, az nekem vékonyka. Hiába vagyok Sipos György elegáns színészetének rajongója, hiába örülök Pájer Alma Virágvirtuálisan is valóságos nyúlfarknyi bejelentkezésének, épp ez a szál lebeg gazdátlanul a levegőben. Nyilván erről is a gyíkemberek tehetnek.
Fotó: Thealterphoto2023
(4. nap: Freeszfe: Kozmaa Zsófia Rebeka: Present imperfect; TÉR 12: Párker Péter; Freeszfe: Fodor Orsi: Johanna)