A Játszó-társak a Vígszínház és Kadarkai Endre YouTube-csatornájának közös, havonta jelentkező produkciója!

A teátrum beérkezett, jeles művészeit mindig egy fiatal kollégával ültetik egy asztalhoz, hogy közös munkáikról, szövegről, zenéről, táncról, beugrásokról, bakikról, kulisszatitkokról, színpadi csodákról, a színházcsinálás vidám vagy megható, ihletett és emlékezetes pillanatairól beszélgessenek Kadarkai Endrével.

A színpadi talkshowkat közönség előtt rögzítik.

1.

Presser Gábor: A nagy történetek a színházakban arról szólnak, hogy “nem hittük el”. Nem hittük el, hogy ebből vagy abból az előadásból lesz valami. Bejön a színész és hozza magával az egész napját. Hozza magával azt, amit délelőtt próbált, azt, hogy mi van a családdal, mi van a gyerekkel, mi van a szülőkkel, bármit, amit mondtak neki az utcán, hogy autogramot kértek tőle, vagy azt mondták neki, hogy “hát láttunk már jobbat, mint a nem tudom melyik előadás”.  

Wunderlich József: És még azt sem tudhatod, hogyha nem sikerül egy csekket befizetned délután, akkor az jó hatással lesz-e az esti előadásra vagy rossz hatással? 

2.

Presser Gábor: Bizonytalanok vagyunk, félünk megjósolni a sikert és minden kis bizonytalan momentumba beleképzelünk valami hatalmas tátongó csapdát. A Képzelt riportnál én azt éreztem, hogy ez bukás lesz, amúgy sem gondoltam, hogy most valami nagyon jó dolog készülne, és a társulat se nagyon szerette. (…) Az első felvonás után néma csend volt a nézőtéren, mindenkinek csak a hátát láttam, mert mentek már a büfébe. Én meg fölmentem a társalgóba, ahol mindenki marha jókedvű volt, ment a pohár csörgés, meg a duma, röhögés, és mondom a Lukácsnak (Lukács Sándornak), “te mondd, mitől van nektek ilyen jókedvetek”? Azt mondja: “mi a baj”? Hát mondom, “az, hogy meg vagyunk bukva.” És itt hozzátettem két rövid szót. Azt mondja: “miért?” Hát mondom, “mert senki nem tapsol”. “Ezek a végén itt fognak elpusztulni a sikertől” – mondta a Lukács.

3.

Presser Gábor: A Pinnokió musicalben az a tét, hogy valószínűleg már nem írok ezen kívül még egy zenés darabot. Rohadtul nem mindegy, hogy az utolsó milyen. Ennél nagyobb tétet nem tudok mondani, most lehetne itt patetizálni reggelig, de tulajdonképpen ez van bennem. Amikor minket elhívnak egy koncertre, már úgy értem, hogy az én generációmmat, akkor mindig az van benne, hogy “hát menjünk, nézzük meg, hátha most látjuk utoljára, gyere, Gizi, nézzük meg” őt. Ezzel együtt kell élni.

4.

Wunderlich József: Az egyik Padlás előadáson az történt, hogy ahogy elindultam, futottam a létra felé és leestem. Ez az a jelenet, hogy a Süni hegedül a tetőn és énekel. Előtte mi már a helikopter támadásban nagy fizikai melót végzünk. (…) Azóta mindig szoktunk fogadni, hogy na, vajon ma leesik-e a Wundi vagy sem. Ahogy fölpattantam és megindultam, már éreztem, hogy egy kicsit kiszalad a fejemből a vér. Beütöttem a térdemnek azt a lágy részét a térdkalácsomnál, de még volt bennem annyi erő, hogy felfussak, és akkor ott éreztem, hogy kezd elmenni a kép. Utána nekem filmszakadás következett. (…) Egyébként elég sokszor van olyan, hogy egy hajszálnyira vagyunk ilyen balesetektől. Rengeteg olyan pillanat van, nemcsak a Padlásban, A Pál utcaiban is, hogy egy jelenetből kijövök és az az érzésem, hogy “gyerekek, itt lehet, hogy egy milliméteren múlt, hogy az a létra nem csúszott ki alólam”. De említhetnék más előadásokat is. Például A diktátor tele van veszélyes jelenetekkel: létrán fölmászás, pirotechnikától kezdve minden, van olyan jelenet, amelyben meggyújtják a kezemet egy kesztyűben. (…)  Van olyan, hogy az ember, amikor kirohan a takarásba,  kap egy olyan bordást egy díszletelemtől, ami nem ott szokott lenni. És aztán azért nem lesz belőle hír, mert nem látta a néző… (…) Kínos eset történt például A Pál utcai fiúk 150. jubileumi előadásánál, ahol kamerák is voltak, naná! Többször jeleztem, hogy egy díszletelem nem, nincs megfelelően rögzítve és végül beszakadt alattam, én 340 magasból belezuhantam, majd utána a HVG pár perc múlva már ki is írta, hogy Wunderlich József rosszul lépett. Végül leszedték a hírt az oldalról, de addig pár ezer ember már elolvasta.

5.

Wunderlich József: Szerintem azért is csinálunk színházat, mert az igazságérzetünk nehezen elfojtható vagy eltüntethető,vagy eltaposható. Én azt gondolom, hogy a színházban a legkönnyebb kimondani bizonyos igazságokat, amiket az ember már lehet, hogy sehol máshol nem merne vagy nem akarna kimondani. De egy szerepben ki tudok mondani egy olyan igazságot, amit már lehet, hogy aJászai Mari téren sem mernék kimondani a 4-es 6-os megállójában, mert lehet, hogy öten rám jönnek és megvernek.