VígszínházGalambos ErzsiBalázsovits LajosCserhalmi György
  • facebook
  • instagram
  • 2022. október 2., vasárnap
    banner_bigBanner4

    “Jó érzés, hogy minden este adhatok a közönségnek valamit, amit hazavihetnek” – Interjú Mentes Júliával

    2022. szeptember 8., csütörtök 06:00

    Az idei évadtól kezdve Mentes Júlia is a Katona József Színház társulatának tagja. Kazimir Annamari a nyár folyamán kérdezte a fiatal színésznőt a pihenés időszakáról és arról, milyen út vezette új munkahelyére.

    Az interjú a nyár folyamán készült, a szerző, Kazimir Annamari.

    Hogy telik a nyár?

    Sokat utazom, pihenek, olvasok. Megpróbálom felhasználni a nyári szünetet arra, hogy feltöltsem az energiakészletemet, hogy ősztől minél frissebben tudjam kezdeni az évadot. Most Nápolyba készülök, az a kedvenc városom.

    És miért pont Nápoly, miért az a kedvenc?

    A szűk utcák, az ódon, magas épületek és a sikátorok nyüzsgő élete engem mindig elvarázsol, miközben néhány utcával arrébb szinte kong a csend. Ezt a kettősséget nagyon szeretem. Meg a Vezúv látványát. De úgy általában a városból áradó kultúra – ami persze egész Olaszország sajátja – magával ragadott.

    Egyáltalán nem szeretnék ünneprontó lenni, de ez azért lep meg kicsit, mert bár én még nem jártam ott, nemrég több ismerősöm is arra panaszkodott – egymástól függetlenül – hogy Nápolyt ugyan gyönyörűnek találta, de sajnos koszosnak és büdösnek is. Ezek szerint nagyon mást érzékeltetek a helyből.

    Annyi csodát rejt a város, hogy a kosz eltörpül mellette. Sokféleképpen lehet jelen lenni turistaként egy másik országban. Vihetjük a megszokott normánkat és megteremtjük, vagy elvárjuk a régi szokásainkat az új helyen, vagy belehelyezkedünk a hely sajátosságaiba és azokhoz a dolgokhoz kapcsolódunk, amit adni tud nekünk.

    Ez a mentalitás alapvetően jellemző rád? Mármint, hogy ott is a szépet látod meg, ahol mások inkább a hibákat?

    Általában igen. Alkatilag ilyen vagyok. Sokat mosolygok, amiért sokan is kérdezik, hogy nekem mindig jó kedvem van-e. Nyilván nincs, de a nehéz helyzetekben is eddig sokat segített a derűm.

    Mentes Júlia / Fotó: Dömölky Dániel

    Ha teheted, máskor is sokat utazol, vagy ez ennek a nyárnak a sajátja?

    Inkább ezé a nyáré. Kemény időszak van mindannyiunk mögött és még nincs vége. Mindenkiben rengeteg a feszültség, a kétely, bennem is. Ki akartam kicsit szakadni ebből. Egy utazás során ébernek kell lenni, figyelni a körülményekre, új helyzetekre és ez növeli a jelenlétet, ami a legjobb megoldás a szorongásokra. Nagyon szeretek egyébként egyedül utazni, ami tudom, hogy sokaknak furcsa, de számomra cseppet sem ijesztő. Sőt.

    Nem kell hozzá bátorság?

    Nem, sokkal inkább egy olyan fokú szabadságot jelent, amit máskor nem tudok, nincs lehetőségem megélni. Nincs határidő, csak a jelenre koncentrálhatok, az élmények begyűjtésére és mindezt teljesen a saját tempómban tehetem meg. Szeretek közösségben dolgozni de ilyenkor baromi jó senkihez sem alkalmazkodni. És fontos szerintem, hogy az ember tudjon egyedül lenni, csendben maradni, nem fecsegni állandóan, jobban figyelni úgy egyáltalán. És annyi jóságot, önzetlen segítséget kaptam eddig vadidegen emberektől, hogy sosem éreztem magam kiszolgáltatottnak vagy magányosnak.

    Tudsz olaszul?

    Konyhanyelven. De szívesen megtanulnám a különböző dialektusokat, nagyon érdekelnek.

    Mielőtt valami útikalauzzá válna ez a beszélgetés, térjünk rá a Katonás szerződtetésedre. Tudom, hogy Tarnóczi Jakabbal többször is dolgoztatok együtt korábban. Annak, hogy ő a színház rendezője lett van köze ahhoz, hogy jövő évadtól te is tag leszel? Hogy történt a megkeresés?

    Igen, Jakabnak van köze hozzá. Szerintem annak is, hogy hívtak, annak pedig, hogy igent mondtam, mindenképpen. A Katonához fűződnek a legtöbb és a legerősebb színházi élményeim is. Mindig csodáltam a színészi alakításokat. Egy olyan színház, ami negyven éven át igazi műhely tudott maradni. Szóval vonzó volt a lehetőség, hogy a társulathoz tartozhatok. A helyzet viszont kicsit bonyolultabban alakult.

    Nehéz volt elengedni egy olyan szerető és biztonságos közeget, mint a Thália, ahol az előző három évemet töltöttem, és mérlegelnem kellett, hogy időszerű-e a váltás. Először érkezett egy igen megtisztelő ajánlat egy másik színháztól, aminek nagyon örültem és már szinte átléptem a küszöböt, amikor felhívott Máté Gábor, hogy csatlakozzak a Katonához.

    Az időzítés miatt nem volt egy ideális döntéshelyzet, mert így visszakoznom kellett és időt kérnem a másik színháztól. Végül a Katona mellett döntöttem. Máté Gábor is rögtön Jakabot említette elsődleges kapcsolódási pontként amikor megkeresett. Szoros baráti és szakmai kapcsolat fűz össze bennünket. Évfolyamtársak voltunk az SZFE-n. Én Novák Eszter és Selmeczi György zenés-színész osztályába jártam, Jakab pedig Ascher növendékeként végzett. Több meghatározó közös munkán vagyunk túl, és két nagyon nehéz szerepet ajándékozott nekem, a Tassót az SZFÉ-n és Bernd Rózát a Thália Télikertben. Szóval a Katonás társulati lét, sok egyéb örömforrás mellett, a közös munka folytatására is lehetőséget teremt, ami csodás.

    Rögtön az első rendezésében benne is leszel és még miben?

    Igen, a Magányos emberekben, ami szintén egy Hauptmann darab, ahogy a Bernd Róza. Ezt októberben kezdjük próbálni, de előtte még lesz egy bemutatóm, Székely Krisztával a Hedda Gabler, amiben Elvstednét játszom. Krisztával egyszer röviden dolgoztunk együtt egy verses esten, úgyhogy izgatottan várom a folytatást. Évad végén még Zsótérral próbálok, aki pedig tanárom volt a Színműn.

    Talán felkészületlenségre utalhat, hogy nem tudom, hogyan lett a győri kislányból fővárosi színésznő, de mivel még pályakezdőnek számítasz és elég kevés anyagot találtam rólad a neten, fel merem tenni azt a banális kérdést, hogy hogyan lettél színésznő.

    Ja, semmi baj, egyáltalán nem banális a kérdés. De az igazság az, hogy amennyire lehetett, igyekeztem elkerülni az interjúkat, médiaszerepléseket. Lehet, hogy ez meglepő, de számomra ezek akkora stresszt okoznak, hogy már napokkal előtte alig tudok aludni. Úgyhogy ezért is nehéz rólam anyagot találni a neten. Most egyébként dolgozom ezen, szeretnék fejlődni benne, úgyhogy kértem segítséget, akivel kifejezetten az interjúkra tréningezünk.

    Ugye azért a mi beszélgetésünk előtt tudtál aludni?

    Hát, nem igazán… Igazából frusztrál egy csomó dolog. Egyrészt a felelősség, hogy az ember milyen üzenetet közvetít. Másrészt nehéz önazonosnak maradni, mert sok interjúra rátelepszik egy illedelmes máz, ami rettentően zavar. Ha pedig beleállsz valamibe őszintén, akkor kiadod magad, vállalnod kell, hogy szétszednek. Annyira tudok görcsölni képzeld, volt, hogy egy rövid írásos interjút hat órán át javítgattam…

    Hát remélem, hogy ezzel az anyaggal nem lesz ennyi utómunkád! Azzal azért próbálnálak nyugtatni, hogy egyrészt nagyon sok színész viszonyul hasonló borzongással a médiaszereplésekhez, másrészt sajnos az is elő tud fordulni, hogy egy hatórás javítás nem a művész pipfaxosságát, hanem az újságírói színvonalat jelzi…Na, de térjünk vissza az alapkérdéshez, hogy hogyan lettél színésznő.

    A felmenőim között nincs más művész, úgyhogy ez nem volt egy értelemszerű pálya. A gimnáziumi diákszínjátszás után jött egy kis kanyar az ELTE anglisztika szakán, de közben amatőr színtársulatoknál játszottam, majd a Pesti Magyar Színiakadémiára jártam. Éreztem, hogy otthonosan mozgok ebben a közegben. Bár ez kívülről nem látszik, magamban elég végletesen élek meg mindent, amire a színpad tökéletes terep. Plusz a színház lehetőséget ad, hogy közösségben legyünk egyrészt a többi színésszel, alkotóval, másrészt a közönséggel is, ami egy élő, organikus egységet alkot, amit nagyon jó újra és újra megélni.

    És jó érzés, hogy minden este adhatok a közönségnek valamit, amit hazavihetnek, örömöt, gondolkodni valót, vitatémát, akár példát is mutathatok a darabon keresztül. Úgyhogy jelentkeztem az SZFE-re és nem adtam fel, végül negyedjére vettek fel, zenés-színész szakra.

    Akkor a zenés irány nem volt koncepció, csak abban az évben épp ilyen osztály indult?

    Ötévente indult akkoriban zenés osztály. Amikor először jelentkeztem a Pelsőczy-Rába osztályba, akkor még prózaira készültem -mondjuk pont azon az egy rostán, amin tovább jutottam, az volt a feladatom, hogy zongorázás közben mondjak monológot. De utólag – és már közben is – azt éreztem, hogy ez volt az én sorsom és milyen jól alakult, hogy a zenés osztályba kerültem. A zene, a zenélés mindig fontos része volt az életemnek. Több hangszeren is játszom, de a fő a zongora, amit tizenkét évig tanultam. Az egyetemen maximálisan kiélhettem a muzsikusi vénámat is. Imádom, ha egy előadásban felcsendül egy kórus és együtt énekelhetünk. A színházban megszólaló zene rengeteg pluszt ad, ha jó érzékkel van belerendezve. A Jakab-féle Melancholy Roomsot is pont ezért szeretem nagyon. A folyamatosan hömpölygő zene és atmoszféra a vizuális élménnyel együtt annyira kitágítja a képzeletet, hogy hiába látja minden néző fizikailag ugyanazt, mégis mindenkinek más-más előadás születhet meg a fejében. A zene segítségével hagyja szárnyalni a fantáziát, ami fantasztikus. Nagyon remélem, hogy még sok ilyen bátor, kísérleti jellegű előadás születik majd a Katonában az én csatlakozásom után is.

    Mondtad, hogy egyedüliként vagy művész a családban. Hogy fogadták a pályaválasztásodat?

    Mostanra már ők a legnagyobb rajongóim, de azért ez nem volt mindig így. Eleinte nyilván aggódtak, mondták, hogy „legyen egy rendes szakmád is”. De én ezt teljesen megértem és megértettem akkor is. Nehéz megítélni, főleg civil szülőként hogy valóban van-e tehetségem, érhetek-e el sikereket, vagy csak egy egyirányú szenvedély és álom, amit kergetek. Szerencsére azóta kiderült, hogy volt értelme belevágnom és tényleg minden előadásomat megnézik. Sőt készülnek is, főleg édesapám. Utánaolvas mindennek, háttér információkat gyűjt a szerzőkről, a darabokról, sokszor többet tud, mint én, aki játszom bennük.

    Az a tapasztalatom, hogy a színész egy önmagában örökké kételkedő lény, mégis mindenkinél kell legyen egy pont, ami megerősíti, hogy érdemes folytatnia, amit elkezdett. Nálad mikor jött ez el? Mikor érezted úgy, hogy alkalmas vagy erre a pályára?

    Igen, ez valóban az állandó kétkedés és újrakezdés műfaja. Hiába játszottál ma jól, az másnap senkit nem érdekel, nem lubickolhatsz benne hónapokig, de még napokig sem. Minden alkalommal ugyanúgy meg kell küzdened érte.

    Azt gondolom, hogy azt nevezzük alkalmasnak, aki képes megtanulni és elmondani egy szöveget, rögzíteni instrukciót, figyelni a partnerre, koncentrálni több dologra egyszerre, van testtudata, képes belehelyezkedni egy karakterbe. Ilyenformán alkalmas vagyok, ez már korán kiderült. De ezen felül az a plusz, ami megfoghatatlan és nagyon is szubjektív, azt már nem lehet mérni és megítélni. Nem is dolgom. Ugyanazt az alakítást láthatja valaki hamisnak és csodálatosan őszintének. Ugyanaz a színész teljesíthet egyik nap pocsékul és szárnyalhat másnap.

    A Katonához csatlakozást milyen lelkiállapotban várod?

    Kíváncsisággal és tanulási vággyal várom.

    Egy utolsó, indokolatlannak tűnő, de szerintem érdekes, amolyan +1 kérdés: mi a fényűzésed?

    Hú, hát, így hirtelen az jut eszembe, hogy minőségi élelmiszer hozzávalók vásárlása.

    Mondjuk ilyen mértékű inflációnál ez egyre kevésbé idézőjeles fényűzés.

    Sajnos igen. De ezekre, ha megtehetem, nem sajnálok költeni. Jó fűszerek, olasz sonka, finom sajtok, vagy mondjuk növényi tej. Ilyesmi.

    Szerző: Kazimir Annamari

    banner_bigBanner1
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram