Azért költözött a Dessewffy utcába Várkonyi Judit, hogy közelebb legyen az imádott Operaházhoz. Aztán több mint 12 évnyi munka után távoznia kellett a dalszínházból – munkahelyi személyes ellentét miatt. Ennek is már 4 éve. Ma a Játékszínben – ugyanebben a munkakörben – azért boldog, mert színészlegendákkal dolgozhat együtt. Írókarrierje is meredeken ível felfelé, interjúkötetei és novellái után tavaly novemberben jelent meg első – erotikus – regénye, a Vénusz virrasztása.

Ami elsöprő közönségsikert hozott neki a koronavírus-járvány első hulláma alatt: a felnőtt gyerekeknek szóló szédületesen vicces online karanténsulija, amelyből kizárólag a hittan-videó verte ki a biztosítékot, de az is csak két embernél. 

Szemere Katalin interjúja

Az Operaházzal kapcsolatos fájdalmad feloldódott?

Olyan jó fordulatokat vett az életem rövid időn belül, hogy komoly okom nincs keseregni, csalódott lenni. Az Operában nagyon szép ívet futottam szakmailag: egy hónapon belül már állásom lett egy másik színházban, ugyanabban a pozícióban, ugyanolyan közel a lakásomhoz. Másrészt nem sokkal később megjelent írásom az Élet és Irodalomban, majd a tízmásodperces novelláimból két Kalandárium, dolgoztam a Budapest Bárral, Roby Lakatossal, majd jött a regényem. A zene hiányzik nagyon a mindennapokban, ahogy a folyosóról beszűrődik az énekesek gyakorlása-skálázása, a korrepetíciós munka. 

A távozásod után nem sokkal bezárt az Opera a rekonstrukció miatt. Voltál azóta az Erkel Színházban?

Egyszer és egyáltalán nem volt jó érzés. Olyan, mintha a szülői házamba szeretném megnézni a régi gyerekszobámat, de a hely már teljesen másé. Az Operába is elrángattak 1-2 hónappal az eljövetelem után, az persze elképesztően jó érzés volt, hogy az operaénekesektől a balettosokig, a világosítóktól a kellékesig majdnem mindenki üdvözölt. De az ember azért nem keres hetente ilyen megrázóan jó élményeket. 

Miért ennyire fontos az Operaház? Miért ezt a zenei intézményt választottad? 

Véletlenül kerültem oda. 2003 környékén összefutottam az akkori protokollfőnökkel, Uzoni Marikával, aki azóta az Opera Örökös tagja. Kérdezte, mi van velem. Akkor szűnt meg egy tévéműsor, ahol nagyon kezdő és meglehetősen béna futkosó riporter voltam. Ő javasolta, vigyek be egy életrajzot az Operaházba. Akkor asszisztensnek vettek fel.

Kinek az asszisztense lettél?

Kérlek szépen, az Operaház akkori vezető rendezője, Vidnyánszky Attila mellett voltam 4 hónapig irodai asszisztens. A hivatalos ügyeit intéztem. Abban a négy hónapban írtam az Operaélet-magazinba egy cikket, őszintén szólva nem emlékszem, kiről, de szerencsére Szinetár Miklós főigazgató olvasta. Sohasem felejtem el, 2004. december 27-én behívatott magához, nem tudtam, mit akar mondani. Amíg elértem az asztalához abban a nagy, gyönyörű szobában, úgy éreztem magam, mint amikor egy kisgyerek megtesz egy utat, ami sokkal hosszabb neki, mint a felnőtteknek. Kaptam tőle egy kis üvegangyalt karácsonyra, megvan ma is. Azt kérte, gondolkodjak el, maradok-e a következő ügyvezető igazgató mellett, olvasta az írásom, elég ügyesnek tart. Mondtam, persze, maradok. Így indult, és egy véletlennek köszönhetően sajtós munkakörben találtam magam – hál’ istennek.

Hogy működnek a véletlenek? Egy pillanatra elfordultál, és mire visszanéztél, ott ültél a sajtószobában?

Nem én fordultam el, hanem Karczag Márton fordult meg a folyosón, aki felajánlotta, hogy segít a sajtómunkában, erre szabadkezet kapott. (2013 óta ő az Operaház Emléktárának vezetője – a szerk.) Ő már akkor is régi bútordarabnak számított az Operában, abszolút profi a saját területén, de a segítést nyilván tartalmi szinten gondolta, és pont nekem mesélte ezt el. Pedig aligha van jobb feladatkör, mondtam, ő pedig megkérdezte, csatlakoznék-e. Hegyi Árpád Jutocsa, az akkori főigazgató engedélyezte. Évek kellettek, amíg valódi rutint szereztem. Mivel előtte dolgoztam a másik oldalon is, rádióban, magazinnál, picit tévében, tudtam, mivel lehet hatékonyan segíteni az újságírókat. Munkamániás vagyok, és bármilyen ötletem volt, az aktuális vezetés mindig nyitott volt az újra, az érdekesre. 

Sosem bántad meg, hogy nem lettél énekes? Annak készültél, konziban végeztél.

Dehogy, én nem lennék alkalmas a színpadi pályára. Nagyon érzékeny vagyok, és ha rám ordítana egy rendező, valószínűleg bőgve hazamegyek és másnap nem merek visszasomfordálni sem. 

Bármelyik főnök rád ordíthat.

Az igaz. Az opera nehezebb műfaj, speciális készségeket kíván, nemcsak zeneit, és ezeket nem éreztem magamban. Egy oratóriumban elmuzsikálnék (már nem), de megfelelni a rendezői elvárásnak éneklés közben – soha. De előtte sem képzeltem magam operaszínpadra, csak koncertekre. Aztán amikor láttam, hogy mások is legalább olyan ügyesek, mint én, elhúztam erről a pályáról. 

Az elmúlt 15 évben énekeltél nyilvánosan? Nem bulira gondolok.

Igen, kétszer. Ebből az egyik a régi énektanárom jubileumi koncertje volt, ahol az összes tanítványa fellépett. Nagyon örültem, amikor Keönch Boldizsár énekművész azt mondta utána: kincs van a torkomban. Aztán elvállaltam egy templomi esküvőt ismerősöknek, ami viszont világégés volt, annyira izgultam. Szóval van egy házaspár, akinek az esküvői élményei közé tartozik ez a penetráns aláfestés. Nem értem, hogy mertem megjelenni a vacsorán. Egyébként, amikor még csilingelő hangom volt, sokak esküvőjén kimondottan szépen énekeltem. Na, ők mind elváltak. Negatív házassági kabala vagyok. Amúgy mindig jobban tetszettek az enyémtől különböző hangfajok. A konziban is mély, vastag hangokat imitáltam otthon, porszívózás közben. 

Amikor a munkahelyi személyes ellentét miatt menned kellett az operából, az operaénekesek kiálltak melletted és hihetetlen mennyiségű munkaajánlatot kaptál. Miért a Játékszínt választottad?

Ez van a legközelebb a lakásomhoz.

Ennyire kényelmes vagy?

Igen, nekem az a luxus az életemben, hogy csak át kelljen sétálnom a munkahelyemre. A Centrálban is voltam interjún Puskás Tamásnál, de akkor még nyitva volt az Opera. Azt éreztem, ha minden nap ott kell elmennem oda-vissza, és mindannyiszor találkozom azokkal, akikkel nem dolgozhatok, azt nem bírnám ki.

Kallos Bea 12 képből álló búcsúfotósorozatot készített rólad és az Opera egy-egy híres művészéről. Minden felkért vállalta? 

Én találtam ki, hogy ezzel a kis PR-mutatvánnyal búcsúznék. A balettosok nem mertek igent mondani, az operaénekesek közül csak olyan volt, aki reklamált, hogy ő miért maradt ki belőle. Utána volt a fotósorozatból egy kisebbfajta perpatvar az Operában. De büszke voltam arra, hogy a szereplők nem álltak ki mögülem, volt, aki azt mondta, boldog, hogy a piszkos 12 részese lehetett. Amúgy ez legyen a legmocskosabb bosszú a világon. 

Egyszer sem akartál eljönni korábban?

Á, nem, azt hittem, onnan fognak koporsóban elvinni engem. Bár lehet, hogy meghalni bemegyek majd – mondjuk a Manon Lescaut közben.

Mit szeretsz a Játékszínbeli munkában?

Eleinte úgy éreztem magam, mint amikor egy gyereket kivesznek az intézetből, és átviszik lakásotthonba. Ez az új lakóhelyem, sokkal kisebb és más. Hála Istennek, ennek is megvan a misztikuma. Itt is találkozhatok olyan legendákkal, mint Szinetár Miklós. Gálvölgyi János, Bánsági Ildikó, Zsurzs Kati, Hernádi Judit, Kern András – jólesik látni őket. Bank Tamás, az igazgató, okosan vezeti a színházat. Pontosan átlátja, milyen előadások kellenek a szórakoztató színházba. És ezt nem a munkaköri kötelesség mondatja velem. Hiszen a Menopauza zenés darabot tömegek akarják nézni, a vezetés maximalizálta, egy néző hány jegyet vehet rá. Szóval szerencsére megvannak a rajongói a műfajnak. A Játékszínben normális időbeosztásban dolgozunk, van ebédidő, hétvége és elutazhatok, amikor nincs járvány. Az Operában nem tudtam úgy elutazni, hogy ne legyen minimum egy halott – nem vicc, ez azonnali hírt jelentett sok családi ünnep közepette  –, egy közlemény, valami rendkívüli helyzet. Volt olyan évad, amikor 32 bemutatót tartottunk és ehhez jöttek az egyéb események. Mind sajtóznunk kellett, hogy esténként meg lehessen tölteni két házat. Ez őrületes meló volt. A Játékszínben három, maximum négy bemutató van. Egyébként rájöttem, most is a fülemmel dolgozom. Másként nézek filmet, amióta prózai színészekkel dolgozom. Figyelem a szinkronokat, a reklámokat. Most meg arra vagyok büszke, milyen szépen beszélnek, milyen csodásan megelevenítik magyarul a szereplőt. Kinyílik rájuk a fülem.

A járványt hogy élitek meg?

Nehezen. Magánszínház vagyunk, nagy fejtörés Tamásnak, hogyan tarthatja meg a stábot. Most mindenki megkapja a fizetése jó részét. De irtó nehéz a tartalékokból úgy gazdálkodni, hogy nem tudni, mikor nyithatunk újra. Tervezünk előre. Elkészült a februári műsor, de rossz esetben ezeket is el kell majd halasztani. Szerencsére telt házakkal működött a pótelőadásos rendszer tavaly nyáron is. 

Féltél attól, hogy elveszíted a munkád? 

Nem, pedig félhetnék, mert a fiam elvesztette. Ő zenészként a szórakoztató- és a zeneiparban dolgozik. Nem derogálna semmilyen munka, ha rossz helyzetbe kerülnék. Nincsenek szüleim és senki, aki mögöttem állna. Takarítanék is, de mondjuk nem lennék árufeltöltő, mert sok emberrel nem szeretnék egy térben lenni, a vírustól félek. Attól nem, hogy épp takarításra kérnének fel. 

Gondoltál arra, hogy a karanténoktatásos vicces videókból kéne élned?

Mármint, hogy majomkodjak?

Van, aki ezt vloggernek hívja, más influenszernek, humoristának, standuposnak. 

Dehogy. Májustól karácsonyig nem is csináltam videót. Mondjuk ettől függetlenül az oldalamon növekedett a követők köre. 

Hihetetlen közösség alakult a Várkonyi Judit Hivatalos Oldalán, amely piedesztálra emelte a Tanárnőt.

Közösségi játék felnőtt gyerekeknek. Az benne a csodás, hogy én csak feldobom a labdát és ők pattogtatják. Okosak, érzékenyek, humorosak, rengeteg jó ember együtt. Fantasztikus kommentekkel, sokszor hangosan nevetek rajtuk. Karácsonyra csináltam most két videót, mert tudtam, hogy várják. Legalábbis az elsőt, a másik hülyeség meg adta magát: ez a háziorvosi szakkör, amelyet 30 ezren láttak. Érthetetlenül állok előtte. 

Biztos sokan megnézik többször is a videókat, a hittanosat én is rengetegszer láttam. Mindig annyira jót röhögök rajta. És hogy is indult ez az egész? Esküszöm, csak arra emlékszem, hogy a privát oldaladon valamit kiírtál, aztán a barátok, ismerősök rávettek, hogy csinálj ennek egy külön felületet.

Kiírtam viccből a privát oldalamon tavasszal, hogy matematika oktatást vállalok. És erre mindenki elkezdett röhögni, mert tudta, hogy diszkalkuliás vagyok. Kommentben sokan elkezdték írni, miket kéne még oktatnom. Te például akkoriban a Goodfood főszerkesztőjeként azt kérted, hogy gasztrooktatást vállaljak. Ez pont annyira lehetetlen, mint a matek, nem tudok és nem is szeretek főzni. Ezen felbuzdulva megcsináltam a gasztronómiát c és d-vitamintabletákkal. Innen nem volt megállás. Májusra kijátszottam magam, meg attól is izgultam, nehogy bárki azt higgye, hogy színésznek vagy influenszernek gondolom magam. A kommunikációs része nagyon foglalkoztatott. A tartalomgyártás kicsit közösségi médiás, kicsit pszichológiai feladat, átlátni, mi mennyit ér. Egyébként egyetlen videó, a hittan verte csak ki a biztosítékot két embernél. Az egyik azt írta: félrevezető a tevékenységem és felháborító. Szépen válaszoltam, de abszolút degradáló hangnemben, a „magával nem érdemes vitatkozni…” stílusban reagált. Aztán írt Csonka András színésznek az ügyemben, nem tudom, miért neki, majd a főnökömnek kétszer a Játékszínbe, amelyben azt is kilátásba helyezte, ha nem állít le, egészen magas szintre elviszi az ügyet. Egyelőre nem jött értem a rendőrség. 

A főnököd hogy reagált erre?

Először nem tudta, miről van szó, mert ő normális ember, nem facebookozik. Elgondolkodott, mit követhetek el, nem foglalkozik ugyanis azzal, hogy a munkatársai mit csinálnak szabadidejükben. Ő az első főnököm, aki sosem tett egyetlen rossz megjegyzést sem a könyveimmel kapcsolatban. 

Te tulajdonképpen ezt a hülyeséget bármilyen élethelyzetben és gondolkodás nélkül hozod.

Igen, a tartalom gyorsan megvolt, miközben zuhanyoztam vagy beraktam a mosogatógépbe az edényeket. Iszonyú hosszúak ezek a videók, 5-6 percesek – nem tudok vágni, következésképpen hiba nélkül, egyben kellett letolnom minden blődlit. Általában 3-4-szer vettem fel, mert volt, hogy kihagytam valamit vagy elröhögtem magam. Ennél jóval tovább tartott, amíg kiválasztottam, melyik ízléstelen fülbevalót vegyem fel, a sütéshez melyik a legnagyobb strasszos gyűrűm és milyen eltúlzott sminket rakjak fel, hogy elég tudományosan nézzek ki. 

Négy portrékötetet írtál, majd jöttek az ÉS-ben megjelent írások, utána a Tízmásodperces novellákból készült Kalandáriumok, majd a következő lépcsőfok: a regény. Már megkerülhetetlen volt a regényírás?

Csodálatos érzés, amikor Grecsó Krisztiánnak küldök egy novellát az ÉS-be, és azt írja vissza, hogy lehozza. Az első írásomra is ezt válaszolta, amelyet próbaképpen küldtem el neki. De ha nincs M. Nagy Miklós, valószínűleg nincs regényem. Megvolt a kézirat, csak nem jutottam előre. Novellákban van egy sajátos hangom, Kácsor Zsolt író-újságíró barátom szokta mondani rólam, hogy remek sprinter vagyok. Felkértek amúgy regényírásra rögtön az operai pályafutásom után, és Kácsor azt javasolta, próbáljam meg, jó vagyok-e hosszútávfutónak is. Közben jött Horgas Péter ötlete: az erotikus jellegű novelláim nyomán csináljak egy könyvet, de az első kiadó visszalépett. Igazság szerint, nekem sem tetszett az a kéziratom. A karanténban azt a tippet kaptam, jelentkezzem a Helikonnál. A novelláimat küldtem el, amire az irodalmi szerkesztőtől, M. Nagy Miklóstól már másnap gyönyörű levél érkezett. Bekérte a levélben említett kéziratot is. Azt mondta: nagyon jó lesz, csak a szürreális részektől tisztítsam meg, hozzam le a történetet a mába. Akkor jöttem rá, ami megállt novellában, azt kilökte magából a hosszú szöveg, és pont ezt a szürrealitást nem szerettem benne. Mikor megfosztottam ettől, azt kérte Miklós: legyen ez egy regény, duplázzam meg az anyagot! Három hetem volt arra, hogy kitaláljak egy családot a főszereplőnek. Teljesen más élete lett, mint nekem. Ráadásul valós alanyok történeteit szőttem bele a regénybe, tíz színpadi művésznő legmaradandóbb erotikus élményeit. 

Miért ezeket a nőket választottad? Van köztük színész, táncos, énekes.

Horgas Péter volt az ötletgazda, a személyes nexusaiból is vannak alanyok és Kállai-Tóth Anett színházi fotóséból is. Az enyém Pokorny Lia, Oláh Ibolya, aki a szomszédom volt és Kalandárium könyvbemutatómra jött énekelni, Vizin Viktória operaénekesnő és Tóth Enikő színésznő, aki sokat játszik a Játékszínben, és ugyancsak ebből a körből Szőlőskei Timea.

Írsz újabb regényt vagy most elég volt egy időre?

Meg akarom írni a férfiváltozatot. Ez persze sokkal nagyobb feladat lesz. Nagy kérdés az is, hogy női fotóssal és íróval ugyanolyan készségesek lesznek-e a férfiak, mint a nők voltak velünk. Ki kell találnom, mi az, ami a férfiaknál működik. Nehezebb feladat, mint a novella, ami nekem olyan, mint egy nagy kilégzés, bennem van, és „könnyedén” kifújom. De mindig érdekelnek az új dolgok. November óta például festek itthon. Találtam egy nőt a YouTube-on, vele festek. A tematika kizárólag giccs, pipacsok, 4-5 óra, amíg egyetlen képet elkészítek. És olyan vagyok utána, mint, akit megvertek, mivel azt sem tudom, hogy kell fogni az ecsetet. Ősszel meg drámaírói kurzusra jártam Györei Zsolthoz. Jó az embernek felismerni a pótolható hiányosságait, például a hazai drámairodalomból. És az is kiderült, színpadra írni ismét teljesen másfajta technikát igényel, mint a regényírás. Pokorny Lia barátnőmnek írok most egy darabot, és felkértük Zöldi Gergely dramaturgot a csapatunkba. Nagy kedvem van ehhez, Lia ugyanis olyan, mintha a szinkronhangom lenne, nagyon jól tudunk együtt sírni és nevetni. Főleg sírni. A témát egyelőre nem szeretném elárulni. Két éven belül jó lenne, ha megvalósulna.

És a rajongók biztos azt kérdeznék, lesz-e még tanáros videód?

Úgy érzem, ez 2020 poénja volt. Ha csinálnék újabbat, megtanulnék minimum vágni, aláraknék zenét is. Kicsit továbblépnék. Megbolondítanám totális hülyeségekkel. Az eddigiek összhangban voltak azzal a sufnituninggal, amelyre sajnos a pedagógusok is rákényszerültek. Jól tükrözte, hogy 2020-ban ilyen hülye év volt. Túltolni viszont nem szabad. 

Szerző: Szemere Katalin