A szegedi színház Élve megégetve – boszorkánytéboly című új darabja nem historizál és nem is aktualizál: inkább egy időtlen lenyomatot próbál nyújtani arról, hogyan zajlanak ezek a jogi köntösbe bújtatott gazemberségek az országban 1728-tól napjainkig – mondta Koltai M. Gábor. A rendezővel beszélgetett a Szegedi Tükör.

– A szegedi színház kereste meg az Élve megégetve című darabbal, vagy választhatott, mit rendez?

– Barnák László főigazgató kérte föl Lőrinczy Attilát, hogy a tavalyi Székely Csaba-darab után ismét egy kortárs ősbemutató íródjék a Szegedi Nemzeti Színház számára. És ezzel egyidejűleg keresett föl engem azzal, hogy a készülő darabot színpadra állítsam. Ő javasolta a témát is, vagyis azt, hogy az 1728-as szegedi boszorkányperekből induljunk ki. Amikor igent mondtam a felkérésre, még csak a cím és a téma létezett, magából a szövegből még nem készült el egy sor sem. Így részese lehettem annak az izgalmas folyamatnak, ahogy ez az inspiráló elgondolás fokozatosan alakot ölt és valódi darabbá formálódik. Nagy vállalás, hogy egy színház évről évre a kortárs dráma bölcsőjévé is váljon, de úgy tűnik, a Szegedi Nemzeti Színház kedvvel és kíváncsisággal tesz eleget ennek a fontos feladatnak.

– Ismeri korábbról a szerzőt, Lőrinczy Attilát?

– 2014-ben rendeztem Nyíregyházán Attila Balta a fejbe című darabját. Élvezetes munka volt az is, szerettük csinálni. De kollégákon, barátokon keresztül legalább húsz éve ismerjük egymást.

– Úgy játsszák a darabot, ahogy ő eredetileg megírta, vagy közösen dolgoztak még rajta?

– Ahogy a színlap is feltünteti, hárman felelünk a darab szövegéért: Lőrinczy Attila mellett Zsigó Anna dramaturg és jómagam. Inspiráló és örömteli alkotófolyamat volt: a szöveg túlnyomó részét Attila írta, de a cselekmény fordulatait, a szereplők viszonyait, a közöttük épülő szituációkat közösen, hármasban találtuk ki. Néhány részletet Annával ketten írtunk, hozzávetőleg a szöveg negyedét, de ezekben a részekben is az Attila által megálmodott figurákat beszéltettük tovább, úgy, ahogyan ő életre keltette őket. És mindez megfordítva is igaz: abban a 75 százalékban, amit Attila írt, ott sejlenek az Annával közös sugallataink. Ma már rengeteg színpadi szöveg születik ehhez hasonló módon, de én most először vettem részt ilyesmiben: rengeteget tanultam belőle, és végtelenül izgalmas élmény volt.

– Nyilatkozta, hogy több szegedi színészt is ismert már korábbról. Kiket és mire kért fel?

– Molnár Erikával a Stúdió „K”-ban dolgoztunk együtt Howard Barker Európa, Európa című darabján. Vicei Zsolttal is van közös múltunk, Petőfi Tigris és Hiéna című drámájában nyújtott alakítása a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban máig emlékezetes maradt számomra. Tánczos Adrienn-nel Zalaegerszegen dolgoztunk, Füst Milán Boldogtalanok című tragédiájában, ezt szintén a legfontosabb szakmai találkozásaim között tartom számon. Szegezdi Robival is Nyíregyházán dolgoztunk együtt, Ulickaja Orosz lekvárját állítottuk színpadra, amiben Vicei Zsolt is játszott.

– Milyennek tartja a csapatot?

– Kreatív munkára éhes, felnőtt és felelősségteljes társulatot ismertem meg a szegediekben. Értik egymás színpadi fogalmazásmódját, és jól eligazodnak abban, hol van szükség az ő gondolataikra, ötleteikre, és mikor kell az általam hozott formák között maradniuk.

– A vendégművészt, Fekete Patríciát is ön választotta?

– Patrícia tanítványom a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Novák Eszter és Selmeczi György osztályában. Most, hogy negyedévesként szakmai gyakorlathoz igyekszünk segíteni őket, örömmel csaptam le a lehetőségre, hogy magammal hozhatom őt Szegedre.

– Reneszánsz horrorból doktorált a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Vérfagyaszó rendezésre számíthatunk?

– Még nem jutottam el a doktori védésig, de valóban ezt a témát kutatom, Shakespeare kortársainak angol színpadi horrorjait, és ebből írok könyvet is. Kétségtelenül inspirált az Élve megégetve kapcsán, ahogyan ezek a reneszánsz szerzők megalkották a maguk egyszerre vérfagyasztó és fekete humorú színpadi nyelvét, és egyfajta mulatságos horrorrá ötvözték a politikai haszonszerzésben, személyes leszámolásokban és rejtve erodálódó családi viszonyokban rejlő iszonyatot.

– A boszorkányperek kapcsán mennyire aktuálpolitizál? Látunk benne mindennapjaink bűnbakkeresései, ámokfutásai közül?

– Minden boszorkányper óhatatlanul is keresztmetszetet nyújt az országról, ahol történik. A tömeges feljelentések, a társadalmi félelmeket céltudatosan csatornázó és kihasználó városvezetők, a koncepciós perek sajnos nem kizárólag a régmúlt emlékei. Jó volna azt állítani, hogy ez egy háromszáz éves történet, de sajnos nem így van: azok a folyamatok, amelyekből az ehhez hasonló kirakatperek és bosszúhadjáratok fakadnak, ma is a társadalom mélystruktúrájában rejlenek. Ebben az értelemben az előadás nem historizál és nem is aktualizál: inkább egy időtlen lenyomatot próbál nyújtani arról, hogyan zajlanak ezek a jogi köntösbe bújtatott gazemberségek az országban 1728-tól napjainkig.

– Az olvasópróbán egy Goya-képet idézett, „Az ész álma szörnyeket szül” címűt. Mit akart ezzel szemléltetni?

– Goya nagyon sokat tudott arról, miféle szorongásos rémálmok lappanganak a hétköznapok felszíne alatt. És egy olyan társadalomban élt, amelyben mindennaposak voltak a boszorkányperek. Annyira szembeötlő a hasonlóság a darab világa és az övé között, hogy néhány festménye és metszete az előadás díszletében is megjelenik. „Az ész álma szörnyeket szül”, ahogyan a címében is ott rejlik, érzéki ábrázolása annak, hogy ha a szellem, a ráció, a felnőttség elszunnyad, rémisztő babonák, félelmek és elfojtások gomolyognak elő a tudattalanból. A békés felszín alatt rémületes massza kavarog, készen arra, hogy előtörjön és megmérgezze mindennapjainkat.

Forrás: Szegedi Nemzeti Színház