Józan László színművészt kérdezte a Nők Lapja Hogyan lettem? című interjú sorozatában, amelyben élményekről, gondolatokról esik szó, amelyek meghatározzák egy ember sorsát. Milyen hatásokra válunk azzá, akik ma vagyunk? Józan Lászlótól azt is megtudhatjuk, mi történt, amikor kimászott a Grand Canyon egyik szirtjére.

„Kárpátalján nőttem fel, viszonylag nagy családban, anyukámnak több testvére volt. Tőle a rend szeretetét kaptam, már-már kényszeresen rendmániás vagyok, megvan mindennek a helye a táskámban, a lakásban, az életemben is. Anyukám szívesen gondoskodott másokról, kis túlzással, ha volt egy fél kenyere, a felét odaadta annak, akinek szüksége volt rá. Picit talán ebben is hasonlítunk. Hét éve, harmincéves koromban halt meg, ötvennyolc évesen. Apukám most is Kárpátalján él, mezőgazdasággal foglalkozik, növénytermesztéssel, és nagyon jól érzi magát benne. Tőle a kitartást örököltem, ami a legnagyobb akadályokon is átsegített” – fejtette ki a Nők Lapjának a színész, aki a színházzal teljesen véletlenül találkozott.

„14 évesen beneveztem egy mesemondó versenyre, ami után az egyik zsűritag, Vidnyánszky Éva, a beregszászi magyar színház gyermekstúdiójának vezetője odajött, és megkérdezte, van-e kedvem csatlakozni hozzájuk. 2005- ben felvettek a színművészetire, 2022-ig a Vígszínház tagja voltam, azóta szabadúszóként dolgozom. Imádom a szakmámat, azt a fajta szabadságot, amivel jár… de azért akad nehezebb oldala is” – mesélte Józan László, aki próbálja a szabadnapjait úgy kihasználni, hogy elmehessen olyan helyekre, ahova addig még nem jutott el.

„Szeretem a tengert, megnyugtat. Ha tehetném, tengerparton laknék, de Magyarországon erre nincs lehetőségem. A legnagyobb élményem viszont a Grand Canyonhoz fűződik: néhány éve láttam, és olyan a hely kisugárzása, mint sehol máshol. Megérkeztem, kimásztam és kiültem egy szirtre, amire egyébként nem lett volna szabad, és vagy egy órán át néma csöndben figyeltem a tájat. Megértettem a természetet” – fejtette ki a színész.

Forrás: Nők Lapja 2024.07.31 – 74. oldal