KulisszaTakács KatiJordán TamásszinkronAbigélJózsef Attila Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 19., kedd

    Sosem adták fel az álmukat – Kulisszatitkok a József Attila Színház táncosnőitől

    2021. január 8., péntek 06:00

    Le sem tagadhatnák, hogy táncosnők. Kecses mozgásukból nemcsak a mozgás szeretete árad, hanem a zene és a ritmus is. Mind a ketten a József Attila Színház csapatát erősítik. 

    Pálfi Gabriella / Fotó: Kállai-Tóth Anett

    Más-más stílusát képviselitek a szakmátoknak. Meséltek a kezdetekről? 

    Pálfi Gabi: 7 évesen kezdtem egy dunaújvárosi Táncművészeti Általános Iskolában, édesanyám vitt oda, mert túlmozgásos kislány voltam, és az úszás mellett a tánc volt a másik dolog, ami érdekelt. Iskolaotthonos rendszerben tanultam, az elméleti órák mellett külön táncművész képzést is kaptunk. Versenyeken, gálákon, ünnepségeken szerepeltünk. Nagyon sokat köszönhetek a Mestereimnek, mert Ők indítottak el ezen a pályán, és rengeteget tanultam alázatról, szorgalomról és kitartásról. Gimnázium alatt pedig elkezdtem megismerkedni a különböző kortárs-és modern tánc technikákkal.

    Érettségi után az ELTE-n tanultam tovább, mint rekreációs-, és egészségfejlesztő, mert szerettem volna egy B- opciót is, és egyáltalán nem bántam meg. Jutott energiám és motivációm arra is, hogy a főiskola mellett folyamatosan képezzem magam kurzusokon, órákon. Másoddiplomaként jutottam el az akkor még Táncművészeti Főiskolára, egyszerűen nem tudtam feladni azt az álmomat, hogy diplomás táncművész legyek.

    Lukács Viki: Az, hogy a tánccal dolgom van, egészen hamar, már gyermekként megmutatkozott. Óvodás koromban önálló produkciókat koreografáltunk a játszótársaimmal, amit rendszeresen elő is adtunk. Később az iskolában tanítás előtt és után, valamint az ünnepek alkalmával is osztálytársaimmal hasonlóan szórakoztattuk a közönségünket. Jártam aerobikra, társastáncra és atlétika versenyeken is részt vettem, mégis a színházban éreztem igazán azt, hogy megérkeztem. Hatévesen tévedtem be Fásy Ildikó balettórájára, onnantól kezdve táncegyüttesének tagja lettem, ahol 15 éven keresztül tanultam klasszikus balettet, jazzt, show- és moderntáncot, esetenként pedig más stílusokat is. Az International Dance Organization és a Magyar Divat- és Sporttánc Szövetség keretein belül részt vettem hazai- és nemzetközi versenyeken, ami az évek során olyan stabil alapot és tapasztalatokat adott, amiből a mai napig merítek. Együttesünkkel többszörös Magyar- és Európa- bajnoki címben, Világkupa 3. helyezésben, valamint a Győri Balett Különdíjában és Érdemes Sporttáncos Kitüntetésben részesültem, ami azért fontos számomra, mert sok év kitartó munkája előzte meg, és egy olyan visszaigazolást jelentett, hogy érdemes elindulni ezen az úton. Gimnáziumi éveimet a Német Nemzetiségi Gimnáziumban töltöttem, ahol a néptánc és a hagyományőrzés kiemelt fontosságú volt, rendszeres élőzenés színpadi szereplésekkel. 2013-ban megismerkedtem az Attraction Látványszínház művészetével is. Ezt követően egyetemi tanulmányaimat az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytattam, ahol sportszervezőként diplomáztam, vele párhuzamosan pedig színházi táncos szakon végeztem. Ezután szabadúszóként több hazai produkcióban és előadásban részt vettem. 2017-ben beugróként kerültem be a Csókos asszony című operettbe, amit további beugrások követtek a Vesztegzár a Grand Hotelben és A pápanő előadásokban, majd ezután állandó tagja lettem a tánckarnak és az újabb előadásoknak is. Így jutottam el a József Attila Színház színpadáig. 

    Lukács Viktória / Fotó: Kállai-Tóth Anett

    Emlékeztek a pillanatra, amikor megszületett a gondolat: táncosnő leszek? 

    Lukács Viki: Ez valójában kezdettől fogva magától értetődő volt. Nagyon hálás vagyok, hogy a legelején megkaptam ehhez azt a támogatást és megerősítést, ami segített abban, hogy elinduljak ezen az úton, bontogassam szárnyaimat, és hagyták, hogy csináljam. Később, amikor nehéz vagy bántó helyzetekbe kerültem, ezekhez mindig vissza tudtam nyúlni. Egyfajta belső bizonyosság, ösztönös kifejezni és alkotni vágyás mindig jelen volt bennem. Valahányszor színpadon voltam vagy megszólalt a zene, azt éreztem, ez az. Otthon vagyok. 

    Mikor másokat látok táncolni, vagy előadásokat nézek, akkor is ezzel a varázslattal a lelkemben figyelem őket. Bármilyen műfajról is legyen szó. A közeg, amelyben felnőttem elképesztő tehetségekkel és energiákkal volt tele. Folyamatos inspirációt jelentett, állandó alkotni és fejlődni akarást. Rendszeresen kaptam visszajelzéseket, hogy érdemes ezzel foglalkoznom. A mesternőm, akinek a kezei között felnőttem, olyan hittel nevelt és biztatott, amely biztonságos teret adott ahhoz, hogy az előadásomon keresztül meg merjem mutatni mindazt, ami bennem van. Mindezek összességében határozták meg a döntést, hogy professzionális szintre szeretnék eljutni.

    Pálfi Gabi: Nem hazudok, ha azt mondom, már kislányként a színpad és a balett terem volt a második otthonom. Egész gyerekkoromban fellépésekre, vagy versenyekre jártam, míg más korombéli gyerek hétvégén a játszótéren játszott. Soha nem panaszkodtam, üresnek éreztem volna magam e nélkül.

    Végtelen lenne a sor, akiknek köszönhetem, hogy az lettem, aki, de talán kiemelném Bakó Gábort, aki 18 évesen elvitt a Győri Nemzeti Színház egyik darabjába. Akkor éreztem először, hogy egy igazi társulat tagja lehetek, még ha külsősként is. Illetve Máthé Gabriellát, akinek a kortárs táncot, és partnering-et köszönhetem, jó csapat verődött össze, akikkel a hivatalos órák után, néha még éjfél után is a teremben maradtunk és gyakoroltunk.

    Minden gyereknek van egy álma, ehhez képest a választott hivatás, nos, nem mindig fedi az elképzelteket. Nálatok az elvárás és a valóság találkozott?

    Lukács Viki: Bizonyos szempontból igen, bizonyos szempontból viszont nem. Tulajdonképpen, a színpadon nőttem fel, így volt rálátásom, és tudtam, hogy mivel jár. Sok nehezítő körülményt kaptam és számos nehézség ér továbbra is, de hiszem, hogy ez az út része. Voltak előttem konkrét példák, akiket figyeltem, és folyton kerestem az engem inspiráló személyeket, akikre felnéztem, és megerősítettek abban, hogy amiben hiszek, annak van relevanciája és érdemes kitartani. Egyébként pedig, ha valamivel dolgunk van, érezzük, hiába minden, a belső indíttatás úgysem nyugszik, és csinálni szeretnénk.

    A szüleim a való életre neveltek, hogy két lábbal a földön álljak, és pedagógusaimtól, mestereimtől is igazi útravalókat kaptam, amely tanítások minden alkalommal velem vannak, és a fülemben csengnek. Őszintén hálás vagyok nekik. Alázatra, tiszteletre, fegyelemre, hasznosan befektetett időre és munkára tanítottak.

    Horváth Ádám, Pálfi Gabriella / Fotó: Kállai-Tóth Anett

    Így, bevallom, rendkívül zavar, hogy ez manapság nem minden esetben szempont az érvényesülés és megítélés terén. Fáj a szívem a valóban jó szándékú, értéket képviselő, tehetséges emberekért, ahogyan azért is, amilyen szinten a táncművészek megbecsülése áll.

    Azonban továbbra is a hitelességben hiszek, és abban, hogy ha nem az elképzeléseink szerint alakulnak a dolgok, nem kell lemondani önmagunkról és az álmainkról, csak a megfelelő helyet és közeget kell megtalálnunk, vagy épp megteremtenünk, változtathatunk, de az is lehet, hogy még fejlődnünk kell a kívánt célhoz. Nem könnyű, de semmi sem erősíti jobban az önmagunkba vetett hitet, belső erőt és meggyőződést, mint amikor sikerül elérni. Azok a pillanatok és élmények pedig, amit egy-egy előadás során, illetve után átélhetek, mindig megerősítenek abban, amiért érdemes és szeretem csinálni. Jó érzés a részének lenni. 

    Pálfi Gabi: Nekem mindig az volt az elképzelésem, hogy egy művész beutazhatja a világot, sokfelé eljuthat, ráadásul úgy, hogy közben azzal foglalkozhat, amit szeret. Szerencsés vagyok, mert nekem ez megadatott, dolgozhattam Belgiumban, Olaszországban, Görögországban, Németországban. Nem voltak nagy elvárásaim, és néha nem is fogadtak olyan munkakörülmények, mégis mindenért kárpótolt az a fajta nyíltszívűség, amit külföldi munkáim alatt tapasztalhattam.

    Hónapok óta alig álltok színpadon. Hogy tartjátok magatokat kondícióban? 

    Pálfi Gabi: Egy táncosnak szerintem igénye saját magával szemben, hogy figyeljen a teste karbantartására, az étkezésre. Szerencsére online felületen tudok tanítani, hetente négyszer erősítünk, nyújtunk, tréningezünk, mellette a Megathlon SE tagja lettem, így heti 2-szer úszó edzésre is járok, amit nagyon szeretek. Igyekszem kontroll alatt tartani a cukor és a hús bevitelét is.

    Lukács Viktória / Fotó: Kállai-Tóth Anett

    Lukács Viki: Táncművésznek lenni hivatás, és elengedhetetlen hozzá a megfelelő életmód követése, aminek a jelenlegi helyzet a körülményeit megváltoztatta és nehezítette ugyan, de azt gondolom, fenntartható. Igyekszem egészséges életmódot folytatni, odafigyelek a mentális és fizikai állapotomra, a táplálkozásomra és a megfelelő vitamin-, illetve folyadékbevitelemre is. Rendszeresen tréningezem, fejlesztem az állóképességem, erősítek és nyújtok. Számos lehetőség adódik erre most már online is, ezért időnként a megszokott gyakorlataimat egy-egy új, számomra érdekes mozgásformával egészítem ki. Előfordul, hogy jógázom, pilates tornát végzek, vagy például ismerkedem a tai chival. Jelenleg foglalkozom koreografálással is, így a kreatív alkotói munka szerencsére nem hagyja, hogy elveszítsem a lelkesedésem. Sokat improvizálok, a motivációmat pedig igyekszem úgy is fenntartani, hogy amikor tudok, előadásokat nézek.

    Egy kis öröm az ürömben, hogy a kialakult helyzetnek köszönhetően lehetőség nyílt olyan hazai és külföldi előadásokat is online megnézni, illetve konferenciákon és workshopokon részt venni, amelyeken egyébként máskor nem feltétlenül tudnék, és rendkívül inspirálnak.

    Melyik előadás hiányzik a legjobban? Melyik a kedvenceteket? 

    Lukács Viki: Alapvetően mindegyik előadást szeretem. Élvezem, hogy különböző stílusú koreográfiáink vannak, és többféle karaktert kell megformálnunk, ezért úgy érzem, hogy több oldalam is megmutathatom. A Vesztegzár a Grand Hotelben és a 9-től 5-ig előadásaink hiányoznak nekem a legjobban. Mégis, ha választanom kellene, jelenleg a 9-től 5-ig a kedvencem. 

    Pálfi Gabi: Nekem abszolút kedvenc az Amadeus. Talán amiatt is, mert nagyon szeretem a klasszikus zenét, főleg, hogy élőben játszik a zenekar a darabban, illetve nem igazán tudtunk belőle elegendő előadást játszani, hiszen a teljes zár a premierünk után 1 hónappal következett be. 

    Jó munkafolyamat volt két olyan alkotóval, akikkel lehetett ötletelni, átbeszélni a mozdulatok, a jelenetek „miért”-jeit. Nagyon mély darab, sokszínű, remek dramaturgiával.

    Épp csak elkezdődött a 2021-es év. Milyen fogadalmaitok vannak vagy épp kívánságaitok az új évre? 

    Lukács Viki: Fogadalmak helyett én inkább azt tartom hatékonynak, ha céljaink vannak. Miután eldöntöttem, hogy mi az a változás, amit szeretnék, a konkrét, önmagam számára egzakt módon meghatározott, leírt és átgondolt lépések megfogalmazásában hiszek. Amikor tudom, hogy mit, miért, mikor és hogyan szeretnék megvalósítani, és milyen lépések szükségesek ez ügyben, majd ezt követően meg is teszem őket, tehát cselekszem. Ezt pedig már akár az adott nap elkezdhetjük, nem csupán az új évben. Eddig is igyekeztem tudatosan élni, azonban azt gondolom, hogy a tavalyi év sok mindenre világított rá, sok tanítás érkezett és megerősítés mindazokkal az értékekkel kapcsolatban, amikben hiszek, így fő céljaim közé tartozik, hogy ezeket továbbra is sikerüljön képviselnem, a felismeréseket pedig beépítenem az életembe. Másrészről pedig egészséget, kellő mennyiségű valódi szeretetet, erőt és igaz kapcsolódást kívánok mindenkinek, valamint azt, hogy találják meg hivatásukat, egyensúlyukat és boldogságukat, másoknak nem ártva ezzel. Sokkal jobb hely lenne ez az egyébként csodálatos világunk.

    Pálfi Gabriella / Fotó: Kállai-Tóth Anett

    Pálfi Gabi: Azt hiszem, mindenki az előző év után egy kis harmóniát kívánna. Én is így vagyok ezzel, illetve egészséget, és azt, hogy minél előbb normalizálódjon az életünk. 

    A COVID azt hiszem megmutatta nekünk, embereknek, hogy minden, amit biztosnak vélünk, néha azonnal el tud veszni és muszáj improvizálni. Szeretném azt kívánni, hogy egyenesbe jöjjön a színházak élete, újra tudjunk játszani teltház előtt, és újra meg tudjam ölelni a szüleimet.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -