Juhász András intermédia-művészt Seres Szilvia kérdezte a Digikult.hu oldalán. A színházi alkotó mesélt pályájáról és Végtelen dűne című installációról, ami a nemzetközi látványtervezői világkiállításon, a Prágai Quadriennálén elnyerte a legjobb kiállításért járó díjat az Országok és régiók szekcióban.
A teljes interjút itt olvashatják.
A 90-es években a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába járt, bőr szakra és a Love Barikád acid techno partyjaira készített látványt olyan helyeken mint az FMK, a Fáklya Klub vagy a Diáksziget. A Kisképző után jött a MOME, ahol 2003-ban diplomázott: „Nem volt eldöntött, hogy mire is képez a videó szak, ami nekem kifejezetten jót tett. Elsőben volt egy közös, egy éves alapképzés az összes évfolyamnak.
A formatervezéstől mintázáson, színtanon át a linómetszésig sok, a videótól távol álló dologgal foglalkoztunk. Jól éreztem magam ebben, mert szeretem a manuális dolgokat, gondolkodni is csak rajzolva szeretek.
Az animáció és a videó harmadikig együtt ment, ami miatt ebben az időszakban is nagyon sokféle dolgot kipróbálhattam. Az, hogy ilyen sokféleséggel találkoztam az egyetemen és rengeteg kifelyezési formát próbálhattam ki – de szinte mindegyiket érintőlegesen – egyrészt megfosztott az elmélyülés lehetőségétől, másrészt viszont egy megnyugtató rálátást engedett a vizuális művészet, ezen belül a mozgóképalkotás széles spektrumára.”
Első színházi munkája is a technokultúrához köthető, 2000-ben hívták a Táp Színház Techno-varieté című előadásába, ahova VJ-ként érkezett, de aztán a díszlet is az ő tervei alapján alakult és volt egy jelenet, amit önállóan, táncosok közreműködésével készített:
„Hirtelen azt éreztem, hogy „megérkeztem”, ami Vajdai Vilmos munkamódszerének volt köszönhető.
A Táp Színházzal azóta is rendszeresen dolgozom, bár egyre kevesebbet. Egyik izgalmas projektünk volt a Keresők (Halász Péter emlékére), amit a Katona József Színház Kamrájában csináltunk. Ez egy „hangképregényfilmszínház” volt, amihez Vili Molnár Péter novellájából készített rádiójátékát használta fel. Mivel a hanganyag készen volt, ezért a látványt lehetett úgy vágni, mint egy filmet, pontosan lehetett tudni, hogy mikor, mi jön. A színészek eltátogták a szerepet, én pedig rajzoltam hozzá egy képregényes hangulatot. Juristovszky Tamara csinálta a rajzolt jelmezeket, ami nagyon jól össze lett hangolva a látvánnyal”.
2005-ben jött a következő fordulat, az első önálló akciója Rész-M címen, ami bekerült a Trafóban megrendezett Inspiráció Fesztivál programjába, később pedig a Temps d’Images Fesztivál keretében valósult meg Rómában, Düsseldorfban és újra Budapesten. További produkciókat is készített a Trafóban: „Volt egy produkció, amiben hirtelen minden megnőtt körülöttem. Volt forrás, szereplők, zenészek, díszlet, minden adott lett hirtelen. Landscape – „videóáldozat” volt a címe. Az első bemutatója alapján be is jutottunk a SZSASZ versenyprogramjába. A folyamat végén azt éreztem, hogy túlnőtt rajtam a feladat. Nem tanultam rendezni, nem voltam felkészülve arra a stresszre, ami egy ilyen produkció létrehozása közben összegyűlhet. Valójában azt is láttam, hogy ez a munkám nem találta meg a közönségét.
Szükségem volt önmagam újrapozícionálására. Elkezdtem nulláról építeni a saját vizuális nyelvemet. Nem voltam irányító alkat, a saját ötleteim és a vizualitás érdekelt, nem a nagy projektek.”
Idővel saját formációja is lett, a Don’t Eat Group, ahol Sőrés Zsolttal és Diák Istvánnal dolgozik együtt, főleg performanszokat csinálnak.
Juhász András arról is mesélt, hogy 2014-ben meglévő eszközökből összerakott egy addig nem létező rendszert, egy video loop samplert: „Így egy késleltetett mintavételezés révén lett egy folyamatosan ismétlődő loop szekvenciám egy analóg rendszerben, ahol a jel mindig átment egy kiolvasási és rögzítési folyamaton, ezért körönként roncsolódott is. Emiatt a tényező miatt, hogyha hosszan hagytuk ismétlődni a loop-ot, akkor idővel megsemmisült a felvétel. (…)
Amikor a loop bejött, akkor már élőben rögzített anyagot vetítettünk, amire lehetett fixen építeni. Megváltozott az alkotás ritmusa és élő szereplők is bejöttek.
(…) A Loop event-ekben is az élő filmalkotás lehetőségeit kutatjuk fokozatosan újabb területeket bevonva az akciókba”.
A halál kilovagolt Perzsiából (Szenteczki Zita – Juhász András – DoN’t Eat Group) színdarab már valós idejű színpadi játék zajlik filmes eszközökkel: „A darab szereplői –színészek, táncosok, performerek, zenészek és operatőrök – egyszerre írják, játsszák és rendezik az előadást. Ebben a darabban használjuk a DoN’t Eat Group saját fejlesztésű hegesztőprojektoros vetítőjét is. Ezek a technológiák adják az előadásban készülő film formai megjelenésének alapját, valamint remek analógiái a darab jelentésrétegeinek is. Az ismétlődésen alapuló roncsolódó loop-technika az emlékezés mechanizmusát, míg a heggesztő projektor és a loop montázsos látomások, a művészi alkotómunka és a vele járó delíriumos látomások színpadi megjelenítésével kapcsolható össze.”
Juhász András tanít is a MOME-n a Média Intézetben és sokan hívják színházi produkciókba, dolgozott együtt Ascher Tamással, Bodó Viktorral, Eszenyi Enikővel, Gáspár Ildikóval, Halász Péterrel, a tervezők közül Balázs Julival, Izsák Lilivel és Kálmán Eszterrel is.
Arról, mennyire egyszerű a mozgókép látványba építése a színházi produkciókban, kifejtette:
„Gyakran előfordul, hogy a rendező és a látványtervező már eldöntötte, hogy a videó milyen funkcióban, és milyen formában illeszkedjen bele abba a darabba, amire felkérnek. Ebben az esetben ezt a vonalat kell követni, vagy meg kell próbálni olyan impulzusokat adni, amivel esetleg még új irányok adhatók.
Alapvetően ez egy alkalmazott műfaj, amiben sok alkotó saját területét beleálmodja egy vizionált lehetséges előadásba, majd ezek a folyamat közben egymással kölcsönhatásba lépve kiegészítik, elnyomják, vagy erősítik egymást. Amikor egy olyan próbafolyamatban dolgozom, ahol állandó a változás lehetősége, ahol közben születik a mű, gyakran érzem azt, hogy nincs egy igazság egy jelenet megoldására, mert van, hogy több irány is felmerül – akár területek szerint is – majd ezek egymást akár kiszorítva is „versengenek”.”
Tavaly a nemzetközi látványtervezői világkiállításon, a Prágai Quadriennálén a Végtelen dűne című magyar pavilon elnyerte a legjobb kiállításért járó díjat az Országok és régiók szekcióban. A kérdésre, ez az installáció hogy állt össze, elmondta: „Balázs Juli és Kálmán Eszter díszlettervezők tették le az alpokat és vitték végig ezt a projektet. A csoportban Nagy Fruzsina jelmeztervező, valamint Keresztes Gábor, hangtervező és én, mint média designer vettem részt.
Az installáció egy komplex tükör építmény, ami kívül visszatükrözve mutatja környezetét, elmosva a térbeli határokat, belül homokdűnéket megsokszorozva, a végtelen sivatag benyomását kelti. Az elmúlt pár évben elkezdtem ledfalakkal foglalkozni, ami egy nagyon jó kísérleti terület. A képmegjelenítésnek ez a fénysugárzó volta ad egy teljesen más energiát a képnek. Valahogy megszemélyesíti a képet, amitől egészen újszerű, impulzív képélmény születik.
Az installáció tetejét fedtük be 4×4 méter nagy fényerejű led fallal. Különböző vattaszerű anyagokból készült rá egy felhő réteg, ami eltünteti a pixeleket és így az animáció csak fény jelenségként volt érzékelhető. A zenéhez raktam hozzá az animációt. Elképzeltem valamit, de ezt a vizuált csak élőben lehetett az installáció terében létrehozni. Keresztes Gáborral úgy dolgoztunk, hogy bedugtuk a fejünket két bárszéken ülve, és folyamatosan néztük, hogy hogyan alakul a látvány, ami két hét alatt állt össze. Fel kellett fedezni, hogy a felhőn keresztül mi működik, hogy az ismétlődés, ami a végtelent adja, milyen formákkal működik, mi az, ami nem lesz sorminta, és hogyan lehet az idővel és a fényváltásokkal jól variálni. Bármit csinálok, formanyelvet keresek és építek, ami révén vizuálisan tudok megszólalni” – nyilatkozta Juhász András.
A teljes interjút itt olvashatják.