A Lear című táncdráma premierjével lép fel május 6-án a Budapest Táncfesztivál keretében a Nemzeti Táncszínházban a Szegedi Kortárs Balett. A darab alkotójával, Juronics Tamás Kossuth-díjas táncművész-koreográfus és színházi rendezővel a shakespeare-i történet kihívásairól, a nemrég átvett Hevesi Sándordíjról és az örök megújulás fontosságáról beszélgettünk.

A teljes interjú a Demokratában olvasható.

1993 óta művészeti vezetője a Szegedi Kortárs Balettnek. A kérdésre, milyen változások, irányok jellemezték ezt a három évtizedet, Juronics Tamás elárulta:
„Ha a társulatot érintő szervezeti változásokat vesszük számba, könnyű dolgunk van: 1993-tól a Szegedi Nemzeti Színház önálló tánctagozataként működtünk, hét évvel később a függetlenedés, a közhasznú alapítványi forma újabb jelentős változást hozott a társulat életébe. És éppen ilyen fontos állomás volt 2005, amikor átköltöztünk a jelenlegi próbahelyünkre, ahol egy tágas, csodás balett-terem, kényelmes infrastruktúra szolgálja a munkánkat.”

Úgy látja, művészeti szempontból ezt az ívet már nehezebb felrajzolni, mert nincsenek jelentős fordulópontjaik: „És ez jó, hiszen azt mutatja, a kezdetektől folyamatos gondolkodás és munka jellemzi a társulatot. Észrevehetetlenül jelen van ugyanakkor a megújulás vágya, ami korosztályos kérdés is: huszonnégy évesen vettem át a társulat művészeti vezető posztját, most ötvennégy vagyok. Ilyen hosszú idő jelentős változást hoz az ember gondolkodásában, ami kihat az alkotómunkára. Körülbelül két évtizede nagy hangsúllyal vannak jelen az életemben az egyéb színházi ren dezések – a prózától az operáig, a mu sicaltől a gyerekdarabokig sok minden -, ma már egészen biztosan jelentősebb arányban, mint a koreográfiák, mindez pedig ugyancsak visszahat arra, ahogyan a táncművek létrehozásáról, az alkotásról vagy magáról a színházról gondolkodom. Ugyanakkor társulatvezetőként Pataki András barátommal (a Szegedi Kortárs Balett igazgatója – a szerk.) igyekszünk figyelni arra is, mi folyik a világban, hívunk fiatalokat, tehetséges külföldi alkotókat, többek közt sok emlékezetes munkánk volt az olasz Enrico Morelli koreográfussal. Egyszóval igyekszünk állandóan jelen lenni, és ez kulcsfontosságú mozzanata annak, hogy a Szegedi Kortárs Balett harminc éve megszakítás nélkül tölthesse be kivívott pozícióját a magyar táncéletben.”

Azt is hozzátette: „A világban megjelenő trendekre érdemes figyelni, ostobaság volna azt mondani, hogy egyedül az az út érvényes, amelyen harminc évvel ezelőtt elindultunk. Ugyanakkor töretlenül hiszek abban, hogy történeteket kell mesélnünk, még ha ez a táncos világ oldaláról nézve nem is mindig annyira trendi, ám jól tudom, hogy a nézők nagyon hálásak érte. Tisztában vagyok azzal, hogy a tánc nyelvén történetet mesélni nehéz, hiszen pengeélen táncol az ember, könnyű beleesni a hibába, hogy túlságosan narratív lesz a végeredmény. Én azonban nem szeretem, ha egy darab nem szól semmiről: előadóművészi pályám során egyetlenegyszer sem tudtam volna színpadra lépni, ha nem tudom azt, hogy a karakteremnek mik a motivációi, miért van ott, ahol. Talán e felfogásból adódik, hogy számomra egy táncos akkor hiteles, ha ott van benne a közlés vágya, ha pontosan tudja, mit akar elmondani. Ehhez pedig jó történetek kellenek, és én szeretek meséket mondani, talán azért is, mert gyerekeim vannak, és mert a meséken, történeteken keresztül az életről tanulhatunk meg fontos dolgokat, igazságokat és moralitást.”

Arról szólva, hogyan élték meg az elmúlt évek nehézségeit, kifejtette:
„Nehezen, hiszen egy-két éve a pandémia, idén télen pedig az energiaválság okán kellett bezárni a színházat, a tavaszi nyitáskor pedig újra meg kellett jelennünk a kulturális térben. A Szegedi Nemzeti Színház tizennégy bemutatót tart évente, ahol az opera, a musical, a próza mellett a táncműveknek is meg kell jelenniük. A fővárosban is egymást érik a bemutatók, e forgatagban kell érdekeset, különlegeset mutatnunk – ebben az elmúlt harminc évet tekintve a Szegedi Kortárs Balettnek jócskán van tapasztalata -, márciusban a Carmen/ Bolero esttel nyitottunk, jóval a bemutató napja előtt minden jegy elfogyott az összes előadásra.”

A teljes interjú a Demokratában olvasható.