Bemutatták Sławomir Mrożek Mulatság c. darabját Sardar Tagirovsky rendezésében az RS 9 Színházban. Vele beszélgetett beteljesedésről, a háború árnyékában formálódó próbákról, az emberről, aki csak statisztikai tényező tartalmi partnerünk, a PÓTSZÉKFOGLALÓ.

(…)

A Mulatság-rendezésed három szereplője sem igazán hisz a beteljesedésben?

(…) Ez a három szereplő sokszor rázendítene, de nincsen zenekar… Ők a nézőkben ott lévő zenészt szeretnék megszólítani. Ami persze már a huszadik században is lehetetlen vállalkozás volt, mára pedig ez még nagyobb pikantériát jelent. Abban a pillanatban, amikor fel akarják kérni a nézőket keringőre, elfelejtik, hogy már keringőznek. Amikor egy nagy bulit szeretnék Gáborral (vagyis veled), akkor elfelejtem, hogy már a buliban vagyok! A Mulatság attól tud tragikus és komikus lenni, hogy a mulatság már ott van, már benne vagyunk, csak nem vesszük észre ezt a “benne létet”. Ezért kergetjük.

…és azt érezzük, hogy végtelenül mulatság nélküli az életünk, egyre elengedhetetlenebb szükségét érezzük a mulatságnak, ám pont ezért, emiatt távolodunk egyre inkább a mulatságtól, nem?

Igen. Mostanában zavarban voltam, mert több rokonom is átjött Kijevből a háború kirobbanása után. El is szállásoltuk őket Kecskeméten, az egyik unokatestvérem viszont kint maradt egy fegyverrel. Édesapám bátyja, a bácsikám is kint maradt. Mindeközben arra gondoltam, hogy mennyire szabad vagy kell jól éreznem magam? Mennyire kell aggódnom, mennyire nem? Azt veszem észre, hogy olyan furcsa világot élünk, amelyben az élet mindent túlhalad. A Viberen van egy csoportunk, a bácsikám hozta létre, aki most valahol Kijev környékén van, ahol most szörnyűséges. A Viber-csoportunknak azt a címet adta: Háború. Benne van az édesapám és a húgom is, aki ukrán – így én is az vagyok félig, másrészről pedig orosz és tatár. S benne van a kijevi rokonság nagy része is ebben a csoportban. Aztán a csoportot félórával később az unokatestvérem, aki fegyverrel van kint Kijevben, átnevezte: Család. A Háborúból így lett a Viber-csoport neve: Család.

Azt hiszem, hogy egy háborúhoz nem csak egy diktátor őrülete kell, persze anélkül nehezen menne, ám szükségünk van hozzá arra is, hogy a társadalmunk hálátlan legyen.

Évekkel ezelőtt, amikor az Idiótát színpadra vittük, már tettünk olyan összefüggéseket az első felvonásába, amelyek az orosz korrupcióról szólnak, és belecsempésztünk jó pár dolgot a társadalmi összefüggésekről. (…) A mi társadalmaink nemcsak a diktátorok miatt fognak eljutni a háborúkig, hanem az egymással való bánásmódunk miatt is. Mert a diktátorok nemcsak úgy lesznek, hanem ebből a bánásmódból születnek. A diktátorokat úgy szüljük, hogy valakiben létre jön a sértődés, és aztán a sértődés csak gyarapszik, gyűlik, gyűlik. És egyszercsak eljut oda ez a sérelem, hogy a maga nevében akar igazságot tenni, és ebben az igazságban már teljes mértékben hisz. Erről szólnak az ókori görög drámák, vagy Shakespeare tragédiái, Moliére komédiái, Csehov többszólamú drámái és elbeszélései is. Erről szól a 20. század művészeti termése. Szóval erről szólnak a drámáink, és mintha mégsem hallanánk meg a bennük rejlő gondolatokat, mintha mégsem érzékelnénk a problémák felvetését a színházban. Közönyös lett a társadalmunk, és sokszor egyáltalán nem együttérző, csak akkor, amikor saját érdeke úgy kívánja, hogy együttérző legyen vagy annak tűnjön vagy önmagának teljesítsen egy elvárást, kipipáljon egy lelkiismereti tényezőt. A Mulatság szerzője, Mrozek a korokon és helyzeteken túli világunkat és annak abszurditását elemzi. Korunk egyik legnagyobb pusztító ereje nem az atomfegyverek végtelen arzenálja, nem egy még nagyobb vírus lehetősége és nem is a társadalmi igazságtalanság mindenkori valósága, hanem a szeretet félreértelmezéséé. A szeretet egy olyan szlogen lett, aminek a tartalma teljesen kiürült. A szeretet és a szolidaritás szavak mögé való elbújás még nem oldja meg a társadalmi problémákat. Főleg azért nem, mert sokan nem nőttek fel hozzá, az intellektuális elfogadás még messze nem valódi nyitás az emberek irányába. Túlságosan képmutató lett a világunk, hiszen sem liberális, sem keresztény értékek mentén nem képes az alapvető megbocsátásra és mérlegelésre. Hanem kirekesztő és általában rejtett módon ítélkező azok felett, akik másképpen gondolkodnának. Nem véletlen a szakadék a két oldal között. Nem véletlen a Mrozek Mulatságának szereplői között létrejövő ellenségeskedés és az ellenségkép-gyártás. Általán egy eszménybe kapaszkodva pusztítjuk el azt, aki hibázott. Nem feltétlenül úgy, hogy megfosztjuk az illetőt alapvető emberi jogaitól, hanem rafinált módon: pletyka és kibeszélés tárgyává tesszük a másikat. És folyamatosan tudatosítjuk önmagunkban, hogy mindig kell valaki, akit kizárhatunk. Erre figyelmeztet a Mulatság. 

Miért volt fontos számodra, hogy a darab három férfi szereplőjét három nő játssza most?

(…) Mrozek korában a három férfi elég volt ahhoz, hogy az elnyomottságot megmutassuk. Ma ezt a hangulatot három nővel, három majdnem színésznővel mutatjuk meg. Azért mondom, hogy majdnem, mert ők is olyanok, mint én: hol foglalkoznak színházzal, hol nem. Hol kőszínházban játszanak, hol függetlenekkel. Olyanok, mintha ki lennének tagadva, taszítva. Nem csupán három nő van, három színésznő, hanem három alkotó is, aki keresi a helyét. Ők nem csupán statisztikai adatok, hanem valós személyek. Mindannyian félünk attól, hogy statisztikai adatok maradunk. Azt hiszem, Sztálin mondta, hogy egy ember halála tragédia, sok emberé: statisztika. Hátborzongató, hogy ő mondta. Hiszen folyamatosan gyarapította ezt a kegyetlen statisztikát. A Mulatság c. drámában azért N, B, S legények az én megfejtésem szerint, mert ők statisztikai adatok. Az ő helyzetükbe most már bármelyikünk kerülhet ebben a világban, lassan bárkit el lehet ítélni, el lehet szállítani. Egyre jobban értem most már Mnouchkine szavait, aki származását tekintve orosz is. Azt mondja, mindig fél attól, hogy önmagát megnevezze, mert akkor elkezd kategóriákat teremteni. Szeretem a tatárokat, az oroszokat, az ukránokat, a magyarokat. Ám amikor mellém lép valaki, mellét ütögetve, hogy ő milyen nagy magyarnak gondolja magát, akkor azt érzem, hogy igen, én is, ám közben orosznak, ukránnak, tatárnak is. Nagyon rossznak tartom, ha egy csoport elvvé, ideológiává, szabállyá válik. Legyen az a csoport bármilyen jó, hasznos. Én csak annyit látok, hogy emberek vannak, nagyra nőtt gyerekek, akik próbálnak csoportokat alkotni.

Lehet, hogy ez a Mulatság az ilyenféle csoportosulásoknak szeretne ellene menni?

Ők hárman vannak. Közülük kettő tud “csoport” lenni a harmadikkal szemben. Mert egy ember nem tud csoport lenni. Mindenki fél, menekül attól, hogy nem csoport. És azt hiszem, hogy ez az őrület!

A Mulatság is egyfajta őrület?

A világ önmagában maga az őrület. Őrület az, hogy nem lehet végérvényes igazságot tenni benne. Persze…nem is kell. Lehetetlen. De sokszor azt gondoljuk, hogy nekünk van igazunk, mert a szabadságnak egy olyan szeletét képviseljük, amiről meggyőződtünk, hogy emberi és egyetemesen jó. De ilyesmi nem létezik a gyakorlatban, azt hiszem. “Nem létezik olyan, hogy legfőbb jó”, ahogy Gromov nevű páciens mondaná a 6-os számú kórteremben, Csehov zseniális elbeszélésében. Gyerekkoromban valami nagy boldogságot éreztem, ha a jövőre gondoltam. Nagyon sokáig küzdöttem érte, ahogy gondolom sokan tettük és tesszük is talán. De az elmúlt évek, hónapok és hetek afelé terelik a gondolataimat, hogy egyre kevesebbszer kívánkozzak részt venni a színházi struktúrában. Ennek oka nem csak a jelenlegi egypólusú jobboldali rendszer, hanem sokszor a baloldali is. Nem hiszek egyikben sem. Már egyik sem tud meggyőzni. Próbálok ebben az őrült világban kellőképpen őrült lenni, de gyakran belebolondulok. Nem szeretnék egyik politikai leosztásban sem szerepelni.

(…) Kalapot emelek azok előtt, akik valóban mernek kísérletezni, és nem divatból vagy formakeresésből teszik azt. “Új formák kellenek”, ahogy Trepljov monjda a Sirályban, de ezek az új formák inkább tartalmi lehetőségek, nem logikai tervezések. (…)