Van átjárás a magasművészet és a szórakoztatás között? Vagy ezek a műfajok már rég érvényüket vesztették, mint a habos-babos Shakespeare-előadások? Erre kereste a választ Lami Juli és Kálid Artúr a Nők Lapja Pszichológia kiadásában.

Arról szólva, hogy van most, a covid idején, Kálid Artúr kifejtette: „Sokan elmondják, mennyire fantasztikus dolgokat éltek át ebben az időszakban, és az első zárlatkor ennek még mi is láttuk a szépségeit. Együtt volt a család, minden este társasoztunk, voltak nagyon jó pillanatok. De egy idő után az ember nem tud hazudni magának, és ha felteszi azt a kérdést, miért élünk a világon, nem feltétlen az a válasz, azért, hogy valahol otthon legyünk benne. Ha az embert kiszakítják a megszokott életéből, azt eleve nehéz elviselni, a mi szakmánkban pedig különösen igaz, hogy lehetetlen helyettesíteni mindazt, amit ad. Lehet kertet művelni, bármit csinálni, de azt a fajta adrenalint, azt a másállapotot, amit a színpad ad, nem lehet mással pótolni. Megélni, hogy ez nullára redukálódott, gyilkos volt. Dolgoztam ugyan a zárás alatt is, de másfél hónapig próbálni egy darabot, hogy aztán zárt körben négy embernek előadjuk, tényleg gyilkos. Az sem mellékes, hogy a feleségemmel (Murányi Tünde színésznő – a szerk.) mind a ketten szabadúszók vagyunk, és egyik napról a másikra gyakorlatilag megszűnt a kenyérkeresetünk is, a mindennapi megélhetésünk került veszélybe. Szerencsére mindig jött valami mentőöv, ami nem feltétlen volt méltó, vagy olyan, amire vágytunk volna, de még életben vagyunk és nem adósodtunk el. Ám bennünk van most is, ha jön még egy távolságtartós szigorítás, akkor azok a típusú színházak, amelyekben dolgozom, nem fognak tudni működni”.

A kérdésre, azt a bizonyos adrenalint, azt a színpad adta másállapotot, amit említesz, hogy írná le a saját szavaival a színész úgy fogalmazott: „Tudom, elsőre talán furcsán hangzik, de azt a fajta „hatalmat”, ami azzal jár, hogy az ember színész, már 10-12 éves korom körül megéreztem, ugyanis nagyon korán elkezdtem versmondó versenyekre járni. Van az a zsizsegés, amit a függöny mögül hallok, és elképzelem, milyen a közönség összetétele. Azt mindig lehet érzékelni, mennyire nyitottak az emberek akkor és ott. És amikor felmegy a függöny, varázsütésre ez a 100-200 vagy akár 1000 ember egy közös ügy miatt fogja magát, és csendben marad. Ennek az erejét már gyerekkoromban érzékeltem, és ez valami olyan fajta elmondhatatlan adomány, ami másnak nincs. Ha ezzel jól sáfárkodik az ember, akkor az nagyon nagy ajándék az életben. Én valahogy az egész pályám során olyan helyzetekbe kerültem és olyan helyzeteket választottam, hogy ezt a hatalmat jó célokra tudom és tudtam használni. De ennek feltétele, hogy legyen élő közönség, ez streamelve nem működik. Egyszerűen egy levegőt kell szívni a közönséggel, érezned kell, ahogy facsarodik a szív vagy épp nem lehet abbahagyni a nevetést. Ennyit az adrenalinról. Ezen kívül ez a pálya rengeteg idegbajt ad, sok-sok megaláztatást, kiszolgáltatottságot, lábfájást, hangszalaggyulladást, a kiégés veszélyét, és még sorolhatnám. Viszont ezt az adrenalint nem tudja elvenni. Sokan vannak színészek, akik a hivatásnak azt a részét szeretik a legjobban, amikor a próbák folynak, az alkotók magukkal, egymás közt vannak összezárva. Én ezt is nagyon szeretem, de ebben ritkábban találtam meg azt a fajta örömöt, amiért ezt a pályát érdemes lenne csinálni. Nekem fontos az a visszajelzés, ami csak a közönség jelenlétével képzelhető el” – számolt be Kálid Artúr.

Azt is elárulta: „Színházi értelemben mindenevő vagyok, nézni és csinálni is szeretek mindenféle műfajt. Nincs bennem olyan sznobság, hogy azt mondjam, csak magas művészet létezik, és minden más lenézendő. Ha egy alkotásban munka és gondolat van, és ez látszik rajta, akkor az bármilyen műfajban működhet. De a választásaim és a helyzetek, amelyekbe kerültem, tulajdonképpen predesztináltak. Az elmúlt évtizedekben olyan csapatokban volt lehetőségem játszani, mint a Maladype, a Bárka, a Duda Éva Társulat, a Gólem Színház vagy mostanában a Veres 1 Színház, ahol szintén nagyon igényes munka folyik. És most is jönnek megkeresések olyan helyekről, ahol nem a kommersz és nem a kőszínházi, hanem a független irányzat érvényesül, amely pimaszabb, merészebb, szókimondóbb, és egy az egyben a jelenről beszél.”

Hamarosan „Dzson Meklén vagyok” címmel mutat be darabot, amelyről úgy nyilatkozott: „(…) Cziczó Attila felhívott, és elmondta, lenne egy darab, és Lengyel Tomi is benne lenne, akit különben régóta ismerek és jó színésznek tartok. A darab azzal kezdődik, hogy egy nagy művészszínházban dolgozó színművésznek lehetősége adódik, hogy bekerüljön egy A kategóriás hollywoodi filmbe, amit ő zsigerből elutasítana, de aztán az ügynöke nyomására elfogadja a lehetőséget. Az én karakterem egy olyan valaki, aki egykor szintén nagy művésznek számított, de aztán elment valami filmbe Amerikába, de ha erről a filmről többet elárulok, akkor lelövök néhány poént. Az általam alakított „nagy öreg” feladata, hogy felkészítse ezt az új reménységet a filmre. De aztán persze semmi nem úgy sikerül, ahogy tervezték. Csak ajánlani tudom.”

A teljes interjú a Nők Lapja Pszichológia különszámban olvasható.
2021.09.23 – 66,67,68,69,70. oldal.