Othellóként robbant be a köztudatba alig 24 évesen, majd a Vígszínház vezető színésze lett, később filmsztár, zenész, sorozathős, reklámarc. Mégis csak most, amikor táncolni kezdett, jegyezték meg róla meglepetten: „sosem láttuk még ennyire emberi arcát.” Kamarás Ivánt a Nők Lapja kérdezte.

Többen azt mondják, ő volt a Dancing with the Stars legutóbbi évadának egyik legnagyobb pozitív meglepetése, mert olyan szerethető, őszinte arcát mutatta meg a műsorban, amit eddig a nagy nyilvánosság előtt még nem. Ennek kapcsán Kamarás Iván elmondta: „Nekem fontos volt, hogy ez őszinte legyen, ne manipulált, szavazatvadász magánélet-teregetés. De az az érdekes, hogy jól is esett. Olyan volt az egész, mint egy belső utazás, amiben nagyon különböző érzelmi és fizikai állomásokon mentem keresztül, és közben mindenféle ismeretlen bolygóra látogattam el a saját világomban. Én sem hittem volna, hogy ez nem csak a tánc területére lesz ennyire izgalmas felfedezőút. De ehhez nélkülözhetetlen volt, hogy ilyen sok ember előtt jobban megnyíljak, hogy beszéljek magamról, és szembenézzek olyan problémákkal is, amikkel annak idején esetleg küzdöttem. (…) Például, hogy nem tudom, azaz nem tudtam mindig igazán jól kifejezni az érzéseimet, az érzelmeimet. Hogy tényleg sokat kellett lazulnom mindenféle szociális helyzetekben. Hogy nehezen tudtam kezelni azt, hogy várnak tőlem valamit az emberek, hogy mindenképpen teljesítenem kell, hogy folyton meg akarok felelni. Küzdöttem a zártságommal, a komplexusaimmal.”

A felvetésre, miszerint gátlásos fiúból lett színész, úgy reagált: „Meg a nagy macsó. (Nevet.) De szerintem nem feltétlenül abból születnek a legizgalmasabb dolgok, amikor egy exhibicionista figura szerepel, hanem abból, amikor az, aki fél a szerepléstől, mégis kiáll a közönség elé. Mert ott óriási munka van, ott az embernek valamit kezdenie kell ezekkel a gátakkal, lerombolni őket, aztán építeni belőlük valami újat. Tehát a művészet által terápiás jelleggel gyógyítania kell önmagát. És persze a közönséget! De ez is egy út, egy fejlődési folyamat volt. Mert sokáig csak rólam szólt a dolog, hogy én mit akartam érezni, elérni, miközben játszom, de ma már úgy gondolom, én előadóként leginkább a közönségért vagyok, nekik akarok adni.”

Kamarás Iván arról is beszélt, a színházban sokszor unatkozott: „Azt gondoltam, amíg nincs bent a közönség, amíg nincsenek fények, jelmezek, addig úgysem ér semmit az egész. Pedig ez nem így megy. Ebből a szempontból is rengeteget tanultam ettől a táncos műsortól. Szakmai tisztességet, munkaetikát. Emlékszem, hogy megütötte a fülem, amikor Mikes Anna, a versenybéli táncpartnerem azt mondta: nem az a mérce, amit a közönség előtt mutatsz, hanem az, amit megcsinálsz a próbateremben. Kutya kötelességed ott tökéletesre formálni a produkciót. Úgyhogy a végére még próbálni is megszerettem! Szóval egyre jobban érzem magam a bőrömben, lassan a helyükre kerülnek bennem a dolgok minden téren.”

Kamarás Iván szerint sok színész csak a színpadi fényekben éli az életét, a kinti világban pedig gyakorlatilag csak botorkál: „Én szeretem megélni a külvilágot is, már csak azért is, mert az alkotáshoz az inspirációt nagyrészt az életből, a személyes élményekből gyűjtjük. Sőt. Azt gondolom, a legvégén lényegében már színészet sincs, csak az ember van. Tehát ha én kimegyek a színpadra, akkor végül az fog kiderülni, hogy szeretik-e ezt az embert, aki vagyok, vagy sem, tudnak-e vele azonosulni, vagy sem. Így ítélkezik a közönség. Ott nincs már színészi technika, ott csak a létezés van. Azt hiszem, ez a színészet legmagasabb foka, ahogy az emberi lété is, hogy az ember a saját életében igazán jelen van. A kérdés pedig az, hogy ezzel a létezéssel valaki jobbá teszi-e picit maga körül a világot, vagy sem. Én az előzőre törekszem.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.