Színész-stúdiósként kóstolt bele a színházba, de amikor rájött, hogy mások jobbak nála, a háttérszakmákban látta meg a jövőjét Tóth Péter.

Kellékesként kezdett a Bárkában, majd rendezőasszisztensként, ügyelőként, művészeti titkárként vagy ügyvezetőként dolgozott. Tagja volt jó pár elismert független csapatnak – a Krétakörtől a Szputnyikig –, most épp a Nézőművészeti Kft. ügyvezetője, de jól ismeri a kőszínházakat is. Elsődleges munkája az Örkény Színházhoz köti, ahol produkciós vezető.

Tóth Péterrel nemcsak ezekről a munkákról beszélgettünk, hanem egy fontos szerepről Horvát Lili új filmjében, továbbá egyiptomi rendőrőrsről, kambodzsai szegénységről, a járvány alatt elindított jótékonysági gyűjtésről és nem utolsósorban a színművészeti egyetemről, ahol ő a rendezőasszisztens-osztály egyik vezetője.

Szemere Katalin interjúja

Az Örkény Színház produkciós vezetője vagy és a Nézőművészeti Nonprofit Kft. ügyvezetője is. Hogy megy ez a két funkció párhuzamosan? 

Nem egészen ugyanazok a feladatok, az elsődleges, teljes állásom az Örkényben van. Csak úgy vállaltam el tavaly az ügyvezetést, ha közben nem sérül a másik feladatom. A Nézőművészeti remekül működik, ha nincs járvány. Gyulay Eszter művészeti vezető mindent szervez, egyeztet, nem kell kiajánlanom az előadásokat, mert keresik a csapatot. Tulajdonképpen az adminisztratív munkát vállaltam: a gazdálkodást, a szerződések aláírását, mindent, ami a cég működéséhez kell. De ez félig-meddig társadalmi munka. 

És mit csinál egy kőszínházban a produkciós vezető? 

A függetlenektől jött ez a poszt, és pár hazai kőszínházban is szükségesnek látták. Tulajdonképpen kapocs a gazdasági osztály és a színpad között. A produkcióval kapcsolatos ügyes-bajos dolgokat, amelyeknek nem volt eddig gazdájuk. Az alkotók produkciós elképzelése nyomán a gazdasági igazgatóval létrehozzuk a költségvetést, amelybe az igényeknek bele kell férniük. A külsős alkotók, vendégművészek szerződései, jogdíjak ügyintézése, a bemutató után pedig az előadások kezelése is hozzám tartozik: a külföldi-belföldi vendégjátékokat, a produkcióbeli változásokat, például a beugrásokat intézem. 

Neked sírhat mondjuk a díszlet- vagy jelmeztervező, ha túllépte a keretet, vagy rögtön „rácsapsz a kezére”?

Egyik sem és mindkettő. Fantasztikusan jól dolgozunk együtt az Örkény gazdasági igazgatójával, Bagi Andreával. A produkciós keretek természetesen szigorúak a tervezőknek, de lehet benne átcsoportosítani. Nagyon indokolt esetben toldható meg az eredeti költségvetést, ha nem várt esemény történik, mondjuk valami tönkremegy, vagy az utolsó pillanatban le kell cserélni az egyik szereplőt. 

Régóta dolgozol függetlenekkel is. Lehet hasznosítani a kőszínházban, amit ott tanultál?

Ez oda-vissza működik. A legelső színházi tapasztalatom az Új Színházig vezethető vissza, Székely Gábor utolsó évében és Márta István első évében voltam ott stúdiós. A kőszínházi tapasztalat – a kiírt próbatábla, a munkamorál, a tervezettség, a rendezettség – nagyon sokat segített később a függetleneknél, ahol nem volt minden posztra külön ember. A független szféra nyitottságát viszont be lehet vinni a struktúrán belüli színházba, multifunkcionális kollégák kellenének. A kellékes például ne csak berakja a kelléket, hanem ha van nyíltszíni átdíszítés, fogjon meg egy asztalt. A függetleneknél pont így működik, mert nincs kellékes és öltöztető – az asszisztens, a színészek vagy a rendező díszít. A színészi attitűd is más a két helyen: „ezekkel az emberekkel, ezt a darabot, ezt a színházat szeretném megcsinálni. Nem baj, ha nem ingyen.” – mondják a függetlenek. A kőszínházban értelemszerűen az az elsődleges, hogy kapjon pénzt a munkájáért, hogy eltarthassa a családját. Nem hátrány, ha szívvel-lélekkel viszi az előadásokat. Az ideális megoldás a kettő között van. 

Korábban sok előadás rendezőasszisztense voltál, ma már csak A hattyúban. Szerintem erről a posztról az a képzet él színházon kívül, hogy…

…ő hordja a kávét a rendezőnek? 

Inkább, aki rendező akart lenni, de nem sikerült neki.

Igen, az a másik hiedelem. Sosem akartam rendező lenni. Megtapasztaltam, mekkora macera a rendezői koncepciót átvinni a színészeken. Sokkal kompromisszumképesebb vagyok, ezt pedig nem lehet így csinálni. Szerintem az lehet jó rendezőasszisztens, akinek nincsenek alkotói vágyai. A Színház- és Filmművészeti Egyetem rendezőasszisztensi osztályának felvételijén ez alapján válogatunk Csató Katával és Ari Zsófival. Megpróbáljuk kiszűrni, ki az, aki valóban háttérmunkás szeretne lenne, és nem ugródeszkának szánja ezt a munkát.

Hogyan lehet ezt kideríteni?

Száz százalékosan sehogy. Valahogy hárman hasonlóan gondolkodunk, és megérezzük a többfordulós felvételin. Eddig leginkább alkalmas hallgatókat vettünk fel. Szeretnénk, ha multifunkcionális színházi ember válna belőlük. Rendezőasszisztensi a képzés, de kapnak súgási, ügyelői oktatást, kellékesi óráik is vannak. Sőt, aki független csapathoz megy, látnia kell, mi az, hogy költségvetés, hogyan kell kinéznie egy szerződésnek. 

Milyen a jó rendezőasszisztens azon kívül, hogy nincs rendezői ambíciója?

Ő a színházi-alkotó folyamat katalizátora. Képben van a rendező koncepciójával, akaratával, vágyával. Úgy egyengetni a próbafolyamatot, hogy minden részletében az eredeti elképzelés felé haladjon. Sosem voltam olyan rendező mellett, aki csak azt kérte, vigyek neki kávét, jegyzeteljek, írjam ki a próbát. Jó volt Polgár Csabával, Dömötör Andrással, Zsótér Sándorral, Mohácsi Jánossal dolgozni, rákapcsolódni az észjárására, elképzelésére. Ha ez jól működik, nem lehet nem élvezni. A rendezőasszisztens kommunikációs központ is, aki az összes praktikus, kicsit üzemibb feladatot egyezteti a kellékesekkel, a fényesekkel, a hangosokkal, a díszletezőkkel. A lényeg, hogy megtalálja mindenkivel a megfelelő hangot, és elhiggyék neki, hogy ez a produkció fontos. 

És beugrik próbát tartani, ha a rendező éppen nem ér rá?

Ezt nem tartom helyesnek, bár van erre is példa. Amikor készül a produkció, sosem próbálnék új jelenetet, nem adnék instrukciót a színésznek, szövegösszemondót viszont természetesen tarthatok. Egyedül az előadás karbantartásában veszek részt, ha a rendező nem tudja nézni. 

Akkor már pontosan tudja az asszisztens, hogyan kellene elhangoznia a szövegnek, és az előadás után jelezheti a hibát a színésznek.

Az SZFE körüli történések mennyiben változtathatnak a munkátokon?

A hallgatók határozott kiállása, kreatív hozzáállása az SZFE megőrzésére, azzal biztat, talán meg lehet ezt tartani. Nem tudom, hogy fog elsülni. Támogatjuk a hallgatók igényét, hiszen ők azt a képzést szeretnék befejezni, amire jelentkeztek, és azokkal a tanárokkal, akik eddig oktatták őket.

Gondolkodtál azon, hogy a jelenlegi helyzetben felmondasz te is?

Nem. Értem a kiállást azoknál, akik felmondtak, de nem gondolom, hogy ez megoldás lenne. Van egy osztály, amely félidőben jár. Ha nem vállaljuk a tanítást, nem adjuk meg az esélyt, hogy befejezzék azt, amit ígértünk nekik. Akkor mondanék fel, ha nem dolgozhatnánk úgy, ahogy elterveztük és azokkal a tanárokkal, akikkel megegyeztünk. Ha sérülne az oktatás, vagy a hallgatók úgy döntenének, ezt nem folytatják.

Jó pár olyan színházban dolgoztál, amely megszűnt – nyilván nem miattad. Melyik volt a legfájóbb?

Mindegyik máshogy talált el. Talán a Szputnyik megszűnése volt a legfájdalmasabb, mert mi hoztuk meg a döntést Bodó Viktorral, mi közöltük a társulattal. Megelőztük azt a helyzetet, hogy a társulat megtartásáért kényszerből elvállaljunk bizonyos külföldi előadásokat. Eléggé kilátástalannak tűnt a helyzetünk, mivel kiszámíthatatlanná váltak a pályázati lehetőségek. 

Az Új Színházban kezdtél stúdiósként, majd csoportos szereplőként. A színpadról tetszettek meg a háttérmunkák?

Rájöttem, mások jobb színészek nálam. A csodás mozgástanárunk, Györgyfalvay Kati néni azt mondta: aki azt gondolja, színész lesz, az színész lesz. Csak kérdés, hogy milyen. Lehet mondjuk boldogtalan második ajtónálló évtizedekig… Ez a gondolat is biztos benne volt a döntésemben. De mivel a színház óhatatlanul belém ivódott, ezzel akartam foglalkozni. A Bárka Színház épp akkor költözött a Ludovika térre, kerestek embereket. Kellékesnek felvettek. Csináltam azt egy évig, majd jött Tim Carroll, aki a Versekkel kártyázó szép hölgyeket rendezte, és bedobtak a mélyvízbe, az angol nyelvű rendezőasszisztense lettem. De sikerült helytállnom. 

Azért több előadásban játszol. Mégis maradt pici vágy, hogy színész legyél? 

Nem tehetek róla, egyik szerepet sem kértem. Talán a Bérczes László által rendezett Előhívásban szerepeltem először. Arra kért Laci, amit amúgy is csináltam az előadásban: színházi mindenes. A játéktér sarkában ültem a példánnyal, és beadtam a kellékeket. Aztán másoktól is kaptam pici szerepeket, de csak olyanokat vállaltam, amelyeknél úgy éreztem, a fizimiskám jó abban, és nem hátráltatja azt a feladatot, amelyet eredetileg végzek az előadásban.  Mert csak azokban a produkciókban játszottam, amelyekben asszisztensként dolgoztam. Talán egy kivétel volt, a grazi Das Ballhaus-előadás, de oda meg a Szputnyik társulatát vittem kisbusszal.

Horvát Lili új filmjében, a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre címűben már komoly szereped lett. A férfi főszereplő Bodó Viktor ajánlott be?

Nem. Horvát Lili látott az Örkény előadásában, a Hit, szeretet, reményben, és utána castingra hívott, bár tudta, nem a színészet a főprofilom. Amikor kiválasztott, elolvastam a könyvet, nagyon tetszett, és akkor derült ki az is, hogy Stork Natasa és Bodó Viktor a két főszereplő. Meglepett, mert Viktor nem vállal színészmunkát, ez elv nála. Egy pszichiátert játszom benne, azt mondják, viszonylag nagy mellékszerep, elég testhezállónak éreztem. Csodálatos volt a forgatás. Nyilván sokat segített, hogy ismertem Natasát, akivel jeleneteim voltak. És az is, hogy Lili hagyta, hogy rákészüljek a szerepre, és elmenjek egy pszichiáterhez, átbeszéljük a feladatot. 

Rengeteget utaztatok a Krétakörrel és a Szputnyikkal is. Élmény volt vagy teher?

Abszolút élmény. Receptre kellene felírni a világjárást. Elengedhetetlen ahhoz, hogy nyitottak legyünk, bővüljön a látókörünk. Meggyőződésem, hogy sok polgártársunk azért ennyire zárkózott, elutasító meg ellenséges a kisebbségekkel, máshogy gondolkodókkal szemben, mert nem tudja, mi van a világban, nem találkozott más kultúrákkal. Ez adódhat abból, hogy nincs rá pénze, nem beszél nyelveket. Vagy ha eljut külföldre egy utazási iroda all inclusive ajánlatával, a tengerparton heverészik egész nap a többi magyarral. Sok távoli országba utaztam – nagyrészt a Krétakörrel. Aztán magamnak is ezt kerestem. Párizs a kedvenc európai fővárosom, ha elmegyek oda 2-3 napra, az 2 hetes kikapcsolódást jelent. 

Azt hallottam, Egyiptomban bevittek egy rendőrőrsre. Hogy engedtek ki?

Rájöttek, hogy nem vagyok kém, csak egyszerű turista. Az állatkert felé lefotóztam ugyanis egy mecsetet. Nagyon érdekesnek találtam, mert beszorították a házak közé. Egyszer csak fegyveres katonák vettek körül, és bevittek a rendőrségre. Az ezredes azzal kezdte: Welcome to Egypt. Majd arról faggatott, mit csinálok Kairóban. Megmutattam a piramis-fotókat a gépemen, bizonyítva, hogy valóban turista vagyok. Amikor sikerült kiszabadulnom, megnéztem, a libanoni nagykövetséget fotóztam. Igazán meghatározó élményeim is voltak: Törökországban egy hajón egy ismeretlen ember meghívott a lánya esküvőjére. Nem mertem elmenni, de jólesett az invitálás. Sőt volt olyan török, akitől útbaigazítást kértem, és leintett nekem egy iránytaxit, a sofőrrel megbeszélte, hova vigyen, és még ki is fizette. Kambodzsában pedig azt a fajta szegénységet láttam, amelyet elképzelni sem tudtam. De az emberek rád mosolyognak akkor is, ha nem akarnak semmit. Emlékszem, egy gyalogátjárónál egy forgalmas út fölött észrevettem egy kislányt, közelebb mentem hozzá, és láttam, ahogy egy döglött csótányt tologat. Ő azzal játszott. Átfogalmazta az életem, rájöttem, nem nagyon van jogom panaszkodni. 

Bodó Viktorékkal gyűjtöttetek a nélkülözőknek a vírus első hulláma alatt. Mennyire tartottad ezt sikeresnek? 

Nem nagyon. Azt is felfogtuk a három alkalom alatt, amit összehoztunk, nyilvánvalóan nem tudjuk megváltani a világot, megoldani a problémákat, bár az Országos Roma Civil Tanács segítette az akciónkat. Az a naiv gondolatunk volt, hogy folyamatos támogatást kapunk az ismerősöktől, és valamit fizikailag tehetünk az ellen, amivel nem értünk egyet. De nem akarok telhetetlen lenni, mégiscsak pár száz családnak eljuttatunk olyan élelmiszert, amire szükségük volt. Ráadásul a visszajelzések szerint ezeken a településeken, később megmozdultak a tehetősebb vállalkozók, amikor megtudták, Budapestről színészek cipeltek oda élelmiszer-segélyt. Talán mégis sikerült beindítani valamit. 

Szerző: Szemere Katalin

Színhá Online