Ádám idén lesz 30 éves, 2021-ben ő is az L1 Egyesület rezidense és ő is fellép az L1-EST(EK) IZP MÓDRA című online rendezvényen. Névjegykártyája nincsen, többek között azért sem, mert komoly dilemmát jelent számára, hogyan nevezze meg saját „foglalkozását”. Önéletrajzába általában azt írja, hogy „alkotó előadó”.

Az L1-EST(EK) IZP MÓDRA online rendezvényről:

Az L1 Egyesület a 2021-es évben új formában rendezi meg az „L1-est(ek)” névre keresztelt rendezvénysorozatát. A jelenlegi helyzetben online térbe helyezték az előadásokat. Remélik, hogy ilyen formán az estek nézőinek sikerül egy izgalmas és színes csokrot átnyújtaniuk. Kivételes alkalom, hogy az adott műveket a kamera nézőpontjából láthatják, vagyis egy olyan lehetőség nyílik a nézőknek, amit egy hagyományos színházi térben nem lenne módjuk látni.

A 2021-es év különleges, mert a már megkezdett „L1-est(ek)” előadóinak körét bővítik az NKA Imre Zoltán Program támogatásával annak célcsoportját jelentő fiatal és pályakezdő alkotók produkcióival; különösen nagy figyelmet fordítva arra, hogy a művészeknek mentorálásban is segítenek, valamint online és offline interjú-sorozattal a nézőknek és egymásnak is bemutatják az alkotókat. Részletek itt.

Interjú Bot Ádámmal:

– Miért kerülöd a táncművész kifejezést? 

– Úgy gondolom, hogy egy művészt vagy a releváns munkássága és/vagy a végzettsége teszi azzá, viszont én egyelőre híján vagyok mindkettőnek. De az esetemben a „táncos” megnevezést sem érzem az igazinak. Kicsit kakukktojásnak tartom magam, mert az a fajta aktív jelenlét, ami az erősségem a színpadon, az a mozgásszínház és nem a tisztatánc eszköztárához közelít. A formalitás és az esztétika nálam mindig is másodlagos volt. Emellett a legtöbb munkám során nem csak megvalósítója, hanem aktív alkotójává váltam az adott előadásnak, ezért alkotó előadóként definiálom magam legtöbbször.

– Hol ismerkedtél meg a kortárstánccal?

– Még otthon Debrecenben, a Mozgás-Teátrum Egyesületben Dezső Virág növendékeként, akitől néhány évig tanulhattam. A rendszeres technikai tréningek mellett nála az volt a fontos, hogy kreatívak és az adottságainkat kihasználva egyediek legyünk. A színpadi fizikumunkat nagyfokú érzékenységgel erősítette, ami mind a mai napig meghatározza az előadói kvalitásomat.

– Az L1 Egyesület mennyire volt neked ismerős, amikor a fővárosba kerültél?

– Virággal többször is jártunk Budapesten annak idején, és ha jól emlékszem, akkor egy-két olyan előadást is láttunk, aminek Ladjánszki Márta volt a koreográfusa, táncosa. Amióta pedig itt élek, rendszeresen járok L1-előadásokra is, mivel minden évben volt a rezidensek vagy az állandó tagok között olyan, akivel szorosabb baráti- vagy munkakapcsolatot ápolok. Részt vettem olyan darabban is, amelyre meghívták Mártát „külső szemnek”, hogy alkosson véleményt a készülő munkáról. Úgy emlékszem, hogy többször értesültem a rezidensi lehetőségről is, de tavaly decemberig mindig lecsúsztam róla. Korábban talán nem volt meg bennem a kellő szándék. Amikor viszont már pontosan meg tudtam fogalmazni, hogy mit szeretnék, úgy döntöttem élni fogok a lehetőséggel.

– Mivel indokoltad, miért szeretnél rezidens lenni?

– Életem eddigi legkönnyebben megírt motivációs levelét küldtem el az egyesületnek. Leírtam, hogy az elmúlt években egyre kevesebb valós kihívás ért, és szakmailag megrekedtem. Őszinte voltam abban is, hogy sem a hazai, sem a külföldi szakmára nincs kellő rálátásom, és leginkább arra lenne szükségem, hogy irányt, perspektívát mutassanak a számomra. Márti jelentős szakmai tapasztalattal és széleskörű ismeretséggel bír, nem mellesleg rendkívül nyitott, érdeklődő és tájékozott abban a szférában, amiben dolgozik, így biztos vagyok benne, hogy jó irányba fog terelni.

– Milyen mentori segítségnek örülnél? Ha támad valamilyen ötleted, még mielőtt nagyon nekifeszülnél, megbeszéled vele, vagy már egy kiforrott elképzeléshez várod a véleményét, tanácsait?

– Az utóbbival kerestem fel. Másodjára kaptam lehetőséget az NKA Imre Zoltán Programtól, hogy fiatal alkotóként előadást hozzak létre. Mivel még nincsen három egész estés előadásom, amit önálló alkotóként jegyzek, pályakezdőnek számítok, így lehetőségem van mentorral együtt dolgozni. A „Homályállapot” című kétszereplős mozgásszínházi előadás volt az első nagyobb alkotásom, aminek egy felújított szóló változatával készülök most a júniusi L1-est(ek) IZP módra eseményre. A második darabom a „Nagy az Isten…” címet kapta, és két meghatározó karaktert mutat be Orwell Állatfarm című regényéből. Ezt a duettet Lakos Fanni színésznővel mutattuk be, aki a soron következő bemutatóm, a „#goshiwon” társalkotója is. Ennek a projektemnek a szakmai mentorálására kértem fel Mártit.

– Miről fog szólni ez az előadásod? Honnan jött hozzá az inspiráció?

– A goshiwon koreai nyelven szobát jelent, pontosabban azokat az apró élettereket nevezik így, amelyek mindössze 4 négyzetméter körüliek. Általában diákok és nagyon szegény emberek bérlik ezeket a helyiségeket. Az első karantén-élményemet idézte fel bennem az erről szóló cikk, amit még tavaly nyáron olvastam. Erzsébetvárosban, egy gangos, körfolyosós ház lakását bérlem, ami két picike szobára lett osztva, és mivel a legjobb barátommal közösen béreltük, hosszú évekig az én életterem is majdnem olyan kicsinek tűnt, mint egy goshiwon. A falak vékonyak, olykor hallani lehet, hogy a szomszéd milyen filmet néz éppen. Előfordult olyan, hogy egy ki nem mondott kérdésemre „választ kaptam” a falon túlról. Teljesen abszurd, ugyanakkor komikus helyzeteket szült ez a szituáció, ami hangsúlyossá fog válni az előadásban is. Szóval innen jött az inspiráció. Később tűnt csak fel, hogy a Homályállapotban az elme, most pedig a tér beszűkültsége foglalkoztat.

– Hogyan képzeljük el az előadást? Aprócska térben fogtok játszani?

– Eredetileg úgy képzeltem, hogy egy hatalmas kockában játszódik az előadás, aminek tükörfalai vannak. Pontosabban olyan reflexiós üveglapok, amiken a néző belát, én viszont nem látok ki. Így meg tudom szüntetni velük a közvetlen kapcsolatot, és olyan érzetet kelthetek, amiben „meg vagyok figyelve”. Ezt érzem a földszinti bérleményemben is, ahová az emeleti körfolyosókról a nyitott ablakon át bárki beláthat. Egyszerre válok megfigyeltté és megfigyelővé is. Ez az alapötlet annyiban módosult, hogy első lépésben készítünk egy filmes változatot. Lehetséges az is, hogy ez az előadás kizárólag csak online formában lesz látható. Azt az illúziót szeretnénk kialakítani a nézőben, hogy ő úgy figyelhet meg valakit, hogy arról a másik nem tud. Olyan ez, akár egy „reality-peep show”. A filmes plánokat is úgy kell elképzelni, mint amikor a Big Brother-ház lakóit figyeljük. A bezártság érzet mindvégig tapintható marad, és olyan szögekből láthatja majd a néző a jeleneteket, mintha kandi kamerákkal leskelődne.

– Hogyan szoktál meghívni kortárstánc előadásra ismerősöket? Mit mondasz, hogy kedvet kapjanak?  

– A kortárstáncot egy olvasztótégelynek szoktam leírni, mivel minden olyan táncból tartalmazhat bizonyos elemeket, amik akár ismerősek is lehetnek. Fontos, hogy a nézőnek ne legyenek elvárásai azzal kapcsolatban, hogy egyértelműen felismeri majd a szereplőket, akár az epikus művekben. Az is lényeges, hogy ne olyan kikapcsolódásra készüljön, amelyben negyven-ötven percre kényelmesen hátradőlhet, mert lehetséges, hogy a táncelőadás befogadása a részéről is igényel majd munkát. Előfordulhat, hogy nem fog ráismerni arra a tartalomra, amivel az alkotó dolgozott, de egyáltalán nem baj, ha másként értelmezi a látottakat.A néző hozzászokott ahhoz, hogy értenie kell, amit lát, itt viszont az érzetek mellett arra érdemes még figyelnie, hogy milyen asszociációkat indítanak el benne a felkínált képek. A kortárstáncban szabadabb az önkifejezés és a megvalósítás formája, így akár bátran el is rugaszkodhat a prekoncepcióitól.

– Mi a jobb? Szabadúszónak lenni vagy kötött munkaidőben dolgozni valahol?

– A szabadúszás hatalmas luxusa, hogy megteremtődik annak lehetősége kikkel és mit dolgozom, de komoly árnyoldala lehet az anyagi instabilitás. Ilyen helyzetekben igyekszek talpraesett lenni, ugyanakkor nem rágörcsölni. Korábban dolgoztam a Képzőművészeti Egyetem büféjében, majd évekig egy étterem konyháján is annak érdekében, hogy megteremtsem annak alapját, hogy azt csináljam, amiben a legjobbnak érzem magam. Ez nem mindig egyszerű, de egy előadás végén meghajolni még most is az egyik legjobb érzés számomra.

Szerző: – odorik –

L1-est(ek) IZP módra 2021 – L1 Egyesület
www.L1.hu