gate_Bannergate_Banner
Jászai MariOSZTBodrogi GyulaVígszínház
  • facebook
  • instagram
  • 2024. május 20., hétfő
    banner_bigBanner4

    Kárpáti Péter író, dramaturg, rendező: „A színházban van egyfajta buddhista jelleg”

    2024. február 25., vasárnap 11:08

    Dédapja megmenekül a rendőrök elől, de őt ez a menekülés tizenhat évig fogva tartja. Izgalmas váltásokkal teli a pályája. A mesék rabul ejtik, az improvizációs színház egyik nagymestere. Úgy keveri a mesét a valósággal, mint más a tejet a kávéval. Egy biztos, előbb-utóbb színház lesz mindenből, amihez hozzáér. Az Akárki, az Országalma,A pitbull cselekedetei írójával, a József Attila-díjas Kárpáti Péterrel beszélgetett a Népszava.

    Arról szólva, hogy munkáiban az alap rendre szociografikus vagy a saját életéből, környezetéből beemelt valóságelem, Kárpáti Péter kifejtette:

    „Több olyan előadást csináltam, például a CSÁÓ-t Stefanovics Angélával és Szabó Zolával, vagy A nagy kapitulációt Zsótér Sándorral és Stork Natasával, amelyben teljesen konkrétan használtunk a színészek életéből történeteket, ráadásul zavarba ejtően őszinte, kitárulkozó történeteket, ugyanakkor ez mindenütt keveredett a fikcióval. Nem tudod, és bizonyos esetekben én se tudom, hogy a történet melyik része fikció, melyik része valóság. Néha nem is illik ezt megkérdezni, ám érzed, hogy itt tétje van a játéknak, ez vérre megy. Ha egy szabályos portréelőadást igyekeztem volna készíteni Angéláról, biztos, hogy hazugság lett volna belőle. Mert felmutathatom egy arcát, két arcát, három arcát, de van az egészről egy narratívám, valamilyen módon bekeretezem, hogy ki ez az ember. Valamilyen irányba retusáljuk a valóságot. Ám ha a fikció mögül sejlik csak fel ez a portré, megérzed, hogy a történet mögött valódi sors van, és titkok lappanganak. Ha nem állítom róla, hogy ez maga a valóság, akkor izgalmasabb és őszintébb lesz a játék, és paradox módon a valósághoz is közelebb kerülünk.

    bizonyos esetekben én se tudom, hogy a történet melyik része fikció, melyik része valóság.”

    A felvetésre, miszerint az, hogy az Új Színház és a Bárka Színház szétverése után a függetlenekhez sodródott, talán nem is véletlen, a határfeszegetés, az elnyúló műhelymunka, vagy például az improvizatív technika ott könnyebben meg tud valósulni, elmondta:

    „Tavaly volt az első kőszínházas bemutatóm rendezőként, az Örkény Színházba hívtak, ahol a stúdióban megcsináltuk a Szaturnusz Gyűrűjét. Egészen biztos, hogy az, hogy ne csupán dramaturg és drámaíró legyek, hanem önálló színházcsináló is, csak a független szférában tudott megvalósulni. Egy lakásszínházban, egy pincében a közönség eleve a kibillentésre van kondicionálva, sőt ezt el is várja.”

    A legutóbbi előadásnál, a Bendegúz Projektnél a közönség például fogócskázik a gyerekszereplőkkel. Erről szólva elárulta:

    „Az előadásban szereplő két kisgyerek annyira valóságos, hogy nem lehet kívül maradni. És ettől a két pici embertől a fizikalitás, a létezésnek ez a konkrétsága dominánssá válik, mindenki másképp kezd el figyelni. Jé, így játszik egy gyerek, és egyszer csak elkezdem látni a gyerekben a felnőttet, a felnőttben a gyereket. Egyébként nem szoktam bevonni a közönséget, igen ritkán van interakció. Egyszerűen csak a színész közelebb van, és ettől a néző úgy érzi, mintha bevonták volna. A nézőtér és színtér összecsúszása jobban aktivizálja a szemlélődést, de a színészi jelenlétet is. Ez a közelség varázsa. A színházban van egyfajta buddhista jelleg: ülök, és figyelek. Nem veszek részt benne, kívül maradok, úgy vagyok része a teremtésnek, hogy szemlélődöm. Nagyon szeretem a szemlélődésnek ezt a fura aktivitását.”

    A teljes interjú itt érhető el.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram