A Színházi Dramaturgok Céhe tagjainak szavazatai alapján idén Kárpáti Péter kapta a Bálint Lajos-vándorgyűrűt.
A Nemzeti Színház egykori titkára, dramaturgja emlékére alapított díjat egyik évben dramaturg, a másikban művészeti titkár kaphatja meg. December 11-én, az Óbudai Társaskörben a két évvel ezelőtti dramaturg díjazott, Enyedi Éva adta tovább a gyűrűt; a laudációja alább olvasható:
Gratulálok neked a Bálint Lajos vándorgyűrűhöz! Megtisztelő és megható, hogy egy ilyen nagyszerű és sokoldalú művésznek adhatom át a díjat, mint amilyen te vagy! Író, dramaturg, rendező, önálló dramaturgiai és pedagógiai módszert kidolgozó egyetemi docens és nem utolsósorban kitűnő színész!
Ha elkezdeném sorolni eddigi díjaidat, darabjaidat, rendezéseidet vagy épp tanítványaid számát próbálnám összeadni, napok múlva is itt lennénk. És milyen jó is lenne, mert az lenne a hozzád leginkább illő ünneplés, együtt lenni, mesélni, enni, inni, nevetni, vitatkozni. Kötetlenül, demokratikusan, mindenféle tekintélytisztelet nélkül, szabadon, időtlenül. Közösségben. (És persze lenne cigiszünet is!)
Egy olyan történetmesélővel, mint te, aki mindig egyre közelebbről és közelebbről figyeli az emberi lélek rezdüléseit, aki éppúgy ismeri az emberiség nagy mítoszait, mint egy színész pillanatnyi lélekállapotát egy inspiráló próbán. Aki mindenkire figyel, és aki tudja, hogyan kell ünnepelni.
Egy bölcs vándor, aki folyton úton van, mégis mindenhol otthonra talál, mert közösséget teremt, mert nyelveken szól, mert csodálatos humora van, mert szereti az embereket, mert jó ember. Jó lenne együtt lenni veled, meghallgatni, felidézni hogyan merészkedtél ki az elefántcsonttoronyból, hogyan hagytad el a Parnasszust a színházi kuplerájért, a kezdetekről mesélni, amikor Székely Gábor rendező osztályának, egy színháztörténeti fontosságú rendezőnemzedéknek a házi szerzőjévé váltál, amikor megismerkedtél Novák Eszterrel, akinek azóta is hűséges munkatársa vagy, vagy épp azt a pillanatot elkapni, amikor a rögtönzés, a színész lett számodra a legfontosabb. Kíváncsi lennék, hogy volt-e olyan pillanat, amikor legszívesebben megfojtottad volna Stefanovics Angélát, mert olyat többször is láttam, amikor megöleltétek egymást, és már a következő közös munkát terveztétek.
És eljutni egészen a mai időkig, amikor arra tanítanál minket, hogyan kell örülni a díjnak, amihez semmiféle anyagi elismerés nem jár, csak a kollégák őszinte tisztelete, hogyan kell újrakezdeni, hogyan kell túlélni, hogyan kell levegőt venni, akkor is, amikor nincs.
És te mesélnél és adnál és adnál, mint mindig…
Sokat gondolkoztam, hogy mit tudnék adni cserébe, de egyedül nagyon kevésnek éreztem magam és ezért megkértem a mostani diákjaidat, hogy írjanak néhány kedves emléket, amit sohasem fognak elfelejteni. Na, itt már annyi anyag gyűlt össze, hogy tényleg hónapokról lenne szó, úgyhogy kedvenc dramaturgiai eszközömmel, a húzással élve most csak néhányat sorolnék fel, a többit majd elküldöm:
„A metaforikus táj már meghalt, azután jött a posztmodern, és már az is meghalt, a metaforikus tájat el kell felejteni, mert szakállam nő tőle.”
„Nem azt mondom, jöhetnek a képek, de jelenjenek meg velük a gondolatok is!”
„A próbafolyamat közben a színész rájön, hogy a darab egy fos, a rendező egy barom – na és ilyenkor jön a dramaturg.”
„Élet és a jelenet szerkesztését össze kell hozni: nem biztos, hogy akkor van vége, amikor valaki kimegy!”
„Egyetek perecet, mert elvisz a mentő, ha mind én eszem meg.”
„Ne add el az anyád egy jó mondatért!”
„Nagyon jó, nagyon életes az eleje, fantasztikus a fordulat. A közepe? A közepe nulla.”
„Nem akartam jobban lecseszni, féltem, hogy akkor hazamegy és megcsinálja a feladatot.”
„Szakmailag elb*szott létezés, de legalább szabadok vagyunk, mint az albatroszok!”
„Természetesen nincs megkötés, és a realitásnak nincs talaja, az csak valami furcsa előítélet.”
„-Jesszumpepi! Hát ez csodálatos! Ez zseniális! (és közben tapsol mindig a két kezével. Zokniban van és felhúzza a két lábát a székre és így kalimpál.)”
Végül egy történet
„Nagyon régóta utaztunk már, és így mikor odaértünk Nagyváradra az osztálynak már nagyon el kellett mennie pisilni. Péter javasolta, hogy a színházban biztos meg tudjuk oldani ezt a problémát. A művészbejáró felől próbálkoztunk. Egy kopasz portás az utunkat állta:
-Itt senki nem mehet át!
-De én a Kárpáti Péter vagyok! (Mondta Kárpáti Péter a mondattal meglepő módon ellentétes végtelen szerénységgel!) Mások szerint a mondat így hangozhatott:
-De hát én vagyok a Kárpáti Péter!
A források, mint szokásuk, eltérnek, de az biztos, hogy ezután a portás bólintott, és szégyenkezve a hibáján inkább csendben maradt, de a kezével szélesre tárta az ajtót a dramaturgosztály előtt.
Azóta jól megjegyeztem, hogy jelentős ajtók tárulnak ki Kárpáti Péter nevére Nagyváradon!”
Kedves Péter!
Még egyszer gratulálok a díjadhoz, és remélem, hogy még nagyon sokszor lesz okunk együtt ünnepelni veled!