Karsai György klasszika-filológus, egyetemi tanár, az SZFE Doktori Iskolájának vezetője, mint tanár és barát búcsúzott Lengyel Annától közösségi oldalán.

„Csak azt sajnálom, hogy ezt nem csinálhatom végig veletek.” A Padlás előterében álltunk, éjjel egy óra volt, csak kijöttünk egy kicsit kiszellőztetni a fejünket, odabent az SZFE autonómiájának felszámolása elleni tiltakozás lehetséges módozatairól vitatkoztunk koraeste óta. Hogy a hatalom önkényével szembe kell szállni, nem volt kérdés, a hogyan annál inkább. Éppen a paszíváltatni-nem passzíváltatni volt a téma, s Anna nagyon fontos érvekkel állt ki természetesen a legradikálisabb, a morálisan legtisztább álláspont, a tömeges passzíváltatás mellett.

Alig volt túl egy olyan operáción – és ez már a sokadik súlyos, életmentő operációja volt -, amely után hetekig nem szabad felkelni a betegágyból. Mármint másnak. Ő meg ott volt, mintha ez lenne a normális, operáció, aztán néhány hét, jó esetben néhány hónap, aztán jön a következő, s ez addig ismétlődik, amíg… Amíg… és itt le kellene írni a szót, amit nem tudok, még így sem, most sem, kimondani sem tudtam előtte, neki, miatta, és ezen ő olyan őszintén tudott bosszankodni, meg nevetni, „…milyen gyerekesen tudsz viselkedni, nem kell félni, hülye szómágia, amit csinálsz, mindketten tudjuk, hogy ebből nincs gyógyulás. De itt vagyok, tudod, még annyi tervem van, annyi mindent kell megcsinálnom.”- mondta és tényleg. Panodráma-vezetés, írás, rendezés, tanítás, fordítás, szinkrontolmácsolás – elképesztően tudott angolul és németül, latinul még én tanítottam, és franciául csak időhiányban nem tanult meg rendesen, pedig mivel nyelvzseni volt, mibe sem került volna ez neki -, barátok, társasági élet, mindez végtelen életörömbe ágyazva. Túl a nevetésén, túl a kérlelhetetlen logikával megfogalmazott, olykor bántó igazán, túl a támadhatatlan morális tartásán ez a mindent elmondani képes, ezerjelentésű nevetés hiányzik, s tudom, örökre hiányozni fog.

Fáj, elviselhetetlenül fáj, hogy nem beszélgetünk többé, hogy nem piszkálhatlak tovább, mert mennyire jó az, ami a doktori dolgozatodból már megvan, hogy milyen kevés kellene még, hogy a védésig eljussunk. Mea culpa. Az fáj igazán, ami már helyrehozhatatlan. Amikor néhány hete – utoljára – beszéltünk, a hangja már nem volt a régi, s a betegség hosszú évei alatt most először mondta azt, hogy hagyjuk abba, mert fáradt. A hangsúlyból értettem meg, ahogy ezt kimondta: ‘fáradt vagyok’, a történet végére értünk. Mintha a szélvész egyszercsak azt mondaná: „most akkor megpihenek…”, vagy a tenger, hogy „ma már akkor inkább nem hullámzok…” – ugyanennyire képtelenség volt ez a mondat és mégis elhangzott. Fáj, elmondhatatlanul fáj, hogy mostantól nem vagy velünk, Anna. Nekünk, akik maradunk még egy darabig, Horatius-szal üzented meg, mivel vigasztalódjunk holnap, meg holnapután, meg azután, az időnk végezetéig: Non omnis moriar, multaque pars mei/ vitabit Libitinam… Nem halok meg egészen, lényem nagyobbik része/ elkerüli a Halált (Carm.3,30, 6-7.sor). Anna, requiescas in pace!

Karsai György