Folytatván a Pécsi Harmadik Színház arculatát meghatározó kortárs drámák bemutatóinak sorát, Tasnádi István: Kartonpapa című fekete komédiáját tűzték műsorra Herczeg Adrienn rendezésében, Bacskó Tünde, László Csaba, a Jászai-díjas Darabont Mikold, Kecskés Alexisz és Szatmári Alíz főszereplésével.

A Kartonpapa Tasnádi István ikonikus darabja. 2018-as, székesfehérvári ősbemutatója óta több helyütt is sikerre vitték. Kaposváron nem más, mint a József Attila-díjas író testvére, Tasnádi Csaba rendezésében. De mitől olyan izgalmas ez az abszurd családdráma? Attól, hogy az elevenünkbe vág. Méghozzá úgy, hogy jókat röhögünk is közben. És tükröt tart elénk. Egy diszfunkcionális család széthullásának tükörcserepei által. Fáj is, torzít is, de az őszinteség egy-egy megcsillanó üvegszilánkja azért fölmutat valami nagyon mélyet, őszintén emberit, valami lényegbevágót is. E fekete komédia alaphelyzete ismerős. Éva megözvegyült, s beleroppan férje halálába. Úgy próbál túlélni, hogy látszatvalóságot épít maga köré, s ebbe fiát, Zsoltit is belekényszeríti. Sőt, a tágabb rokonságot, testvérének, Károlynak a családját is ennek elfogadására bírná. Vajon mit tudnak kezdeni egymással ezek az emberek egy vacsoraasztal mellett, ahol két családmodell, kétféle értékrend és világnézet képviselői ülnek le egymással? Felszínre törnek rég elfojtott indulatok, be nem ismert érzések, elhallgatott titkok, s e vitriolos játszmák kereszttüzében atomjaira hullik szét egy – valójában sohasem létezett – családi közösség.

– Amikor elolvastam Tasnádi István művét, azt éreztem, hogy nagyon szívesen játszanék benne. Minden szerepe igazi ajándék a színésznek, mert olyan utat tud benne bejárni az elejétől a végéig, ami nagyon ritka – kezdi beszélgetésünket Herczeg Adrienn. – És megfogott benne az is, mennyire ízlésesen „adagolja” a drámaiságot és a fekete humort. Volt szerencsém elég sokat dolgozni Mohácsi Jánossal, tőle tanultam meg, hogy a tragikum és a komikum együttes jelenlététől lesz a hatás erőteljesebb, váratlanabb, szívbemarkolóbb.

– Több színház is műsorára tűzte a közelmúltban ezt a művet, és Te sem először rendezed.

– Az OSZIP Pécsi Színészképzés keretében, a növendékeimmel két évvel ezelőtt mutattuk be. Nagyon izgalmas vállalkozás volt, több helyütt játszottuk, az Ördögkatlan Fesztiválra is meghívtak minket. Aztán amikor Vincze János felkért arra, hogy rendezzem meg a Pécsi Harmadik Színházban, igencsak fellelkesített, hogy felnőtt színészekkel is megcsinálhatom. Anno a gyerekeket markánsabban kellett vezetnem a próbák során, hiszen a korukból adódóan, kevesebb élettapasztalat birtokában kellett megformálniuk Tasnádi alakjait.

– Milyen világgal szembesít minket Tasnádi fekete komédiája?

– Nekünk szegezi a kérdést, hogy egy ilyen látszatvalóságban, amilyenben élünk, meddig lehet valakinek a kényszerképzetét támogatni? Meddig megyünk, mehetünk el, meddig próbálunk részt venni benne, s mikor jön el a pillanat, amikor már nem odázható el a valósággal való szembesítése? Mindannyian voltunk hasonló helyzetben, átéltünk veszteségeket. Talán magunk is úgy éreztük, a túlélésünket segíti, vagy a családi békességet szolgálja, ha nem konfrontálódunk; ám eljön a pillanat, amikor nincs tovább, mert a látszatot nem lehet a végtelenségig fenntartani. És Tasnádi még itt is megcsavarja a sztorit, amitől roppant izgalmas a darab vége…

– Elképzelhető, hogy az előadás láttán megpróbáljuk felülbírálni a saját érzéseinket, gondolatainkat olyannyira, hogy talán kicsit változtatni is tudunk rajta?

– Biztos csak abban vagyok, hogy ez egy gondolkodtató előadás lesz. Mindenképpen annak szánjuk. De hogy egy gyászfolyamatban éppen benne lévő ember magára ismer-e benne, vagy inkább hárít-e, nos, ez az egyéntől függ. Az életben mindannyian kartonpapákat vágunk ki magunknak.

– Közkeletű mai terminussal élve, egy diszfunkcionális család életébe enged bepillantást a darab. Ahogy színházunkhoz kötődő első rendezésed, a Visszhang is.

– Valóban. De ha már párhuzamot vonunk, nézzünk a mélyére. Nagyon érdekes, hogy míg a Visszhangban belelátunk egy diszfunkcionális család: férj, feleség és gyerekeik mindennapjaiba, a Kartonpapában a diszfunkcionalitás egy olyan közegben mutatkozik meg, amely szorosan véve már nem egyetlen család, hisz két testvér családja között alakul ki a feszültség. Igaz, mindennek a mélyén több irányban feltételezhetjük a zavart: az özvegy és ex-férje között éppúgy, mint a fiútestvér és az ő felesége között. Végül felmerül a kérdés: ez diszfunkcionalitás-e, vagy „csak” maga az élet? Hisz a hétköznapokban sem rózsaszín habokban élünk, és teljesen normális, hogy vannak gondok, problémák, kisebb-nagyobb feszültségek. Tasnádi bemutat egy láthatóan liberális családot, melyben az egyetemi professzor férj és a rajztanár feleség szabad szellemben nevelik a lányukat, aki most jött haza Angliából. A másik oldalon volt egy vaskalapos családfő, aki meghalt és a felesége, meg a fiuk, akik mindenben alávetették neki magukat. Ez nyilván a konzervatív „családmodell”, melyben a férfi: férfi, a nő: nő. Az író úgy teszi számunkra izgalmassá a helyzetet, hogy a liberális családfő és a konzervatív családban élő nő: testvérek. Ugyanabból a családból jöttek, életük és értékrendjük mégis teljesen más irányt vett. Ha belegondolunk: egy szigorú szabályokat követő (és megkövetelő) katonatiszt és egy feltételezhetően puhább, megengedőbb, szabadságot nyújtó anya áll a testvérek életének hátterében.

– Kedvelt irodalmi toposz, hogy egy jeles ünnep, születésnap vagy egyéb alkalom apropóján összegyűlik a család. Aztán robban az időzített bomba…

– Reméltem, hogy már vége annak az időnek, amikor családok a vasárnapi ebéd mellett képesek például politikai kérdéseken összeveszni. De kiderült, ma is vannak ilyen vérre menő beszélgetések, kemény viták, mert a magunkra erőltetett békesség és családi harmónia védőpajzsa hamar felreped, és elemi erővel törnek felszínre a régi sérelmek. És abban, hogy felbátorodjanak, sokat segít az alkohol…

– Rendezőileg mi volt a legnagyobb kihívás ebben a munkában?

– Vincze János igazgató úrtól teljesen szabad kezet kaptam a szereposztásban, és én ezzel éltem is. Így együtt dolgozhattam a Pécsi Nemzetihez és a Pécsi Harmadik Színházhoz kötődő színészekkel, akik korábban még nem játszottak együtt, s van egy pályakezdő színésznőnk is, aki a Pesti Magyar Színház színiakadémiáját végezte el. Sokféle korosztály, sokféle helyről. Fontos társaim voltak az előadás egész látványvilágának megteremtésében olyan pécsi alkotóműhelyek: a Renyagyár és a Papír Panír is, melyek egyre markánsabb, egyedi stílust képviselő helyi értékteremtők. Izgalmas volt megtalálnom velük a közös hangot, mindannyiunk számára inspiráló közeget teremtve a művészi alkotómunkához.

Lead fotó: Herczeg Adrienn (Herczeg Adrienn hivatalos oldala)