A Deszkavízió interjúsorozatában a Kaposvári Szent István Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának végzős színművész hallgatóit mutatják be. Ezúttal Kelecsényi Panni mesélt az egyetemi évekről, tapasztalatairól és jövőbeli terveiről.
A teljes interjú ITT olvasható.
A kérdésre, mi vonzotta a színészi pályában, elmondta: „Már gyerekkorban éreztem magamban a szereplési vágyat, jártam szavaló versenyekre. Azonban negyedikes koromban azt vettem észre, hogy sok gyerek érdeklődik még rajtam kívül a színészet iránt az osztályból. Azt gondoltam, ha mindenki színész akar lenni, miért pont én lehetnék az, aki ezt megvalósítja? Ezért ezt az ambíciómat sokáig jegeltem. (…) Hosszú kihagyás után végül gimnáziumban, 11. osztályban a biológia tanárom elvitt egy szavalóversenyre. Élveztem a felkészülést, és ekkor meg is kérdezte, hogy nem gondolkodok-e azon, hogy színi iskolába menjek tovább tanulni. Amint feltette ezt a kérdést, kiderült számomra, ha ezt ki lehet mondani, akkor talán nem is elérhetetlen ez a régi vágyam. Innentől kezdve megállás nélkül készültem a felvételire. Beiratkoztam az ÁSZ drámaiskolába, ahol Balázs Ágnes és Gáspár András tanított két évig szombatonként. Hamar rájöttem, hogy ez az, amivel igazán ki tudom fejezni magam. Ezután felvételiztem Pestre és Kaposvárra is.”
A pesti felvételi szorongással telt, de rájött, hogy a görcsös izgulás blokkolja a tehetséget és nem engedi, hogy átadja azt, amit igazán szeretne. Kaposváron már csak azt mantrázta, hogy „sikerülni fog”.
„Ez a tapasztalat a mai napig nagyon hasznos az előadásoknál is. Ha félelemmel nyúlok egy anyaghoz, az nem fog menni, vagy csak nagyon nehezen. Nem az izgulást értem ezalatt. Izgulni kell, az pozitívan tud hatni az emberre, kivéve akkor, ha túllép egy határt. Kecskeméten, amikor megkaptam az első nagyobb szerepemet, nagyon izgultam. Annyira jól akartam csinálni, hogy nehéz volt elérnem azt, hogy a játék igazán örömet okozzon, ne csak túl akarjak lenni rajta. Nagyon fontos, hogy átéljem és tudjam élvezni, amit csinálok, máskülönben nincs értelme. Van még mit tanulnom, de legalább már kezdem kiismerni, hogy ez bennem hogyan működik. Meg kell tanulni jó irányba terelgetni a gondolatainkat. Valóban minden fejben dől el, erre a szakmára pedig ez hatványozottan igaz” – nyilatkozta a színésznő.
A kaposvári képzés kapcsán úgy fogalmazott: „Három hetente ingáztunk Kecskemétre, ami kezdetben nagyon izgalmas volt, aztán, ahogy telt az idő, egyre kevésbé. Harmadévtől aztán már Kecskeméten töltöttük a legtöbb időt, ott zajlott a képzésünk minden tekintetben, illetve lehetőséget kaptunk részt venni a színház produkcióiban. Megszűnt a folyamatos ingázás Kaposvárra. Sajnálom, hogy az egyetemen eltöltött idő leredukálódott, harmadévtől pedig végleg kezdett megszűnni az egyetemi léttel párhuzamos biztonságérzet. Én viszonylag lassan érő színésznek tartom magam, ezért kicsit úgy éreztem magam, mint akit hamar dobtak a mély vízbe.”
Kelecsényi Panni jelenleg keresi a lehetőségeket, bár a pandémia miatt nehéz munkát találni, nagyon érdekli a drámapedagógia és az ifjúsági színház: „Az egyetem vége felé, úgy érzem, innentől kezdve én vagyok a saját sorsomnak a kovácsa. (…) Eddigi tapasztalataim szerint ez egy nagyon nehéz, küzdelmes pálya, viszont, ha a színpadon megszületik a csoda, akkor megéri.”