A művészek akkor is állítanak valamit politikai kérdésekről, ha közben azt gondolják, hogy őket nem érdekli a politika – mondja Kelemen Kristóf rendező, dramaturg, akivel dokumentumszínházról, közösségi alkotásról és a színház társadalmi szerepéről beszélgettünk. Ungvári Sára kérdezte a Litera oldalán.
Dramaturg, majd rendező lett, de rendezőként játszik is néha az előadásaiban. Közösségi alkotás a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk, a Magyar akác, a Borkóstolással egybekötött tehetséggondozás és NIKÉ, szabadságunk szobra című előadása is. A kérdésre, miért és mikor érzi azt, hogy el kell mozdulnia a hagyományos színházi megoldásoktól, Kelemen Kristóf elmondta: „Dramaturg szakosként már az egyetem alatt elkezdtem rendezni, tehát a kettő mindig párhuzamosan jelent meg az életemben. Mivel én nem a klasszikus rendezőképzést kaptam, nem nagyon voltak kialakult mintáim arra, hogy a rendezést így vagy úgy kellene csinálni. (…) Általában valamiféle közösségi alkotásra törekszem. A Miközben…esetében abból indultunk ki, hogy rengeteget beszélgettünk bizonyos témákról, és szerettem volna, hogy a résztvevők megnyíljanak egymás előtt. Nem a szcenírozás volt az elsődleges kérdés, hanem az, hogy milyen viszonyt alakítanak ki a saját történeteikkel, mennyire kérdőjelezik meg magukat, és mennyire tudnak felszabadulni abban a helyzetben, hogy a nyilvánosság előtt megszólalnak – ezúttal nem egy szerep mögé bújva, hanem vállalva a civil énjüket.”
„Ezek a munkafolyamatok kihatottak a fikciós színdarabokkal való munkámra is. Általában ott sem az történik, hogy rendezőként én kielemzem a szöveget és mindent beállítok előre, amit aztán el kell játszani – nem azért, mert ezt ne lehetne jól csinálni, de engem másfajta közös munka érdekel és szórakoztat. Inkább támpontokat mondok, és figyelem, hogy mi az, ami a színésznél beindít valamit. Nem gondolom, hogy egy színésznek el kell tudnia játszani ugyanazt ezerféleképpen – pont az az érdekes, hogy mi az az egy irány, ami neki személyesen a legfontosabb. (…) Engem is az érdekel a dokumentumszínházban, ami teátrálisan erős és sugárzik, és nem a leírt tények, szavak” – fejtette ki Kelemen Kristóf.
A szocializmus időszaka visszatérő témája, a doktoriját a Színház- és Filmművészeti Egyetemen államosítástól a rendszerváltásig tartó időszakából írta, de több előadása kapcsán is ezzel foglalkozik. Arról szólva, hogy került ez fókuszba nála, úgy nyilatkozott:
„Van egyrészt egy praktikus szempont: mivel egyszer nekiálltam beleásni magamat ennek a korszaknak a történetébe, bátrabban kezdtem hozzányúlni. Nem vagyok történész, és ahhoz, hogy minimálisan meg tudjak szólalni, muszáj magamat beleolvasnom az adott időszakba. A kutatómunka és a színházi praxis egymást támogatják és kiegészítik: a doktori kutatásomat is úgy osztottam be, hogy ahhoz is kapcsolódjon, amivel művészként foglalkozom. Egyszer szívesen csinálnék az 1848-as forradalom időszakában játszódó előadást, de ahhoz teljesen más tudásanyagra lenne szükségem. De van egy személyes vetülete is ezeknek a választásoknak. Az államszocializmus korszaka tele van tabusítással és elhallgatással. A korom miatt kevés a valós viszonyom ehhez az időszakhoz – épp emiatt izgalmas számomra. Bármennyit foglalkozom vele, mindig megdöbbenek, hogy mennyi minden van összefüggésben a jelenünkkel. A történelemmel való foglalkozás tágabb perspektívába helyezi a jelen pillanatát. Miközben felszabadító is arra gondolni, hogy minden változik, semmi sem állandó. Az adottnak tűnő hagyományok, politikai viszonyok, a magyar mentalitás – ezek nem lezárt dolgok, hanem folyamatos változásban vannak. És miközben ciklikusan visszatérnek negatív momentumok a történelmünkből, törekednünk kell rá, hogy ez ne apátiát váltson ki belőlünk, hanem azt a tudatot, hogy a mostani rossz helyzeteken képesek vagyunk változtatni is.”
A felvetésre, miszerint erőteljesen politikai színházat csinál, elmondta, a színház mindig politikus: „Akkor is, ha feltűnően távol tartja magát egy olyan időszakban a politikától, amikor igenis lehetne beszélni számos ügyről. Függetlenül attól, hogy egy előadásban megjelenik-e konkrétan politikai téma, az például, ahogy a férfi-nő kapcsolatokat vagy a családot ábrázolja, az mind politikusság. A művészek akkor is állítanak valamit politikai kérdésekről, ha közben azt gondolják, hogy őket nem érdekli a politika. Tehát a politikusságot én nem feltétlenül a napi események színpadi reprezentációjában látom, inkább abban, hogy milyen elvek vagy ideológiák mentén gondolkodunk bármiről. Mindenki hoz valamit otthonról, a munkahelyéről, az oktatásból, a környezetéből.”